Az idei Ünnepi Könyvhétre jelentette meg a Gondolat Kiadó - nagy szakmai körültekintéssel - a Kettős kivándorlás. Budapest-Berlin-New York 1919-1945 című tekintélyes monográfiát, amelynek szerzője Frank Tibor, az MTA doktora, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének történész professzora. Mint az előszóban írja, 25 évvel ezelőtt kezdett foglalkozni ezzel a témával, de e munkája elkészültéig természetesen számos más könyv is megjelent a tollából: saját és szerkesztett kötetek, szövegkiadások sora jelzi nagy munkakedvét, sokoldalúságát.

- Hogy kezdődött ez a kutatómunka, és hogy nőtte ki magát könyvvé, amit erről - ha tetszik: ezzel - mondani akart?

- Témaválasztásaim általában az emigrációval függtek össze. Egyik legelső könyvem egy Angliába került magyar újságírónak, Zerffi Gusztávnak, egy nagyon különleges figurának a története, aki 1849 után több mint másfél évtizeden át osztrák kém volt, főként a londoni magyar emigránsokról küldött jelentéseket, később brit történész lett, és művészettörténetet is írt. A Kettős kivándorlás nagyon nagy levéltári anyag földolgozására épül, ennek az összegyűjtése igényelte a legtöbb időt. Megírni már gyorsabban ment. Nemcsak állami levéltárakról volt szó, ahol a kutatás könnyebben megtervezhető - sokkal nehezebb volt megtalálni Molnár Ferenc, Szigeti József, Zilahy Lajos, Moholy-Nagy László, Kármán Tódor vagy Szilárd Leó, s egy sor más híres magyar író, tudós, politikus, művész, mindenféle foglalkozású emigráns sokszor különféle nyelveken olvasható, számtalan helyen lappangó irathagyatékát.

Még az egykori Magyarságkutató Intézetben kezdtem ezzel a témával foglalkozni, Juhász Gyula biztatásával, 1985-ben. Egy hosszabb Fulbright-ösztöndíj keretében az USA-ban tudtam a legtöbb levéltári munkát elvégezni, a német Humboldt-díj elnyerése után pedig németországi levéltárakat is meg tudtam nézni. A kötet végén jeleztem, milyen lépcsőkön haladtam előre: Amerikában körülbelül 45 levéltárban jártam. Ez egy nagyon érdekes logisztikai kérdést is fölvetett: hogyan lehet ezt az egészet lebonyolítani, hogyan tudom az anyagot technikailag összegyűjteni. Még azt is hozzáteszem: mivel egyszer-kétszer magam is hosszabban voltam külföldön, ez az élmény is segítette magának a témának a megértését, föltárását: ma már jól értem az emigráns lélektanát, szociálpszichológiáját. Azt például, hogy micsoda nehézség volt ezeknek az embereknek „kint" gyökeret ereszteni.

- Ugye lényeges különbség van a kétféle emigráció: az 1849 utáni és a Kettős kivándorlásban feldolgozott, 1919-1945-ös időszak kivándorlásai között?

- Igen, a két emigráció között időben és összetételben is lényeges különbségek vannak. Az angliai Kossuth-emigráció direkt módon politikai emigráció volt, ott politikusok működtek, vagy nem működtek együtt - itt, a 20. század első felében viszont egyfajta elit értelmiségi rétegről volt szó. Ekkoriban kevés magyar politikus jutott el Amerikába, a jellemző inkább az volt, hogy olyanok emigráltak, akik nem mehettek magyar egyetemre, mert a numerus clausus törvény kizárta őket. Nem csupán zsidók távoztak ekkor: sokan már az 1918-19 után kialakult rossz viszonyok után elmentek, mert nem volt jó a légkör, Kassák Lajostól kezdve Illyés Gyulán és Márai Sándoron, Kernstok Károlyon át Szent-Györgyi Albertig. Hangsúlyozom is ebben a könyvben, hogy itt nemcsak zsidó emigrációról volt szó, ámbár a kivándorlók nagyobb része zsidó vagy zsidó származású ember volt. Azt kell mondanom, inkább az asszimiláns zsidók mentek el. Érthető módon könnyebb volt asszimilálódni Németországban vagy Amerikában is annak, aki egyszer már asszimilálódott Magyarországon.

- Néhányan másutt kötöttek ki, de mint könyvének alcíme jelzi, a legtöbbjük végül az Egyesült Államokba került, mégpedig Németországon, többségük Berlinen át.

