Kicsoda Dzsorden? Annyit publikusan tudunk róla, hogy a délszláv háború idején fogant cigány, és talán amerikai, fekete fiú. Akinek apja Taszáron állomásozott, s édesanyja belehalt a szülésbe. Ezt követően a cigánysoron nevelkedik, amíg nagyanyja börtönbe nem kerül…

Mennyire (ki)talált a történet?

Dzsorden az én fiam. Lehetne. Úgy értem, a valóságban is lehetne egy „félcigány” gyerekem. Ebben az esetben valóságos, mindennapi életem bonyolultabb volna és véresebb. Nem tudom, más írók hogy vannak ezzel: ha írok, párhuzamos világokban élem az életem. Egyfelől szerető családom körében, „rendezetten” görögnek a napjaim. Reggelit csinálok a kislányomnak, elindítom az iskolába a hetedikes kiskamaszt, aztán leülök a számítógépemhez, és megszűnik köröttem a mindennapok realitása.

Regényalakjaim életébe költözöm. Én leszek Dzsorden „gazdateste”, ahogy a sci-fikben mondják. Figyelem, hogy mozog, növekszik, alakul bennem. Ha szerencsés napom van, nem én írom őt, hanem ő ír engem. Dél körül néhány órára „magamhoz térek”: szeretem, a feleségemet, valóságos gyermekeimet, ebédet főzök, átutalom a pénzt a gázszámlára, megbeszélem Magával ezt az interjút… Aztán lefekszem aludni egy órát. Visszaébredek a regénybe, színdarabba – mikor, min dolgozom éppen. Estére megint Horváth Péter leszek: hatvanegy éves, közepesen sikeres/sikertelen magyar író, a reménytelenül lecsúszott alsó középosztály tagja. Iszom egy pohár bort, beszélgetek a családommal, barátaimmal, belenézek a tévébe, olvasok, esetleg elmegyek pingpongozni a sportklubba. Viszonylag korán lefekszem, álmomban belekapaszkodom a feleségembe. Ez így, bizonyos értelemben, veszélytelen. Ha Dzsorden valóban az én élő fiam volna, nem szabadulnék ilyen könnyen abból a tragikus realitásból, amely ma mindnyájunkat körülvesz.
Két évtizede még arra gondoltam, elmúlik végre az emberiség történetének legsötétebb évszázada, öldöklő háborúk, elvetélt forradalmak, megnyomorított tömegek kora. Ma már látszik, hogy a világ nem képes a sötétség csapdájából szabadulni, az egyén épp olyan reménytelenül kiszolgáltatott, mint a huszadik században volt, a szegénység és a tudatlanság elveszi minden esélyét arra, hogy beleszólhasson a saját életébe. Nem elidegenedés ez, nem holmi intellektuális érzet. A világ lakosságának nagyobbik része az európai szegény ember számára elgondolhatatlan nyomorban él. Hála az „információs társadalomnak” – tudunk róluk. Ha látjuk őket két idétlen szappanopera közt a tévében, sietve csatornát váltunk. Ez a szabadság ma: a valóságról egy kattintással átválthatunk egy valóság-show-ra. Ma, Magyarországon, sokmillió ember örökre a jelenbe zárva vergődik, a jövő legfeljebb a következő hetet, hónapot, de leginkább csak a másnapot jelenti számukra, számunkra. Lesz-e pénzem arra a bizonyos gázszámlára, vehetek-e új télikabátot a gyereknek? Hogy mi lesz belőle, ha felnő – kevesen álmodhatják ivadékaik sorsát szebbnek a magukénál.
Ki tehet erről?
Természetesen mindig a „mások”. Cigányok, zsidók, románok, szlovákok, Izrael, Amerika, az EU. A „nagyhatalmakkal” nincs mit kezdenünk, okoljuk hát a főutcánkon randalírozó cigánykölyköket, a kéregetőket, a hajléktalan csőlakókat, a segélyből tengődőket, a láthatóan „lógós” közmunkásokat, az illegális határátlépőket, a tollasodó szomszéd zsidót, a buzikat…
Ha Dzsorden valóban a fiam volna… arra bíztatnám, keressen más apát magának. De hát Dzsorden nem a fiam, regényalakként költözött hozzám egy időre. Történetének minden fordulatát „kitaláltam”. Másfelől, ahogy Esterházy Péter kollégám írta első könyvének fülszövegében: „semmit nem szopik az ember az ujjából.”

