A versekkel hűtlenkedni nem lehet
Beszélgetés Győri Lászlóval

A Szépírók Társaságának idei költő díjazottja Győri László, aki nyolc év után újra verseskötettel jelentkezett. A közbenső időben emlékezőprózái jelentek meg, A kései Éden című lírai ihletésű regény, majd pedig az ugyancsak sok láttató, érzékletes képet felvillantó novellafüzér, A rabbiánus kecsketartó. Mégsem nyolc év költői termése olvasható a Kalligram kiadta mostani, A szó árnyéka című kötetben, tudom meg a szerzőtől. Noha több helyütt, így lapunknak adott legutóbbi interjújában is váltig hangoztatta Győri László, hogy válogatott lírakötete után nem akar több költeményt egybefűzve megjelentetni, de úgy látszik, ahogy „a virágnak megtiltani…”, úgy a versekkel hűtlenkedni nem lehet, hiszen azóta is folyamatosan publikál. A mostani kötet nyitódarabjául választott, eredetileg az Élet és Irodalomban napvilágot látott Éveim enyve című költeményéhez többen is gratuláltak, ami szárnyakat adott neki.

– Tavaly nyáron minden hajnalban kiültem kutasói házunk lugasába, s írtam-írtam a verseket – mondja –, de napközben sem átallottam megpihenni egy-egy fatönkön, ha valami ötlet eszembe jutott. Hamarosan elkezdtem kötetbe szerkeszteni a nyári líratermést; a régiekből csak hármat-négyet illesztettem bele, olyanokat, amelyek hangvételükkel igazodtak az újabbakhoz.
Milyen feltételnek kellett megfelelniük a régebbieknek, hogy bekerülhessenek A szó árnyékába?
– Csak olyanokat válogattam bele, amelyek elhagynak bizonyos, a mai költészetben uralkodni látszó új keletű stílusjegyeket, a durva szavak használatát, az undokrímeket és a felelőtlen képeket. Nem mintha prűd volnék vagy túlzottan szemérmes, hiszen a mindennapi életben magam is el-elkáromkodom magam. Ezúttal azonban klasszicizáló stílust igyekeztem kialakítani, világos, egyenes gondolatmenetűt, amelyhez támaszt találtam több költőtársamnál, hogy csak egyet említsek, Balla Zsófiánál, aki ugyanilyen tudatosan tért vissza a nyugodt, higgadt versmodorhoz. Magam a nyugatosok vagy az Újhold nemzedék hangvételéhez igazodom, illetve Illyés költői nyelvét érzem még mindig, ifjúkorom óta példának. Igaz, épp ebben a kötetben két olyan vers is szerepel, amely az ő emberi viselkedését bírálja, de ennek semmi köze a költészetéhez. Aztán ott van a Petőfi-összes, amelyiknek mindig a kezem ügyében kell lennie, hogy fel-felüthessem valamelyik oldalon.
Egyáltalán nem petőfisek az Ön versei…
– Ő a világos gondolatmenetével, a tökéletes szerkesztésmódjával mutat példát. És Babits volt még, akit sokat olvastam mostanában.
Akad is a kötetben egy Babits-parafrázis meg más vendégszövegek, például Baudelaire-től vagy Edgar Allan Poe-tól A Holló-átirat.
– A Babits-parafrázisban nem annak a sornak az átvétele a legfontosabb, hogy „jó bajtárs lett ama / zsarnok”, hanem az 1956. november 4-i hajnalnak a megidézése, amikor a szovjet hadsereg bevonulásával Magyarország szinte minden településén, így nálunk is átdübörögtek a tankok. A keserű témával ellentétes játékos rímekkel igyekeztem még fokozottabban érzékeltetni a forradalom leverésének a tragikumát. A Holló-átirat pedig két évvel ezelőtt született egy barátomról, aki mindig úgy jelentkezik be öregkorára rettenetesen elmélyült hangján a telefonba, hogy „Halló, itt holló”. Szinte már fáj tőle az ember dobhártyája. Éveken át hallgattam ezt a köszönést, s végül hihetetlenül könnyen írtam meg ezt a reamaket, majdhogynem közvetlen kapcsolat volt a papír és az elmém között.
Vagyis bőséggel ontotta a verseket. De milyen szempontok alapján szerkesztette meg a kötetet?
– Először talán Baudelaire szerkesztette ciklusokba a verseit, Ady pedig francia költőtársa nyomdokain járva tette ugyanezt. Azóta bevett szokás, némi kihagyással, hiszen például József Attila nem ciklusokat alkotott. Manapság azonban elképzelhetetlen, hogy ne ilyen elrendezésben jelenjenek meg a verseskönyvek. Ezzel a szokással mindenképpen szakítani akartam, Minek beleerőltetni a verseket egy előre elgondolt rendbe? A költő nem úgy dolgozik, hogy külön szakaszokban csak a létről ír, aztán meg csak a szerelemről. Rohamokban követik egymást a gondolati serkentések, akár attól, hogy észreveszek egy különös jelenséget.
Ám nem is megszületésük időrendjében követik egymást e versek. Akkor hát milyen logika szerint?
– Egy kis életrajzi fonalat rejtettem el benne: a kötet eleji versek az életkorra vonatkoznak, az idősödéssel kapcsolatos gondolatokat összegzik. Innen visszatérek a gyerekkori emlékekhez, majd a falusi, kutasói élet lesz a csomópont, végül egy kis összefoglalás a mai világról.
Mitől lopakodott be a kötetbe valami szomorkásság? Csak azért, mert a költő hatvanon túl járó életkorát, valamint nemzedéki kérdéseket, a köznyelv és -ízlés dicséretre nem méltó változásait több vers is szóvá teszi, igaz, cseppet sem haragos vagy számon kérő hangon?
– Lehet, hogy kissé elégikusak a verseim, de semmiképpen nem lemondóak, és tényleg nincs bennük indulat, düh egy szemernyi sem. Valójában nem gondolok az éveimmel, és nem érkezett el annak az ideje, hogy a korosodás túlzottan foglalkoztasson. Ez a motívum csak mintegy magától szűrődött be a versekbe. Lírai műveim az élet kis jeleneteiből építkeznek, amelyeket derűvel szemlélek, ha némi szomorkás hang beléjük is vegyül.
Miért éppen az Éveim enyvéből kiragadott szókapcsolat, A szó árnyéka, lett a kötet címe?
– Hiába tetszik kissé visszahúzódónak, esetleg mórikálónak a cím, mintha az én verseim csak az árnyékban húzódnának meg. Nem. Az árnyék sokszor bizony kifejezetten éles is lehet.
Mátraházi Zsuzsa 

Győri László: A szó árnyéka
Kalligram Könyvkiadó, 148 oldal, 2000 Ft