A Magyar Narancs újságírójaként ismert Szőnyei Tamás másodízben ásta bele magát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának szerteágazó anyagába. Először Nyilván tartottak címmel a hazai rockzene megfigyelési ügyeit dolgozta fel, legutóbb pedig ötévnyi kitartó munkával az irodalmi élet III/III-as dokumentumait kutatta, ennek nyomán született meg kétkötetes, kétezer oldalas Titkos írása .

– Kell-e személyes indítóokot keresnünk amögött, hogy műfajt is váltva belevetette magát a besúgókról és megfigyeltekről árulkodó állambiztonsági irathalmokba?

– Egyedül az érdeklődésem vezetett erre a területre, még csak hivatásos történész, végzett levéltáros sem vagyok. A Nyilván tartottak megjelenése után egy irodalmár ismerősöm biztatására kezdtem bele az irodalmi élet hasonló módszerrel végzett lehető legátfogóbb vizsgálatába. Nem sokban különbözik ez a műfaj az újságírástól: itt is, ott is pontosnak kell lenni, a tényekre hagyatkozni. Legfeljebb a szerkesztésmód más, meg a terjedelem jóval nagyobb. De én szívesen elbíbelődöm mindenféle adatokkal, papírokkal, és fejben rakosgatom őket a megfelelő szöveghelyre.

– Kétezer oldalt fejben szerkesztett?

– Pontos vázlatot addig nem készíthettem, amíg nem ismertem a rendelkezésre álló anyagokat.

– Kinél kezdte a kutatást?

– Először a „Sárdi” fedőnevű ügynök két vaskos kötetet kitevő dossziéját kértem ki. Amint az a könyvem fedőnév-feloldásaiból kiderül, ő Sándor András volt, aki a Szerzői Jogvédő Hivatalban dolgozott. Sokáig börtönben ült 1956 után, majd beszervezték. Tudtam, az ő anyagában sok mindent megtalálok, mert egy-egy korábban megjelent könyvben, folyóiratban már láttam részletet a jelentéseiből. Utána a párizsi Magyar Műhelyt érintő részt tanulmányoztam, és hogy szokjam a közeget, szisztematikusan átrágtam magam a „Juhász Lajos” fedőnevű ügynök nyolckötetes dossziéján. Őt, azaz Kristó Nagy Istvánt hihetetlen tájékozottsága és lexikális tudása miatt alkalmazták a belügyben. Jelentései rengeteg szereplőt érintettek, akiknek az aktáit később igyekeztem kikeresni. Mert utána már írónevek szerint haladtam.

– Nagyobb figyelmet szentelt az állambiztonság az irodalomnak, mint a könnyűzenének?

– Nyilvánvaló volt, hogy több lesz az iratanyag, hiszen a kutatás kezdő dátumát 1956-ra tettem, a végpont pedig ugyanaz, 1990 maradt, és az irodalomról tudni lehetett, hogy mivel komoly szerepet játszott a kultúrpolitikában, a belügyben is nagy mennyiségű iratanyag keletkezett róla. De akkora tömegű dokumentumra nem számítottam, amennyi a tervezett kettőről öt évre nyújtotta meg a munkát.

– Másként viszonyultak a megbízók az írókhoz, mint a zenészekhez?

– Lényegében nem, mert a feladat bármely területen arra irányult, hogy mi történik a társadalom egyes rétegeiben, mit gondolnak neves vagy nem neves emberek. Az információkból pedig megtudták, hogy a szocialista rend védelmében meg kell-e akadályozni valamilyen cselekményt. A megismerés és a megakadályozás módszerei minden területen azonosak voltak. Talán annyi a különbség, hogy az irodalmi élettel foglalkozó hálózati személyek között sokkal több nagy műveltségű, jó íráskészséggel rendelkező kvalifikált értelmiségi dolgozott. A belügynek így könnyebb dolga volt, mert pontos elemzéseket és árnyalt információkat kaptak.

– A jó tollforgatók ilyen alapon néhány rafinált szóvirággal akár ki is bújhattak a jelentéstételi kötelezettség alól.

– Ez is előfordulhatott, meg a munka elszabotálása is, de a hálózati személyek nemegyszer túlteljesítették a feladatukat, úgy tettek, ahogy az Illyés megírta „magánszorgalmú kutyák”. Mindenféle beszervezési módszer előfordult a kőkemény megzsarolástól addig a taktikáig, hogy olyan szituációt teremtettek, amelyben az illető önként fölajánlja a szolgálatait. Emögött kisebb-nagyobb stiklik, problémák, elintézendő ügyek húzódhattak meg, kecsegtetésként elhangozhatott útlevél kiadása, vámkihágások elsimítása, publikációs lehetőségek felcsillantása, esetleg esély egy szerkesztői állásra.

– Nyilatkozta, hogy feltételezése szerint az irodalom területére vonatkozó, valaha létezett állambiztonsági iratok nagyjából feléhez jutott hozzá. Az 1980 előtti vagy az az utáni időszak anyagában talált nagyobb hiátusokat?

– Már kicsit bánom, hogy belementem ebbe a számháborúba, mert amit nem láttam, annak a mennyiségéről nemigen nyilatkozhatom. De az arányokat illetően inkább a ’70-’80-as évek kutatásai során érzékeltem, hogy jó néhány dolog hiányzik. Bizonyos dokumentumokban szerepel, hogy az adott jelentést elhelyezték a célszemély saját, úgynevezett „F”-dossziéjában is, amely elméletileg az illetővel kapcsolatos minden anyagot tartalmazott, de ilyen „F”-dossziéval nem találkoztam, még a hosszú időn át megfigyelt Balaskó Jenő, az általuk „Kopasz”-nak becézett Eörsi István vagy Mészöly Miklós esetében sem, akire célszemélyként a „Kutyás” fedőnevet aggatták. Feltételezésem szerint megsemmisítették ezeket, amivel meggátolni nem tudták, de legalább megnehezítették, elaprózták a későbbi kutatók munkáját.

– Hogyan javasolja olvasni a számtalan nevet, gubancos kapcsolatokat és történeteket feltáró Titkos írást?

– Mindenekelőtt kondizzunk, egyenként másfél kilós kötetekről van szó. A szellemi és fizikai felkészülés után azt tartom jónak, ha valakinek van hozzá türelme, hogy folyamatában olvassa a könyvet. De annak a dolgát is igyekeztem megkönnyíteni a lábjegyzetekkel és a fejezetek közötti utalásokkal, aki a névjegyzék csábítására valódi és fedőnevek vagy a számára érdekesebbnek ígérkező történetek szerint, a kronológiának fittyet hányva kíván haladni.
Mátraházi Zsuzsa

Szőnyei Tamás: Titkos írás 1-2. - Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990
Noran Kiadó, 2248 oldal, 9999 Ft