– Olyan családba születtem, ahol a szép beszéd, az irodalom, a zene együtt volt jelen, én ezeket nem tudom szétválasztani. Akkor főiskolás édesanyám szíve alatt, kilenc hónapot „kijártam” a Zeneakadémián, életre szóló zenei inspirációkat kaptam tőle. Közgazdász édesapám jártas volt a történelem, a földrajz, a néprajz, a nyelvészet területén és legendás memóriával rendelkezett. Bármi szóba került, keresgélés nélkül leemelte a polcról az adott témával foglalkozó könyvet, s pont a megfelelő oldalon nyitotta ki. Mi, gyerekek az ő irányításával olvastunk. Az volt az elve, hogy először magyarul kell jól megtanulni, s utána lehet más nyelvekkel ismerkedni. Magyarul jól megtanulni a legbecsesebb magyar művekből lehet. Tizenkét éves koromig szinte csak népmesét olvastam, azokban vannak a legősibb bölcsességek. Közben esetleg Móra Ferencet vagy Mikszáthot. Az osztálytársaim akkorra amerikai írók műveiről pusmogtak, de én biztos voltam benne, hogy nem lehet mit kezdeni a nagyvilággal addig, amíg a saját országomat nem ismerem eléggé. Irodalomórán persze ilyesmiről is szó esett, de nálunk nagyon fontosak voltak a magyarok, Fekete István, Sinka, Tömörkény, a kevésbé ismertek.