Mennyi ideig, s hogyan készült a mű? Gondolom, nem csak a könyvtárban gyűjtött hozzá „adatokat”…

Koródy Ildikó író-dramaturg barátom keresett meg jó három évvel ezelőtt, írnánk filmforgatókönyvet Halasi Máriának (azt hiszem, a hatvanas években született) Az utolsó padban című „pöttyös könyve” és az abból készült „musical” alapján. A kedves naivitással alkotott mű főhőse az osztály utolsó padjába száműzött cigány kislány, aki a történet végére az „osztályközösség” megbecsült tagja lesz. Megkerestük Fonyó Gergely filmrendezőt, aki nagy lelkesedéssel kapcsolódott be az „ötletelésbe”. Nagyjából egy évig „kavargattuk a kását”, közben egy lehetséges mellékalakként ötlött fel bennem Dzsorden figurája. A filmtörténet sehogy nem akart megnyugtatóan összeállni. Rengeteg ötletünk volt, de egyikünké se tetszett igazán a másik kettőnek. Ekkorra már engem igazából csak Dzsorden érdekelt, pontosabban, én kezdtem érdekelni őt. Örökké a fülembe duruzsolt, megértettem, csak akkor szabadulhatok tőle, ha megírom – regényben.
Ha az ember elég időt leélt, nem nagyon kell egy mai történethez információt gyűjtenie. Persze, egy-két adatnak utána néztem.

Olvasott esetleg hasonló tematikájú könyvet a kortárs vagy a világirodalom területén?

Robinson Crusoe, Tamás bátya kunyhója, Közöny, Bűn és bűnhődés, a Harry Potter első kötete… Minden valamirevaló könyv ugyanarról szól: minek születtem én a földre?

Mennyit merített a saját múltjából? „A hetedik te magad légy”?  Az önéletrajza alapján Ön is élt rövid ideig nevelőotthonban…

Tíz éves kölyökként voltam egy ideig az előszállási nevelőotthon lakója. Életem meghatározó „élménye” volt az az időszak. Édesapám a Csongrád Megyei Forradalmi Bizottság titkára volt a forradalomban. Bebörtönözték, szüleim elváltak, anyám nagyon nehéz körülmények közé kerülve nevelt engem és az öcsémet. Úgy gondolta, jobb helyünk volna a nevelőotthonban, mint az ő nyomorúságos albérletében. Tévedett – de hát ezt nem tudhatta előre.

Számomra az egyik legtanulságosabb szereplő a könyvben Lili édesapja, Kardos, aki kisebbségi történelmet tanít, s aki bár elméletileg elfogadja, sőt támogatja a „kisebbségieket”, mihelyt személyesen is érintett lesz, ellentmond a saját elveinek, és ugyanazokat a közhelyeket puffogtatja, amik ellen „harcol”.

Vagyunk ezzel így. Az elemi iskola első osztályába Pesten jártam, a kilencedik kerületben. Ezerkilencszázötvenhétben az iskolában még volt hittanoktatás. Az osztályból csak ketten voltunk hittanból „felmentve”. Én, mint „felekezeten kívüli”, és Pottok Pali, aki zsidó fiú volt. Nagyszüleimnél laktam. Tisztességes kispolgárok voltak, a rasszizmus minden fajtája távol állt tőlük, de minden ismerősünkről tudták, és mondták is, mifélék. Persze, más hangsúllyal ejtették a rác, a tót, a székely, a ruszén, a zsidó szót. Hét évesen éreztem, hogy zsidónak lenni valószínűleg kevésbé „klassz”, mint, mondjuk, székelynek. Míg a többiek bent maradtak az iskolai hittanórán, mi Pottok Palival mentünk hazafelé. Összevesztünk valami marhaságon, össze is ugrottunk, Pali erősebb volt nálam, behúzott egyet nekem. Nem mertem visszaütni, nem is tudtam volna, de valahogy mégis le akartam győzi, legalábbis fájón megsebezni. Hát odakiáltottam neki: te hülye zsidó… Ötvenöt év távolából visszhangzik bennem a szó. Gyalázatosan szégyellem magam érte. Pottok Palinak is ajánlhattam volna a regényemet, bocsánatát kérve.
De mondhatok más példát, egy egész fejezet indító motívuma született belőle. Kispesten laktam, tízemeletesben. Minden késünk és ollónk tompa volt, mégse engedtem be a cigány köszörűst, amikor csöngetett – csak azért, mert az enyémnél sötétebb volt a bőre. There is no free lunch – mondják az amerikaiak. Semmit nem adnak ingyen. Minden tapasztalatnak ára van. A társadalmi környezetben mélyen gyökeredző előítéletek ellenében cselekedni kockázattal jár. Az előítéletek nem véletlenül alakulnak ki, bár igazságtartalmuk erősen változik az időben. Ki korán kel, aranyat lel. A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. A közmondások java tömören megfogalmazott előítélet. A cigányok lopnak. Olyan, mint egy közmondás, nem? A metróban, ha lehet, igyekszem cigánynak látszó utas mellé ülni, ilyen nevetséges és szánalmas módon nevelem önmagamat.
Na meg azzal, hogy regényt írok.

A regényben egy villanásnyi időre feltűnik egy erdélyi cigány báró is, és például Lilin, a zsidó lányon, akibe Dzsorden beleszeret, végül Izraelben az arabok segítenek… Mennyire volt tudatos ez az etnikai szereplőválogatás?

