A megtöltendő mákgubó
Beszélgetés Juhász Ferenccel

A gyermekkor csontváza címen a Kossuth Könyvkiadó gondozásában új kötettel jelentkező Juhász Ferenc líráját jól ismerők, amennyiben az esztétikai élvezeten túl műfaji kategorizáláson is törik a fejüket, gyakran elméláznak: hová is sorolják a még a neoavantgárd és a posztmodern kereteit is szétfeszítő szerzőt. A stílusskatulyák említésére azonnal kissé indulatosan reagál a nyolcvankét éves szerző:
Nem akarom meghatározni magamat. Az egyik azt mondja, hogy túl hosszúak a verseim, a másik azt, hogy túl szélesek a soraim, a harmadik, hogy biologista vagyok. Miért, mert beleírom, hogy hány szeme van a légynek? Az igazság az, hogy a költészet évezredeken át csak az orráig látott, nem vette észre, ami körülötte van.
– Ön viszont valóságos képzuhataggal lepi meg az olvasóit. Honnan eredeztető ez a pazarság, s vele együtt az époszokban mindenképpen tetten érhető sajátos, spirális versszerkezet?
– Egyszerűen ilyen a fejem. Bián születtem, ami a két falu egyesüléséből létrejött mai Biatorbágy egyik fele. Az a vasútvonal választja szét a két részt, amelyen Matuska Szilveszter robbantott annak idején. Karonülő voltam akkor, s anyám mesélte, hogy én is láttam a szétroncsolt viaduktot; az egész falu kiment bámészkodni...

Az interjú teljes terjedelmében idekattintva olvasható