Ami örömet ad: könyv és sport
Íróink, költőink sportjainkról

Jól emlékszem a füzetkére, melyet az Aranycsapat londoni győzelme után adtak ki. Volt abban vers is, A korszak koszorús költője köszöntötte ódai hangon a 6:3-at. Hogy a kis kiadvány hová lett, nem tudom. A verset Zelk összegyűjtött műveinek kötetében hiába kerestem, helyette „csak” az Egy falusi futballpályán címűt találtam. Ha már a költészetnél tartunk, Jékely Zoltán Futballisták c. verse kívánkozik ide, annál is inkább, mivel Mándy alább szereplő regényének e vers két szakasza a mottója: „Mindég lesz a nagyvárosok határán/egy-egy letarolt-gyepü rét,/hol hűvös alkonyati órán/hallani e mély dobzenét,// mely mérföldekről mágnesez magához/labdaéhes diákot és inast,/s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,/ki eltűnődve dől a kapufához.”
De jó nosztalgiázni gyerekkori olvasmányokon: a lengyel Adam Bahdaj Félidő 0:1 c. regényén, az osztrák Karl Bruckner A Veréb FC- jén (Ifjúsági Kiskönyvtár). A cseh Eduard Báz A csodacsapat a (Delfin Könyvek) Moldova humoros novella-ciklusát előlegezte. No, és a filmek: A csodacsatár, a Két félidő a pokolban!
Mint osztálykirándulások, építőtábori kabarék állandó szereplője gimnazista koromban gyakran felolvastam Karinthy Frigyes Sport és testészet c. humoreszkjét. Már csak fia, Cini miatt is idéznem kell: „Sport alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön és egész testükkel oly célból végeznek, hogy egyetlen rész se maradjon azon a helyen, ahová az isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amire az illető testrész egyáltalán nincsen berendezve...”, és így tovább. Maradjunk kicsinyég a nyugatosoknál!
Nagy Lajos és József Attila sakk-csatáiról mindenki hallott, aki ismeri e két nevet. A Noran Kiadó Sakk-matt c. antológiájában Sakkozók c. novellája és Maróczy Géza könyvének 1940-ből való méltatása olvasható (Gárdonyi, Ady, Bíró Lajos, Móra, Kosztolányi, Karinthy, Kellér Andor írásai mellett.) Kónya Judit írja róla kismonográfiájában: „...kiskamasz korától szinte öregkoráig tartó, időrabló szenvedélye a torna. A hivatásos sportolók edzései után a Nemzeti Sportegylet tornatermébe óvakodnak be naponta Kaufmann Gábor barátjával, hogy lovon és nyújtón meg mindenféle tornaszeren ügyessé, erőssé, legyőzhetetlenné váljanak /.../ Még ötvenéves korában is tréningezik: naponta százszor is kinyomja a súlyzót. Testileg mindig erős, rugalmas marad.”A gonoszkodó, de valószínűleg hiteles anekdota úgy szól, hogy mindazonáltal a nála jóval fiatalabb Illyés Gyula cipelte 1934-es oroszországi utazásuk során az öreg két nehéz bőröndjét...
A Nagynál csak öt évvel fiatalabb Tersánszky Józsi Jenőben sokféle tehetség szunnyadt: végül is író lett, bár festő szeretett volna lenni, és kénytelen volt belekóstolni a jogi tanulmányokba. Zenei és előadóművészi tehetségét később a Képeskönyv Kabaréval megmutatta. Mindenesetre a nagybányai állami főgimnázium diákjaként az országos bajnok tornacsapat tagjaként vett részt.
A vízipóló világáról a legvidámabb sztorikat az olimpiai bajnok Kárpáti Györgynek (s részben Peterdi Pálnak) köszönhetjük, de a szépírói feldolgozásban Karinthy Ferencé, a leigazolt vízilabdázóé a babér. Ferencvárosi szív (Magvető, 1960.) c. kötetében adta közre először önéletrajzi (gyerekkori, ifjúkori) sporttörténeteit, illetve egy riportja is olvasható a kis kötetben.
