Városalbum a fővárosról – egy klasszikus műfaj feltámadása

Írói szempontból rendkívül termékeny évet tudhat maga mögött Száraz Miklós György. Négy könyve is napvilágot látott az idén; tavasszal az Osztozkodók című regénye, kora ősszel a Székelyek című esszégyűjteménye a népcsoport történelméről és hagyományairól, a karácsonyi könyvvásárra pedig a boltokba kerül egy Budapest album és egy Terézvárosról szóló helytörténeti képeskönyv, melynek a szövegeit a Terézváros című újságba írt cikkeiből válogatta.

– A Budapest könyv egy különleges és megismételhetetlen pillanat az életedben: az album szövegét eredetileg az 1987-ben, tehát több mint harminc éve meghalt, Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista édesapád írta, mintegy negyven esztendővel ezelőtt. Ezt a szöveget vetted elő és korszerűsítetted megfeleltetve a városban történt ezernyi változásnak.

– A történet ott kezdődött, hogy tizenöt évvel ezelőtt csináltam egy Erdély csodái című albumot, aminek meglehetős sikere lett és komoly példányszámot ért el. Ezt a könyvet pár éve kiadta újra a Helikon, és akkoriban vetette fel Szász Zsolt, a Helikon Kiadó mostani igazgatója, hogy régi álma egy új Budapest album megjelentetése, korszerű fotókkal és szöveggel. Mire én azt mondtam, szívesen elővenném apám negyven éve a Corvina Kiadónál megjelent, és aztán úgy húsz éven át rengetegszer utánnyomott, számos idegen nyelvre lefordított Budapest albumának a szövegét, és szívesen átírnám ott, ahol kell. Vagyis felfrissíteném. Nemcsak azért, mert sokat változott azóta a város, de bizonyos időszakok – így például az 56-os események kapcsán fontos helyszínek – politikai okokból egy az egyben ki is maradtak belőle. A hidak közül kettő még nem is létezett, nem működött a várba vivő sikló, le volt meszelve a címer a Clark Ádám téren, nem létezett MÜPA, viszont megvolt az ún. „Spenótház”. A hetvenes évekbeli város jellegzetes alakjai közül sokan eltűntek (csavargók, punkok, verklisek, koldusok, a „füttyös”), de persze vannak helyettük ma mások. Így aztán nagy kedvvel láttam neki apám erős, közönségbarát, olvasmányos szövegét felfrissíteni – akkor még azt hittem, kevés időráfordítással is hamar kész leszek vele. De nem így lett. Két héten át napi 10-12 órában írtam; tulajdonképpen apámmal együtt dolgoztam. Apám a leírásaiban folyamatosan visszatekint a saját gyerekkorára, az 1930-as és 1940-es évek Vízivárosára, egy városra, ami akkor már csupán az emlékeiben élt. A szövege kószál az időben, messze kalandozva az elmúlt századokba. Mindent megtartottam, csak azt szedegettem ki, ami ma már nem igaz, vagy nem létezik, és azzal egészítettem ki, ami viszont mai, és jellegzetes. Különben is, a város alapvetően ugyanaz maradt, a Duna, mint természetadta gigászi színtér, ma is meghatározza a két partján megtelepült fővárost, egyik oldaláról a hegy-völgyes Budával, másik oldalán a pesti síksággal. Az utcaszerkezet is ugyanaz, eltűntek viszont a piacok, átalakultak a csarnokok, punkok helyett hajléktalanok üldögélnek az utcákon. Egyszerre volt kicsit megrázó, ugyanakkor kedélyes is az a két hét, amikor a harminc éve halott apámmal intenzíven „együtt dolgoztunk”. Ha a kéziratot vagy a számítógépem monitorján a szöveget néztem – török Budával, Mátyás korával, a kétezer éves Aquincummal foglalkozva – egyszer csak egyidős lettem vele, a különbség elmosódott, kvázi egy idősíkból néztük a többezer éves város történetét. Amikor viszont kinéztem az ablakon az utcára, hirtelen ismét helyrebillent az idő, nagy lett a távolság köztünk. Szívszorító és bensőséges élmény volt a „közös” munka.

– Nagyon furcsa élmény volt olvasni, néha mintha elvesztem volna az időben, nem is tudtam hirtelen, hogy te szólalsz meg vagy az apád.

– Örülök, hogy így látod. Magamat is figyelmeztetnem kellett néha, hogy ez mégsem irodalmi szöveg, nem tehetem meg, hogy teljesen összemosom a két személyt. De valóban hagyok egy kis teret az olvasó képzeletének és fantáziájának, hogy szétbogozza a szálakat.

– Nem egy és nem két albumot összeállítottál már különböző tájakról, térségekről, úgy tudom, hogy fotózni is szoktál. Nem merült fel benned, hogy magad fotózd végig az apád és a saját szövegeidhez illő képeket a városról?

– Nem tartom magam fotósnak, bár valóban sokáig sokat fényképeztem, és valóban egy sereg albumot és képes könyvet kitaláltam, és csináltam is meg. Vannak dolgok, amiket meglátok, és azokat nem látom viszont mások könyveiben. A kiadóval abban állapodtunk meg, hogy egy fotós egy év alatt végigfotografálja a várost, és a szövegekhez illő felvételeket készít. Közben egyeztetünk, hogy mit lát ő és mit látok én fontosnak, mi az, ami elképzelhetetlen, hogy kimaradjon a könyvből, vagy mi szerepeljen más nézőpontból, mint szokásos. Aztán jön majd a neheze, a legfontosabb és legérzékenyebb meló, a könyvtervezővel való együttműködés. Képről képre, oldalról oldalra. Mindig is tudtam, van benne elég tapasztalatom, hogy nehéz átadni, tulajdonképpen lehetetlen, amit az ember lát, ami még csak a fejében él. Mindenki másképp látja a várost. Annyit tehettem csupán, hogy megpróbáltam segíteni a fotóst. De egy év alatt végigfotografálni a várost nagyon nehéz. A tervezővel való együttműködés viszont elmaradt. Tulajdonképpen én is kíváncsian várom az eredményt.

– Milyen idegennyelvű kiadásai lesznek a kötetnek?

Felmerült, hogy ha klassz, jó az album, akkor lesz vagy lehetnek idegennyelvű változatok is.

– Nem vagyok tisztában a mai viszonyokkal. Sok album van ma a piacon?

Ilyen jellegű, tudtommal, nincs. Vannak gasztro jellegű képeskönyvek, vagy olyan képes városvezetők, kalauzok, amelyekben „valaki”, egy-egy személy Budapestje jelenik meg. Általában kisebb méretű, guide jellegű kötetek. A 2008-as válság ugyanis totálisan bedarálta az albumok piacát a közép-európai régióban, ami mindez ideáig nem támadt fel. A kiadó úgy véli, hogy mára megérett a helyzet arra, hogy a klasszikus, nagyméretű albumok visszatérjenek a könyvpiacra.

Szénási Zsófia
Fotó: Szabó J. Judit

Száraz György – Száraz Miklós György – Lettner Kriszta: Budapest
Helikon Kiadó, 208 oldal, 5999 Ft