Ritka a valóban eseményértékű kötet megjelenése a kortárs magyar irodalomban. Nem a kiemelkedő művek felbukkanására gondolok, azzal nincs hiba, inkább a kultúránk egésze szempontjából viszonyítási pontként, jelzőbólyaként használható könyv a kevés, amelyhez fordulni lehet – például, ha baj van. Személyes hangú irodalomtörténet végképp régen született. Az utolsó nagy vállalkozás, amelybe íróember fogott, 1934-ben jelent meg, Szerb Antaltól. Az övé bő ötszáz oldalnyi, Háy János frissen megjelent gyűjteménye hétszáz – nem mintha ez bármi mást jelentene, mint az azóta eltelt több mint nyolcvan évet, és nagyjából nyolc olyan szerzőt, akit Szerb Antal még egyáltalán nem vagy alig olvashatott, ám most jó eséllyel boldogan falná őket.

A 2010-es évek elején szinte nem volt olyan irodalmi rendezvény, ahol ne emlegették volna a kánon szót, többes számban, mintha valami átrendezés-igény lépett volna fel, megkérdőjelezendő, relativizálandó a bebetonozott értékrendet. Háy kötetét forgatva az ember arra jut, hogy vannak olyan pillérek, amelyek, akárhogy is alakítgatjuk a kánon nevű építményt (falakat ki, falakat be), egy helyben maradnak, és tartják a konstrukciót. Lényegében ezek a szerzők vonulnak fel a Kik vagytok ti? lapjain, ám egészen újszerű fénytörésben. Egyrészt a személyesség által: nincsenek tabuk, tiszteletkörök, földig hajlások, hanem értő olvasás van és szemek felnyitása, rácsodálkozás, rázoomolás az addig messziről csodáltra. Ahogy a bevezető kis remeklésben írja Háy: „Itt mindenki megérintett és megérinthető, arc áll arccal szemben, mert a magyar írónak van arca és a magyar olvasónak is van arca. Itt mindenki vállalja, hogy olyan, amilyen.” Ezeket az amilyenségeket kapjuk rengeteg humorral tálalva (jaj, de hiányzik ez amúgy mindenhonnan minálunk!), vagy máskor átszűrve Háy János rezignáltságában is derűs hangnemén. Az olvasó sokszor felkacag, így például a mikszáthi szellemben továbbírt Jókai-jellemrajzon, a két fejjel – a nyári kopasszal és a téli parókással – élő nagyság alakján; vagy „Petőfi keletkezésén”, azon, hogy „Mi lenne, hozakodott elő a rafinált Toldy, mi lenne, ha létrehoznánk egy Csokonait sikeres változatban?”; de még az olyan, amúgy véresen komoly megállapításon is, mint hogy „a Párizsból való hazaérkezés után összességében inkább tekinthetjük József Attila életét kórtörténetnek, néha párttörténetnek, mint élettörténetnek”. Háy fricskáz, de sosem tiszteletlenül vagy méltánytalanul, humora a megértésből – úgy az empátiából, mint az olvasói értésből – fakad. Most az író, a költő maga a hős, és tényleg mindegyikük sorsa kész regény. Amelyben ott kavarog korszellem, elutasítás, önmarcangolás, szerelem, siker és természetesen az ilyen-olyan méretűre hízott ego, az életművek fűtőanyaga, színfoltja.

Másrészt nem csupán élet(mű)történeteket olvasunk itt, mint az iskolai irodalomkönyvekben, hanem Háy kulcsot ad a mű, a szöveg születésének és működőképességének varázsos titkaihoz. Amelyben persze semmi varázslat nincsen, csupán a mesterség tudása és a tehetség – így például Móricznál a valóság és fikció viszonyáról esik szó: hogyan jönnek létre egy teremtett világ belső, logikus törvényszerűségei, amelyek az olvasó számára is tökéletesen elfogadhatók; Örkénynél arra világít rá a fejezet, hogyan lehet megfékezni és kiiktatni az érzelgősséget („kezére játszik” ebben a mesternek az irónia, a groteszk, írja Háy); Mikszáth épp a kissé felszínes egyértelműséggel, elnagyoltsággal (a gonosz gonosz, a jó jó) nyeri meg a korabeli olvasó szívét, ami ma már nem lenne járható út az irodalomban; Szabó Magda arra tanít bennünket, hogyan lehet a sérelmeinket a történetek mögé rejteni, úgy, hogy a hősökön mégis átsejlik saját arcunk; de még az is kap egy fejezetet, hogy a háys leleménnyel „A. M. Nép”-nek elkeresztelt szerző, vagyis a népköltészet milyen kiapadhatatlan táptalaja, jó vizű kútja mindenféle lírának. Mondhatjuk tehát az alcímmel, gyakorló íróknak-költőknek „kötelező” a Kik vagytok ti?, hiszen Háy János gyűjteményéből kitetszik, hogy olvasás és írás aktusa szétválaszthatatlan. De a „csak” olvasóknak is alapmű ez az olvasókönyv. Újraélesztő könyv – megint csak az alcím instrukciója szerint. Hogy miért? Részben azért, amit Petőfinél mond el Háy: „Mert hol is van ma már a világ számára Byron, Béranger, akiről a kor embere úgy gondolkodott, hogy száz méterről is zseniszagot áraszt. Hát bizony: sehol. Elvégezték a feladatukat, katalizátorok voltak, s amit katalizáltak, az él tovább. Az él tovább, ami közelebb áll az ember mindenkori önismeretéhez, az élethez, amelyről minden művészet beszélni akar.” Vagyis azok támadnak fel e kötet lapjain, akik nagyon is sokat tudnak mesélni nekünk az életről – Bornemissza Pétertől Petri Györgyig (s egy ma is élő kortárs zenész-költő bónuszként: Víg Mihály). De a Háy János elvégezte újraélesztés épp úgy vonatkozik az olvasóra is, aki jó eséllyel már az iskolapadban „bealudt” Berzsenyitől és társaitól (ki is kárhoztatná ezért?), és azóta is Csipkerózsika-álmát alussza.

Visszalapoznék végül a kötet legelejére, ahhoz a bizonyos bevezetőként álló kis remekléshez. A szerző ebben elmeséli a sehova sem álló „belga magyarok” esetét az Úristennel, akiknek nagy hazátlanságukban az egek ura megmutatja, hol lelhetnek hazára. Hiszen itt van a világ legnagyobb fesztiválja, a magyar irodalom. Háy János jó költőként és jó zenészként hál’ istennek jó ütemérzékkel van megáldva, és ha körülnézünk ebben az eszelős, vészterhes forgatagban, egy ilyen könyv bizony most nagyon, nagyon kellett.

Laik Eszter

Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv
Európa Könyvkiadó, 712 oldal, 7499 Ft