Mészöly Miklós Az atléta halála c. regénye 1960 júniusa és ’61 januárja között keletkezett, de csak 1966-ban, a német kiadással egy időben jelentette meg a Magvető, miután előző évben franciául már kiadták. Az immár öt ediciót megért regény itteni szerepeltetése tulajdonképpen félrevezető: Az atléta halála nem sportregény. Ezt maga a szerző jelentette ki az egyébként nagy vitát kiváltott, a kritikusai által a szocialista realizmussal ellentétes, egzisztencialista műnek bélyegzett opusról, amely „a regény hagyományos konstrukciójának tudatos megújítása”. A műről maga a szerző A tágasság iskolájában és A pille magányában is ír. Ami érdekes, így az XXIX. Olimpia idején, az Mészöly következő, mindenképpen figyelemre méltó gondolata egyik esszéjéből: „a sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első »modern« Olimpiánk szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk.”
A másik újholdas szerző, aki a háború alatt és után is sporttudósítóként tevékenykedett, Mándy Iván, a 20. századi magyar novellairodalom megújítójának számít. Ahogy mondani szokás a Mándy-univerzumot a mozik, presszók, uszodák, tribünök és futballpályák alkotják. A később válogatott novelláskötetnek címet adó Tribünök árnyéka az 1949-es Vendégek a palackban c. kötetben jelent meg először. Itt tűnik fel Csempe-Pempe, aki mindent tud, amit egy fociőrültnek tudnia kell, mindenütt ott van, elsősorban ott létezik, ahol a barna bőrgolyó (vagy a rongylabda) pattog, de ő magánszorgalomból új tehetségeket fedez fel a Titániának. Ez a tipikus antihős a főhőse A pálya szélén c. kisregénynek, amely 1963-ban jelent meg. (Mándy Volt egy csapat c. novellájából forgatta emlékezetesen szép filmjét, a Régi idők fociját Sándor Pál.)
De hadd említsem meg másik kedvencemet, Örkény István A Hunnia Csöködön c. elbeszélését, és Ottlik Géza Pályákon c. kisprózáját (in: A Valencia-rejtély. Magvető, 1989). Ottlik számára a mérhető eredmények világa, az atlétika volt fontos. Miután 1926-ban felkerült Kőszegről Budapestre, főreálosként folytatta tanulmányait, és sok atlétikai pályán megfordult: BBTE, MAC, BEAC, FTC, MTK, Beszkárt. 1930-ban abbahagyta a versenyzést. Próza c. kötetéből idézem: „Azóta is azzal vigasztaltam magam, hogy nem nyertem volna meg az 1932-es olimpián a rövid távokat, és nem futottam volna soha világrekordot.” Maradt a bridzs.
Moldova György Ferencvárosi koktél c. novelláskötete a H. Kovács történeteiből alcímet viseli (Magvető, 1974). A Hazudós Kovács által elbeszélt szatirikus, humoros novellákban szerepel Gráf, a részeges jobbhalf, Baumgartner, az érzékeny kapus, Lami, a halhatatlan balhátvéd, a zöldfehér menyasszony, a börtönválogatott, a verhetetlen tizenegy (ezek, ugye, emlékszünk még – majmok), de van itt túlművelt bokszoló és eltévedt futó is.
A Magvető Tények és tanúk sorozatában először 1981-ben jelent meg az olimpiai bajnok Székely Éva Sírni csak a győztesnek szabad ! c., lányának, az ugyancsak úszó Gyarmati Andreának ajánlott könyve, és megérdemelten nagy sikert aratott. Ez az önéletrajz-vallomás-napló főleg egy olyan korról szól, amikor az ifjúság eszményképe a sportoló volt. Ugyanebben a sorozatban látott napvilágot az egykori sportoló, sportújságíró Zsolt Róbert Sportpáholy c. kötete (1988). A szerző egyébként a Magyarország felfedezése sorozatban is írt a sportról (Labdarúgók, sportolók , 1978), és Puskás öcsi ről csakúgy megjelent könyve (1989), mint a sporterkölcsről. Hogy a sport milyen sokféle, kényes kérdést vet fel, s mi volt a viszonya a szocialista erkölcshöz, arról árulkodnak a Vélemények/viták sorozatban 1988-ban megjelent kötet írásai: Az örök témakörök – többek között – egészség, üzlet, profizmus, dopping...
