Lehallgatások a színpadon és a valóságban
Találkozás a drámaíró Kányádi Sándorral

A játékos gyerekversei és személyes lírája nyomán oly közkedvelt Kányádi Sándort kevéssé ismert oldaláról mutatja be Helikonnál megjelenő életműsorozatának legfrissebb darabja, egy drámakötet.
Budapesti otthonában kerestem fel a költőt, hogy drámaírói munkásságáról beszélgessünk, még mielőtt nyárra, hosszabb időre hazamegy. A Tabánra néző szoba egyik sarkában ládák, dobozok rejtik a securitatétól kikért Kányádi-dokumentumokat. Tizenhat kilót nyomnak, tudom meg vendéglátómtól, de ezek csak az otthonában és a városában rögzített anyagok. A kérdésre, hogy mekkora meglepetést okozott a dossziék tartalma, ezt a választ kapom:
- Végignéztem, de inkább a fiaim kedvéért vettem ki a papírokat. Ők majd meglátják, van-e bennük memoárértékű részlet. Hogy ki mit jelentett, az nem különösebben érdekel, egy részükről már akkor is tudtam, hogy besúgók. Egy férfi kezdett járogatni hozzánk, a feleségem évfolyamtársa volt, s egyszer Magdának elsírta magát, hogy amikor ő jön hozzánk, én menjek el hazulról. Tudjuk, ugye, milyen beteg az édesanyja, külföldi gyógyszereken él, és megfenyegették, ha nem vállalja, hogy jelent, akkor nem lesz patikaszert. Én azt üzentem, gyere, mindig mondok annyit, amennyi az édesanyád gyógyszeréhez szükséges. Most én fogjam galléron? Az ítélkezés nem reám tartozik...

Az interjú teljes terjedelmében idekattintva olvasható