Ady Endre 1915. szeptember 15-én a Világ című lapban közölt egy cikket ezzel a címmel: Rippl-Rónai háborús kiállítása. Egy szó nem sok, annyit sem ír arról, hogy mit is lát(hat)ott ott a világháború második esztendejében. Amúgy adysan lezsenizi, Bródy Sándornál szebb férfiúnak nevezi tisztelt barátját, akivel ma együtt állnak bronzba öntve Kaposvár főterének a közelében, jó félórányi gyalogjárásra a festő Róma-hegyi egykori villájától és műtermétől. Hogy megfejthessük, mire is utal Ady („Hogy ilyen embert s éppen drága Franciaországunkban összeverdesett a háború? – sors.”) és hol és mit állított ki Rippl-Rónai, azt szerencsénkre megtudhatjuk Ludmann Mihály Művészek a háborúban 1914‒1918 című könyvéből. Az első világháború 100. évfordulójára (2015-ben) megjelent kötet Rippl-Rónain kívül, többnyire bőven illusztrálva az egyes fejezeteket, 28 művészről mondja el, „… hogyan vettek részt a háborúban a korszak elismert vagy kevésbé jelentősnek tartott és az utókor által elfeledetett festői, rajzolói, szobrászai és építészei. Mi volt a feladatuk, hogyan befolyásolta életüket és alkotásaikat a háború. Mit tartottak érdemesnek ábrázolni.”

A szerkesztő, Halász Csilla kötetzáró írásából is érdemes idézni egy fontos tényt. „Soha nem látott szervezettséggel oldották meg az arra illetékesek száz évvel ezelőtt, hogy a frontról megfelelő mennyiségű képi ábrázolás készüljön ceruzával, tollal, vízfestékkel, rajzszénnel, pasztellel…” Elmondja még, hogy „a fronton készült művek sokáig raktárak mélyén hevertek, nem férhetett hozzájuk a közönség, a hivatalos ízlésformálók megtagadták őket. Pedig mennyiségében is tekintélyes képzőművészeti anyagról van szó.” Felsorolja, milyen sok helyről gyűjtötték össze ezeket a különleges alkotásokat: Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, más fővárosi és vidéki (sőt, külföldi) múzeumok és helytörténeti gyűjtemények.

A kötet ötletét a sok első világháborús megemlékezés és kiállítás mellett a Molnár-C. Pál Múzeum tárlata ihlette, amelyet Béke és háború címmel rendeztek. De fontos tudnia az érdeklődőknek, hogy a háború idején több hadikiállítást rendeztek: először 1915 októberében a bécsi Künstlerhausban nyílt kiállítás a beküldött és zsűrizett anyagokból. Magyarországon 1916 januárjában a Nemzeti Szalonban mutatták be a fronton készült alkotásokat. 1917 februárjában volt a második, 1918 májusában a harmadik kiállítás. Aztán november elején az Osztrák-Magyar Monarchia békekötésre kényszerült, illetve több etapban felbomlott, megszűnt.

Nem sokkal a Szerbiának küldött hadüzenet után, 1914. augusztus 7-én létrehozták a Császári és Királyi Sajtóhadiszállást, amelynek 1917-re már 12 csoportja volt, külön művészeti, fényképészeti és filmcsoporttal. Minden hadköteles képzőművész hadifestő lett. Az ifjú szobrász, Sámuel Kornél (sz. 1883.) „nagy lelkesedéssel öltötte magára egyenruháját, s hazafias elszántsággal indult a frontra.” Már október 2-án életét vesztette Uzsoknál. Az I. világháború első magyar művészáldozataként esett el. Vaszary János is önként jelentkezett katonai szolgálatra. A sajtóhadiszállásra osztották be. Mindhárom budapesti kiállításon részt vett. Az egyik legizgalmasabb írás a róla szóló, amelyben ezt olvashatjuk: „Ezek a képei nem egyszerűen hadiképek, hanem az emberi létezés sokszínűségét is megmutató alkotásokká váltak. A háborúban készült képei stílusváltást is hoztak.” Kőrösfői-Kriesch Aladár 1918 tavaszán önkéntesként az olasz frontra utazott. (Fontos dokumentum harctéri naplója.) Márffy Ödön ugyancsak „a sajtóhadiszállás művésze volt, főhadnagyi rangban, a lovas tüzéreknél. (Az 1941-ben Corvin-lánccal, 1949-ben Kossuth-díjjal kitüntetett és számos nemzetközi elismerést kapott) Rudnay Gyula „úgy mutatta meg a háború kegyetlenségét, hogy nem ábrázolt konkrét harci cselekményt” – írja Ludmann Mihály. Egry Józsefet „1915-ben segédszolgálatosként behívták katonának Nagykanizsára. Megbetegedett, és a badacsonyi hadikórházban ápolták. Itt ismerkedett meg leendő feleségével […] felesége keszthelyi otthonába költöztek, míg a nyarakat a badacsonytomaji présházban töltötték” – tudjuk meg a Balaton festőjéről, akit 1948-ban elsők között tüntettek ki Kossuth-díjjal. Lakatos Artúr hamar fogságba esett, de szabadulásáig dolgozhatott-dolgozott, s 1918. júniusában a Nemzeti Szalonban kapott lehetőséget egy gyűjteményes kiállításhoz.