- Zömük német nyelvterületre ment először, mert németül a Monarchiában született középosztálybeliek jól tudtak, az angol viszont a II. világháborúig nem volt világnyelv. Ezek az emberek nem olyan módon „disszidáltak", mint azok, akik 1956 után hagyták el az országot, és azután sokáig egyáltalán nem jöhettek vissza. Bízhattak benne, hogy ha egy viszonylag közeli országba mennek, onnan alkalom adtán vissza lehet térni. Wigner Jenő például a 20-as években visszajött Németországból, egy ideig itthon dolgozott, és végül amerikaiként lett Nobel-díjas. Amikor Hitler Németországban átvette a hatalmat, ezek az emberek rádöbbentek, hogy nem maradhatnak ott, az Anschluss után Ausztriában sem. Ekkor jöttek azok a kétségbeesett kísérletek, hogy német nyelvterületről valahová máshová kijussanak. Mentek a Szovjetunióba is, például Lukács György, Balázs Béla és mások is, akikből ott lett „valaki". Angliába pedig Korda Sándor és csaknem egész filmstábja tette át székhelyét. Az illusztris magyar ausztriai és németországi kivándorlókról kitűnő könyvet írt amerikai kollégám, Lee Congdon, úgyhogy ezekkel én nem foglalkoztam. Azt a területet kerestem, amelynek az ábrázolása még új munkát kínált és igényelt.

-Ezek közül az emberek közül itthon csak Bartókról, Molnár Ferencről és a „Manhattan-terv"résztvevőiről tudunk, illetve Szent-Györgyi Albertről és Teller Edéről. Utóbbiak idős korukban haza is látogattak még.

- Örömmel láttam, hogy könyvemnek vannak „testvérei". Hargittai István írt egy kiváló könyvet a „marslakókról", a leginkább híressé vált öt természettudósról. Marton Kati is főként róluk írt népszerűnek szánt könyvet. Az én célom viszont inkább az volt, hogy ne egy vagy néhány nagy emberről szóljak, hanem erről az egész csoportról. A könyv egy hiányterületet igyekszik lefedni, olyan értelemben, hogy ennek a csoportnak egyfajta társadalomtörténetét adja.

Az első magyar hullám 1919-20 körül ment ki Németországba, illetve néhány más európai országba, és onnan Amerikába. A második hullám akkor indult meg, amikor jöttek a magyarországi zsidótörvények. A „weimari" időszakban az emigránsoknak, íróknak, tudósoknak, művészeknek nagyon jó volt a német közeg. Aztán a percek alatt lezajlott politikai változások miatt 1933 elején percek alatt el kellett menekülni. Nagyon gyors döntésekre volt szükség. Szilárd Leó még aznap éjszaka elmenekült Berlinből, amikor a Reichstagot felgyújtották. Magyarországon, mondjuk 1925-től 38-ig volt egy egészen élhető időszak. A numerus clausust gyakorlatilag fölfüggesztették, s ameddig nem hozták meg a zsidótörvényeket, minden nehézség ellenére nagyjában-egészében relatív társadalmi béke honolt.

- Könyve gazdagon dokumentálja az amerikai kvótatörvények okozta nehézségeket is.

- Az amerikai kongresszus 1921-ben és 1924-ben meghozta a kvótatörvényeket, amelyek arra voltak hivatottak, hogy kiszorítsák a nemkívánatos bevándorlókat. 1924-ben a kvóta olyan kicsire szabta a magyaroknak adható vízumok számát, hogy az első világháború előtti, nem egyszer évi kétszázezerrel szemben ekkortól évente 473 embert lehetett bebocsátani Magyarországról az Egyesült Államokba. A nagy gazdasági világválság ott is súlyos nyomokat hagyott, az emberek ott sem örültek annak, hogy külföldiek foglalják el az állásokat. És nemcsak az egyszerű, hanem a képzett amerikai, az orvos, a mérnök, a professzor is azt mondta: most ne a szegény európai menekültet segítsük ki, senki ne jöjjön, aki elveheti az állásainkat. Ahol az amerikaiak megengedőbbek voltak, az a nagy tehetség felbukkanása volt: módszeresen kiválogatták a talentumot. Ennek a könyvnek a végén összeállítottam egy mintegy 300 fős listát azokról, akik szerintem, illetve többnyire a magyar közvélemény szerint is jelentős nevek voltak. A mi szóhasználatunk szerint ők „világhírűek" - Amerikában ugyanakkor minimálisan ismerik őket, holott a maguk idején és területén jelentősen hozzájárultak Amerika fejlődéséhez. Németországból 6000 eminens kutató, tudós, mérnök, orvos, stb. ment el ekkor. A velük együtt tartó magyarok száma, akik ebbe a legfelső kategóriába tartoztak, természetesen jóval kisebb.

