Pannonhalma, ifjúság

Méhes Károly termékeny és sokműfajú író. Nincs még ötven, de kötetei száma jelentékeny, osztrák kiadója révén a német nyelvterületen is nevet szerzett alkotó. Biztos kezű, jó húzású mesélő, dinamikája, közvetlensége, történetmondó kedélye külön helyet biztosít számára a kortársi mezőnyben.
Védjegye a humor, de annak sötét tónusát is használja. Rövidebb prózái összegyűjtve legutóbb 2007-ben, Hollander Emőke meztelenül címmel jelentek meg. 2009-ben egy nagyobb ívű projekt rajzolódott ki a Túl élő című regénnyel. Ez is remek cím, ebben is különösen jó Méhes. Nincs teketória: én-regény, saját sors- és családtörténet. Három mottója közül az egyik így szól: „Nem is lehet megírni valakinek az igazi élettörténetét. Az túllépi az irodalom hatáskörét. Egy teljes élettörténet, bárkinek az életéé, végtelenül unalmas és végtelenül hihetetlen lenne.” (Bashevis Singertől való.) Egy születésénél már súlyos betegségét „túlélő” gyerek cseperedik, annyira elevenen, hogy bepótol mindent, egyszerre bohóc és figyelmet kereső és szomjazó, heves csínytevő, akiről ezek az anekdoták – és elég durva action gratuite-ek - hessentik el a fájdalmas és szívszaggató élményeket. Vele haladunk, egyre élesedő emlékképei nyomán a pécsi házakban, lakásokban, majd átkísérjük őt az orvosprofesszor, kiváló gyermekgyógyász édesapa új munkahelye miatti győri helyszínre. Méhes megteremti e sikeres és jól fogadott regényében a singeri „irodalmi hatáskört”, a narráció különleges technikájával néz egy eltolt időzárványt, amelyet mégis állandóan ébren lehet tartani a képzelet és az emlékezet közti keskeny sávban. Patchwork-szerű, de strukturált emlékek, egy szólamban a növögető kisgyerek saját szemével láttatva eseményeket és nevezetes helyeket, egy másikban a kontrolláló felnőtt írói hang szólamában, immár kommentálva is, a múlt időt vegyítve az igék közé, a napban úszó örök gyermeki jelent. Por, labda, elveszés, borzongatóan kegyetlen csínyek: és sok-sok operáció, a születés utáni fertőzés következtében ortopédiai műtétek sorozata. A saját múlt ugyanakkor a kádári szűkös „azért mindenünk megvan” értelmiségi, még a múlt korok fegyelmét és tisztességét, családi értékeit őrző magatartásának és kettős tudatának ábrázolásában is aprólékosan láttató.
Értelemszerű volt hát a folytatás, az emlékezet ilyen akkurátus és frissen, jó írói kondícióban való fenntartása. Károlykát az előző regény végén utoljára a pannonhalmi bencésektől kapott felvételi értesítő feletti családi örömben, és a D53-as jel ruhába varrásakor látjuk, majd útban a hegyre. Megint telitalálat a cím, a Hegymenet, mely ugyan a Túl élő-t napra pontosan közvetlenül folytatja, ugyanakkor külön zárt egységet képez. Ugyanúgy, ahogy kiemelkedve áll önmaga fenséges történetébe zárva a becses magyar örökség, az ezeréves bazilika és kolostoregyüttes. Elszigeteltségének mítoszát oldja fel ez a klasszikus nevelődési regényként is értelmezhető, a már ismert technikát követő, fejezetcímeivel azonban inkább körülrajzolt önálló egységekre tördelt négy évet átfogó emlékező-próza.
Felelősség, komolyság, igyekvés, a felnőttek döntéseit voltaképp mindig elfogadó gyereklét ez. Az istenhit és az egyházi szertartásrend kettéválik: alig is érintik meg, vagy legalábbis nem ezek érintik meg a kamaszlelket. Hiszen a templom utolsó padjában verik a blattot, a perselyt kifosztják, a rorátén alszanak, a litána pedig koraesti szabadság, fűben fekvés, zöldhagymás zsíroskenyér-szín-hang-természet érzéki együttese. Bál, lányok, az atyák, az idegenvezetés, az otthoniak vasárnapi látogatásai, a hazamenés rituáléja, a szánkózások vadsága, a traktor belsejében a meztelen nős naptár nézegetése, az orosz katonákkal bonyolított üzletelés, Geláz atya bélyegei: remek epizódok. Az osztály- és hálótermi társak közül kevesen válnak ki élesen, inkább azok, akiket a lelkiismeretfurdalás nélküli, fékezhetetlen erő tesz kínzások és indok nélküli szadista játékok elszenvedőivé, illetve maguk az agyafúrt elkövetők, akik közé az író is tartozik. A lélektani indíttatás is ott van szépen végigáramoltatva a szövegben.
Pannonhalma a nyolcvanas évek elején inkább szellemileg nyitott, nagyvonalú, elegáns helynek mutatkozik, ahol viszonylag jó sora van a diáknak: amit maga a hős bonyolít invenciózusan és másokat is szórakoztató módon maga köré, az a nevelőhatású inkább. Elnéző jóindulat, inkább vicces mint béklyózó keménykedés mutatkozik a pedagógus-atyák és más tanárok részéről. Mensáros László és más hírességek adják egymás kezébe a kilincset. Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Bálint András vagy Poggi érsek – gyakorlatilag különösebb szellemi hatás nélkül távoznak. Utóbbi vénséges töpörödött bácsi a pápa a magyar ifjúsághoz intézett üzenetét olvassa föl. „Azt érzem, szinte bizsergetően, hogy csak vége lesz ennek az ünnepélynek, és akkor azon öltönyösen kiszaladok innen, valahová messze, oda, a lilás fényben játszó fák közé. Megsúgják majd azok, mihez kezdjek a magyar ifjúságommal, miben higgyek, egyáltalán érdemes-e másban hinnem, mint saját magamban.” Ez a tartás ad hitelt, otthonosságérzést, gáttalan humort és életörömöt a pannonhalmi időknek. Néhol kicsit terjengős, kicsit gyorsan odavetett, önismétlő és asszertív a szöveg: de elmossa ezt a benyomást a korabeli „ifjúsági kultúra” retro-hangulatának és egy öntörvényű közösségnek hajszálpontos felidézése. Pécsi egyetemi évek következnek az életrajz szerint, egy újabb kötetet, trilógiává tenni kérve a Méhes-sagát.

Budai Katalin

Méhes Károly: Hegymenet
Orpheusz Kiadó, 3000 Ft