A csíki származású és nagy ezüst vitézségi ezüstöt szerzett Márton Ferenc „alkotta meg a világháborús élmények leggazdagabb magyar gyűjteményét” – idézi a szerző Márton életrajzíróját. M. F. mintegy 3000 rajzot készített, és „az ő tervei alapján készültek el a szegedi Fogadalmi templom apostolokat ábrázoló homlokzati mozaikjai. Továbbá együttműködött a kor egyik legnagyobb magyar építészével, Medgyaszay Istvánnal […] Szobrászati tevékenysége is jelentős.” A Fővám téren állt az 1938-ban fölavatott 1. honvéd és népfölkelő gyalogezred emlékműve. (1948-ban lebontották.) „A debreceni 3-as honvéd- és népfelkelő ezred emlékműve, ha nem is eredeti helyén, de mai napig áll. Ezt a megbízást Márton Medgyessy Ferenc elől nyerte el.” Szóval rengeteg érdekesség van ezekben a korrekt szövegekben! A háború kitörésekor 30 éves Herman Lipót később önkritikusan így emlékezett vissza a „nagy időre”: „1914. július végén bevonulok, s a háborúban töltött 4 és fél esztendő, ha művészileg talán még nem is, de emberileg, érzelmileg mindenesetre megérlel.” Lázár Béla a Művészet hasábjain (1915/1.) mindesetre alátámasztja ezt: „Az első benyomásom az: Herman Lipótot elmélyítette nemcsak érzésben , de főleg gondolkozásban a nagy idő. A festőre is jótékony hatással lesz, ha a világnézete elmélyül.” Aba-Novák 20 évesen vonult be, igen elkeseredetten. „Művészi értelemben a katonaélmények feldolgozatlanok maradtak – írja róla Ludmann Mihály. – A háború után kezdődhetett művészi útkeresése.” Az ő neve leginkább a szegedi, egyéként Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ötletéből megvalósult Hősök kapuja freskóival kapcsolódott össze. „A freskóra kiírt pályázat szerint a képeknek három témát kellett megjeleníteniük. A háborúra való emlékezést, a hősi halottak emlékét és Horthy Miklós szegedi indulását.” Az 1937-ben felavatott mű története a magyar művészettörténet és politika találkozásának, összeütközésének közismert példája. Az 1946-ban lemeszelt és még le is vakolt mű restaulását 1995-ben kezdték meg, és 2001. november 1-től újra látható. Aba-Novák „híres-hírhedt” alkotásának szöveges és képi bemutatása a kötet legizgalmasabb része.

De a szobrászok közül is vegyünk egy példát: Stróbl Alajos 58 évesen (!) önként jelentkezett katonának, és a háborúban is szobrász maradt. Sidló Ferenccel (1882‒1953) kapcsolatban olvashatjuk, hogy „A háború után, érthető okok miatt, a szobrászok egyik legjelentősebb megrendelései a háborús emlékművek voltak.” Vajon hányan tudják, hogy a Szabadság téren álló H. H. Brandholtz amerikai tábornok szobrát ki alkotta? A kitűnő portrészobrász, a Városligetben álló Anonymus szobor alkotója, Ligeti Miklós.

„Nagyon örülök, hogy részt vehetek a háborúban, a legszebb magyar feladatban, a Kárpátok védelmében” – írta haza levelében az 1915-ben a 34. pozsonyi hadosztály árkász alakulatába bevonult Medgyaszay István, akinek feladata ekkor fedezékek készítése, galíciai falvak újjáépítése és hidak építése volt. Az építész legnagyobb szabású épülete egyébként a Baár-Madas Református Leánynevelő Intézet volt, ami ma középiskolaként működik.

