Mi a madzsar?
Beszélgetés Margittai Gáborral

Interjúalanyunk négy magyar tudatú néptöredék nyomába eredt: felkeresett egy törökmagyar falut Törökországban, a fekete bőrű magyarábokat Afrikában, a provence-i „magyarokat” és a kazakisztáni madjarokat. Ezeket a találkozásokat meséli el a Mi a madzsar? című könyv.

– Hogy született meg a könyv ötlete?
– Előző könyvem, riportjaim túlnyomórészt olyan Kárpát-medencei, határon túli területekkel foglalkoztak, ahol végletes kisebbségben él a magyarság. Erdélyben a kevésbé ismert részeken jártam, nem kizárólag a Székelyföldön, hanem például Dél-Erdélyben; a Felvidéken pedig nem csupán a határhoz közeli magyarlakta területeken, hanem a Szepességben is. Amikor ezeket a riportokat készítettem, akkor hallottam a „magyarokról”, akik különleges szórványvilágban élnek, de nem itt a közelben, hanem Ázsiában, Afrikában, Dél-Európában. Felkerestem őket, megírtam a történetüket, mai helyzetüket, és ezek az írások először a Magyar Nemzet hétvégi Magazinjában jelentek meg. Kibővítettem, átdolgoztam az anyagot, így született meg a könyv.

– Mi vonzza ebben a témában?
– Fogalmazzunk úgy, a közösségi lélektan. Mi motivál egy törzset, hogy négy-ötszáz vagy netán több ezer éven keresztül megőrizze azonosságtudatát – amikor az ellenkezője jóval kézenfekvőbb volna? Még ha ez az azonosságtudat kevert, bonyolult, ellentmondásos is, mi az, ami őket a magyar kultúrához köti? Ezekben a közösségekben az ős, az alapító atya, a kultúrhős tisztelete meghatározó. Ez lehet az egyik magyarázata az ilyen fokú hagyományőrzésnek.

– A könyvből kiderül, hogy sokkal nagyobb érdeklődést mutatnak a szórványnépcsoportok iránt a határon túli magyarok, mint az anyaországiak.
– A határon túliak lelki, társadalmi érzékenységéből adódhat ez. Engem mindig is a peremlét mint életforma, az efféle elszigeteltségben élők, illetve a centrumhoz való viszonyuk érdekelt, meg az, hogy miképp lehet ilyen helyzetben megőrizni a gyökereket. Ezeken a területeken természetesen sokkal inkább védik – mert létszükséglet – a hagyományokat. A peremnépeket nem tartja szoros őrizet alatt a centrum, nincsenek úgy szem előtt, nem feltétlen szalad át rajtuk a történelem. Egyszerre védtelenebbek és védettebbek.

– Tehát különféle szóbeszédekből értesült e népcsoportok létezéséről. Mi történt azután?
– Elkezdtem utánajárni a dolgoknak, kutattam a négy általunk meglátogatott népcsoportról szóló irodalmat. De hiába a hosszas vizsgálódás, valójában vajmi kevés anyag áll rendelkezésünkre. Ha még van valahol fontos adalék, azt többek között Isztambulban kellene keresni. A török rabszedés elmélyültebb kutatására, a rabszolgacsoportok származási adatainak előásására az oszmán birodalom archívumaiban kínálkozna lehetőség. Volna mit törlesztenie a magyar történettudománynak az elhanyagolt kérdésekből. Olvashatók továbbá emlékiratok, középkori útikönyvek, amelyek megemlékeznek muzulmán seregekbe sorozott magyarokról szentföldi hadjáratokon. Feleségemmel, Major Anitával arra voltunk kíváncsiak, mennyi lehet igaz a szájhagyomány útján terjedő történetekből. Minden népcsoportnál ketten jártunk, Kazakisztánt leszámítva. Az iszlám világban sokkal szerencsésebb és működőképesebb egy újságíró-házaspár fellépése.

– Miért?
– Mert az szigorúan kétpólusú világ: férfiként csak a férfivilágba lehetsz bejáratos, a (külföldi) nő viszont mind a kettőbe, a férfiba és a nőibe is bepillantást nyerhet.

– Mennyi időt töltöttek a különböző helyszíneken?
– Egyiptomba és Törökországba többször visszamentünk. Amikor megérkeztünk Afrikába a magyarábokhoz, addigra már több sivatagi expedíción vettünk részt, volt helyismeretünk, kommunikációs tapasztalatunk. Törökországban kilencszer jártunk eddig, ezen belül Macarköyben négyszer, oda visszajárunk, amint Erdély vagy a Felvidék egyes vidékeire. Érdekes folyamatában megfigyelni a jelenségeket, ahogy betör és konfliktusokat okoz e törzsi világokban is a modern kultúra. Láthatjuk, hogyan viaskodik az identitását védelmező Kelet a Nyugattal.

– Milyen attitűddel közelített ezekhez az emberekhez?
– Csak személyes emberi kapcsolatokkal, barátságokkal és a számunkra ismerősen idegen kozmoszok tiszteletével lehetett bármiféle ismeretekre szert tenni. Úgy erre nincsen mód, ha hivatalos újságíró-küldöttségként hordoznak bennünket körbe, hiszen akkor csak formális információkhoz jutottunk volna. Részt kellett venni életükben, beköltözni otthonaikba, enni az ételeiket, meghallgatni a csak maguk között mesélt legendáikat. Újságíró vagy, ami azt jelenti, nyitott szívű és lelkű utazóként közlekedsz.

– A franciaországi néptöredék magyar származása elég kérdéses.
– Ez így van, mi is úgy éreztük, hogy ez a legkevésbé igazolható – mindenesetre érdekes momentuma történelmünknek.

– Garamvölgyi Artúr 1968-ban megjelentett egy cikket, mely szerint Régusse-ban, a kis provence-i település anyakönyvében kutakodva az 16. században számos magyar hangzású névre bukkant. Ebből sarjadt ki aztán az elmélet, amely azért elég légvárszerűnek tűnik.
– Lehetséges. Azonban tény, hogy Nyugat-Európában számos rabszolgát dolgoztattak, akiket oszmán rabszolgapiacokról „szereztek be”. S hogy csoportosan telepítették volna le őket, az sem életszerűtlen.

– Mit várnak ezek a közösségek tőlünk, magyaroktól?
– Hivatalos kapcsolatfelvételt, állami szintűt. Meg azt, hogy ismerjük el végre, és tiszteljük identitásőrzésüket.

– Látogassuk meg őket turistaként?
– Nem feltétlenül. De a macarköyiek például vendégházat építettek a magyaroknak. A magyarábok igazából nem azt várják, hogy meglátogassuk őket, mert elég zárkózottak, hanem hogy jöjjön létre a két állam között a kapcsolat, jöhessenek a gyerekek ide magyarul tanulni. A kazakok aktív kapcsolatra vágynak, amely úgy néz ki, meg is valósult már, egy-két évente eljönnek hozzánk népes küldöttséggel a kurultájra.

Jolsvai Júlia

Margittai Gábor: Mi a magyar?, Scolar Kiadó, 176 oldal, 2950 Ft