Végh Antal 1983-ban negyedik, bővített változatában szerzői kiadásban jelentette meg Mért beteg a magyar futball? c (1974-es) riportját, amelyhez csatolta 90 perc c (1978-as) regényét, a Mundial 1982 c. tanulmányát, valamint Szép volt, fiúk c. 1980-as színművét. A nyersnek, bátornak, dühösnek, kíméletlennek nevezett író, aki az edzősködésbe is belekóstolt időközben és (persze?!) bele is bukott, jól odamondott, akinek csak tehette. A főmű (melyet pamfletek követtek) sikere érthetetlen volt számomra. Ennél csak az csúfabb, hogy e Végh-letes kép még mindig rózsaszínűnek számít a későbbiekhez képest. Szinte kár a szóért...
Vagyis: dehogy! Ha nem újságírósan, publicista-hevülettel fogunk a témához. Hanem úgy, ahogy Darvasi László A titokzatos világválogatott ban, melynek alcíme A labdarúgás története (Magvető, 2006.) A cím blickfangos, az alcím megtévesztő, természetesen. Briliáns kisprózai darabok sorakoznak a kötetben. Az előszó pl. Ismeretlen közép-európai játékos levele a kiadóhoz. De vannak itt valódi foci anekdoták, és sziporkázó ötletek, játékosan mély („filozofikus”) gondolatok. Akár egyetlen idézet többet mond minden recenzensi dícséretnél. Akkor hát: „A dolgok értelme, célja, száz éve, ötven éve, vagy éppen ma?! A szabálykönyv sem egyértelmű. Ha eddig nem árulták el bemelegítés előtt, meccs közben, a szünetben, a hármas sípszó után, és nem mondta meg az öreg játékos, az edző, sem a szertáros, sem pedig a csapatkrónikás, ezután se fogja senki megmondani.” Vagy valami a Prológusból: Puskás, Pelé és George Best az Úr elé kerül. Hol a labda?, kérdezik Tőle, természetesen. „A labda?, kiált fel megkönnyebbülten, boldogan az Úr. A labda? Hát nem tudjátok, ti balgák, hogy...” A mondat második fele, a megfejtés a kötet 205. oldalán.
Bizonyára emlékeznek olvasóink – ha nem, üssék fel lapunk 2006. júniusi számát, vagy keressenek rá a neten –, azt mondta munkatársunknak Esterházy Péter, hogy előbb volt csatár, mint író. Az akkori könyvhétre jelent meg Utazás a tizenhatos mélyére (Magvető) c. könyve, amit nevezhetünk (önéletrajzi? fejlődés-)regénynek is akár, de inkább mondjuk annak, ami: focikönyv á la Esterházy. Könnyed, csevegős, okos, pontos, fantáziadús. Hőse az Író, az Ich-Erzähler, aki negyedosztályú („az nem egy elfuserált első osztályú”!) futballista volt, aki fradista létére drukkolt a Honvédban és a válogatottban játszó öccsének, aki játszott ifjan az NDK-nak nevezett Kelet-Németországban, és akinek el lehet hinni, Puskás olyan zseni volt a futballban, mint Joyce az irodalomban.
A PIM-ben szeptember 30-ig látható a Sport és irodalom c., az irodalmi múzeumnak a Magyar Sportmúzeummal közös kamara-kiállítása (Gáspár György, Horváth Csaba és Maróti István rendezésében). Itt számos relikvia (cipő, labda, bokszkesztyű stb.) látható. Fotók örökítették meg a kenuzó Balázs Bélát, a kajakozó Tersánszkyt, az evező és teniszező Radnótit, a két Karinthyt a Gellért-fürdőben. Böngészhetjük Szabó Lőrinc kéziratát, olvashatjuk Ady, József Attila, Jékely, Ottlik, Tandori, Nádas, Esterházy, Kukorelly és Parti-Nagy sorait, mondatait.
N. B.: az irodalom olyan, mint a foci. Csak nem gólra játsszák. Pontozásos foci.

Csokonai Attila