És most térjünk vissza Rippl-Rónaihoz, akinek – mint tudjuk – francia felesége volt! A háború kitörése Franciaországban érte. Mint minden idegen, ő is gyanús lett, német kémnek nézték, és tettleg bántalmazták. Internálótáborba került, ahová önként követte, ahogy a költő írta, „nagyszerű asszonya”, Lazarine és nevelt lánya, Anella. A magyar kormány közbenjárására szabadultak ki a következő év februárjában, és Svájcba mentek. Az Ernst Múzeumban 1915. szeptember 19-én megnyílt bemutatóján háborús rajzai és festményei szerepeltek, köztük a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban látható Megveretésem története 1. és 2., Menetelő francia katonák, Fogolytársaim között. Kantinunk Chartreuse-ban. A következő évben a festő önként öt hetet töltött az olasz fronton. Kora miatt már nem sorozták be, ezért hadifestőként dolgozott.

Főleg Rippl-Rónaival foglalkoztam, s nem azért mert tőle van legtöbb kép (10), pedig talán a témáról Mednyánszky László neve ugrik be elsőnek (9 kép). De ugyancsak sok művel szerepel Vaszary (7), Márffy Ödön (6), Vidovszky Béla (6), Kisfaludy Stróbl Zsigmond (9), Medgyessy Ferenc (8) és Szentgyörgyi István (6).

Ami a képeket illeti, a művészek nagy részéről van portréfotó vagy csoportkép (kivétel a könyv- és hírlapillusztrátor Vadász Miklós, aztán Vaszary, Kőrösfői-Kriesch, Márton Ferenc, Márffy, Rudnay, Egry is önarcképpel szerepel.) A kötet végén persze megtalálható az itt szereplő képek és illusztrációk címe és forrása. Szakirodalmi jegyzék is segíti az érdeklődőket. Ráadás Molnár-C. Pál háborús témájú rajza. Ő „nem volt katona, de ugyanúgy vágyott a békére, mint művész kollégái a harctéren.”

A művészeket bemutató írások (viszonylag) rövid és tanulmány jellegű portréknak nevezhetők. A könyv minden esetben megadja a születés és a halálozás évét, Ludmann ír a bemutatott művész tanulmányairól, mestereiről, művészetének stílusjegyeiről, műfajairól, témáiról, aztán kiemeli háború alatti tevékenységének legfontosabb eseményeit. Ha a tárgyalt művésztől maradt fenn napló, írt visszaemlékezést, a festő és művészettörténész szerző abból szívesen idéz. Levelekből ugyancsak. Nem feltétlenül csak a háborús képekkel foglalkozik, hiszen például a nemesi családból származó báró Mednyánszky László (1852‒1919) életének utolsó öt évére esett a háború. Az idős mester külön engedéllyel látogathatta a hadszíntereket (Galícia, Szerbia, Olaszország), ahol az ott készült vázlatait bécsi és budapesti műtermében dolgozta fel. (A fronton szerzett vesegyulladás és több agyvérzés következtében hunyt el.) Ugyanezt az utat járta meg a népfölkelő ezredhez beosztott Zádor István, aki hadi emlékeiről forrásértékű könyvet írt. A kötet szereplői közül még feltétlenül meg kell említenem a festő Nagy Istvánt, a szobrász Kisfaludy Stróbl Zsigmondot és a matuzsálemi kort megért Kotsis Ivánt, akit 1949-ben („a kommunisták”) nyugdíjaztak és eltávolítottak az egyetemről, s akit húsz év múlva a Műszaki Egyetem díszdoktorává avattak. Az I. világháborúban a húszas éveiben járó Kotsisnak, mint népfölkelő hadnagynak, az volt a feladata, hogy utakat karban tartson, elpusztult falvakat helyreállítson, tábori kórházakat és egyéb hadicélú épületeket létesítsen.

Ha teheti, Ludmann szívesen, ámbár csak röviden idéz megállapításokat, megjegyzéseket a neves, korabeli kritikustól, Bálint Aladártól (Nyugat), a művészettörténész Gerevich Tibortól, Malonyay Dezsőtől (Nyugat) és Felvinczi Takács Zoltántól (Nyugat), a művészeti írótól, Lázár Bélától. De rendkívül hatásos sorokat olvashatunk a haditudósító Vészi Margittól is, aki a Művészet 1915. évi 1. számában a sebesült Bató Józsefről és műveiről számol be.

A kötet emléket állít hősöknek és áldozatoknak. S felfedezésre méltó alkotások tanulmányozásának lehetőségével ajándékozza meg az olvasót.

Csokonai Attila

Ludmann Mihály: Művészek a háborúban 1914‒1918
Látóhatár Kiadó, Bp., 2015., 208 oldal, 6500 Ft