- Ha valakinek volt megfelelő pártfogója, az segíthetett rajta.

- A pártfogónak úgynevezett affidavit et kellett adnia. Az vagy anyagi vagy erkölcsi jótállást, személyes szponzorálást jelentett. Emellett sokféle szervezet, alapítvány létezett az Európából elűzöttek megsegítésére, de abban teljes egyetértés volt, hogy csak a kivételes tehetséget karolják föl. Mindez tehát nem jótékonysági intézkedések sorozata volt. Világosan artikulálták: van nekünk elég bajunk magunknak is, de hogy például az amerikai felsőoktatás jobb színvonalra emelkedjék, ahhoz szívesen vették a magasan képzett emigráns oktatókat, s őket gondosan válogatták ki a jelentkezők közül. Aztán ezeket is szétosztották: fontossá vált, hogy az egyre nagyobb számú bevándorló ne a keleti parton tömörüljön. Igyekeztek nagy részüket az amerikai közép-nyugaton, illetve a nyugati parton elhelyezni, ahol még jóval kevesebb menekült élt. Ott, mondjuk Ohióban vagy Minnesotában örültek az egyetemen, hogy egyszer csak felbukkant egy jelentős név. Ez a könyvnek fontos fejezete, amelyben ezt az egész amerikai folyamatot igyekeztem feltárni.

- A kötet a történettudománynak, a történetírásnak abba a műfajába tartozik, amelyet prozopográfiának neveznek. Kérem, ismertesse ennek lényegét.

- Én is menet közben tanultam meg, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen „csoporttörténelem". Ez tulajdonképpen egy egész csoportnak, a csoport viselkedésének, pszichológiájának, szociológiájának a kutatása. Ha ezeknek az embereknek közös jellemző vonásaik vannak, akkor ezek révén csoportjukat mint entitást lehet megragadni. Tehát azt lehet mondani például, hogy általában így viselkedett a zsidó-magyar kivándorló. De 1945 után egy csomó nem-zsidó is kiment, és jószerivel hasonló történeteket láthattunk. Noha az adott korszakban elsősorban zsidók mentek ki, érthető okoknál fogva, a megváltozott körülmények kivittek azután egy csomó keresztény embert is, akik nagyon hasonló sorsvonalon mentek végig - akár a 45 utáni, akár az 56-os kivándorlókra gondolunk. 1956 végétől 1959 elejéig az USA 40000 magyart fogadott be, akiket a sztálinizmus, a rákosizmus elleni lázadás hozott össze, és ez egyenlősítette az embereket. Azt gondolom, a prozopográfia ezeket a csoportokat össze is köti, noha a magyar kivándorlás mindig a pillanatnyi magyar helyzetnek szólt, lett légyen az politikai, vallási vagy akármilyen elnyomás, vagy egyszerűen a szegénység.

- Az asszimiláció nagyon fontos eleméről, a nyelvtudásról, a különböző területeken a magyar kivándorlók által elért, vélt vagy valós nagy teljesítményeken túl még számos kérdésről ejthetnénk szót ebben a beszélgetésben. Befejezésül inkább hadd kérdezzem meg, mi volt az a szakmai, vagy személyes ok, amely e téma érintettjévé tette, ami inspirálta .

1949-ben az én családom is emigrálni akart (akkor még nem használták a 'disszidálni' szót). Én még csak egy éves voltam. Ekkor a koalíciós időkben vezető gazdasági állást betöltő édesapámat (gyanús körülmények között) elütötte az utcasarkunkon egy autóbusz és meghalt. Ez alig egy héttel azelőtt történt, hogy a családnak indulnia kellett volna. Ez az életünket, életemet döntően befolyásolta: itt maradt özvegy édesanyám, a bátyám, két nagymamám és én. Nem volt apám, nagyon nehezen éltünk. Halálát átlengte a titokzatosság és az óvatos hallgatás. Innen is adódott, hogy a témaválasztásaim legtöbbször ösztönösen az emigrációval függtek össze, amiben mindig van titok. Aztán magam is voltam kutatóként és tanárként többször, hosszabban külföldön, s ez sajátos módon megismertette velem az emigrációval rokonítható élményt. De sohasem gondoltam arra, hogy Magyarországon kívül telepedjek le.

Csokonai Attila

Frank Tibor:
Kettős kivándorlás
Budapest-Berlin-New York 1919-1945
Gondolat Kiadó, 352 oldal, 4500 Ft