Egyfelől, mint mondtam, Dzsorden „diktálta” nekem a regényt, másfelől, persze, sokat dolgoztam a „szöveggel”. Pottok Pali osztálytársaként kézimunka órán varrni is tanultam. Kedvencem volt a „pelenka-öltés”: előre, aztán félig hátra, majd megint előre vezettük a cérnát. Én valahogy így írok regényt. Előre haladva benne megpróbálom felismerni, mit is akar tőlem a történet. Ha szükséges, visszaugrok benne, és ha kell, egész fejezeteket újra írok. Aztán eljön egy pillanat, amikor a regény bármely pontjáról belátom az egészet. Ilyenkor is „kavarok” még rajta, amíg azt nem érzem, hogy nem tudom jobban megcsinálni.
Volt szerencsém ismerni Petrovics Emilt, a kiváló zeneszerzőt. Szigorú tanárként oktatta zeneszerző növendékeit. „Ezt a hangot miért írta ide?” Minden lejegyzett jelnek (legyen az hang, vagy szó, netán szám) önértékén kívül struktúraképző funkciója van. Ezt tőle tanultam. Figuráimat igyekszem úgy „öltöztetni”, hogy a lehető legjobban szolgálják a történetet. Van, amikor hagyják magukat, van, amikor nem. Dzsordenem szerelme „hagyta magát” zsidó lánnyá formálni, hogy erősebbé tegye a regény szerkezetét – mondjuk így. Amikor koraszüléssel kórházba tart, lerobban az őt szállító autó az izraeli sivatagban. Láttam az úton közeledő, ócska buszt, ahogy hőségben „remegve” érkezik. Mikor megállt, láttam, hogy arabok utaznak rajta. Kíváncsi voltam, vajon segítenek-e a bajba jutott zsidókon.
Ők segítettek.

Dzsorden álma, ami a reményt tartja benne a legnehezebb pillanatokban, hogy eljusson Amerikába, s megtalálja az édesapját. Erre teszi fel az életét, s végül, mikor ott áll Amerikában, és döntenie kell a jövőjéről, megveszi barátainak az ajándékokat, s úgy dönt, visszatér oda, ahol leginkább csak bántották… Hogyan jut el a felismerésig, hogy hol van a világban a helye?

Nem tudom biztosan, hogy a rasszizmus elől Amerikába menekülő hősöm valóban visszatér-e a hazájába – ezt a regény se tudja. Dzsorden megtalálja odakint az apját, de ez a vágyott találkozás nem igazán segíti őt abban, hogy megértse, miért született, mi a dolga, hol a helye. Én meglehetősen szkeptikus vagyok ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Személyes sorsomat a véletlenek láncolatán kívül elsősorban a hajlamaim alakították, és emberek, akik szerettek engem, nem pedig holmi elvi meggyőződések. Van-e, lehet-e dolgunk, helyünk a világban? Apám azt tanította nekem, elsősorban a föld polgárának születünk, csak ezután fehérnek, feketének, sárgának, magyarnak. Biológiai lényként több közös van bennem egy eszkimóval annál, mint amennyire különbözünk. Ami különbözővé tesz, az a kultúra – nevezzük bár sorsnak, történelemnek, hazának. Rühellem az „elvárásokat”, legyenek bármilyen magasztosak akár. Felekezeten kívüli, mindmáig ateista emberként még nem találtam a krisztusi tanításnál szimpatikusabbat. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Felebarátnak lenni – erre törekszem.


Úgy gondolom, ez a regény nagy űrt tölt be ebben a témakörben, olyan kérdéskört boncolgat, amiről mindannyiunknak megvan a saját véleménye, de éppen ez az, hogy a saját perspektívánkból szemlélve. Ez a könyv segít láttatni a másik fél világát, érzelmeit, küzdelmeit is, ami az embert sok esetben újragondolásra késztetheti. Érkeztek már esetleg olvasói visszajelzések?

Amiről nem beszélünk, az nincs – mondta a strucc, és homokba dugta a fejét.
Igyekszem olyasmit művelni, ami örömet szerez nekem. Jó volt Dzsordennel időzni. Most, hogy „megszabadultam tőle”, nagy élvezettel és örömmel vetem bele magamat a középkorban játszódó előző könyvem, a Bogárvérrel című regény „folytatásába”. Itteni történetem főhőse az M.S. szignóval jelzett ismeretlen festő, aki a selmeci Mária templom szárnyasoltárának csodálatos képeit festette ezerötszázhárom környékén. Most éppen Itáliában jár, így hát nekem Firenze történelmének akkori szakaszával kell megismerkednem. Tanulom a korai reneszánsz csudáit, és ámulva nézem a mai katonai puccsokhoz kísértetiesen hasonló véres történéseket… Azt hiszem, mindegy, mikor és hol élünk, egyik kor sem jobb vagy rosszabb a másiknál, bár talán valóban voltak az emberiség történelmének a mostaninál szerencsésebb évtizedei. Tanulni, tanulni, tanulni! – Ennél többet aligha tehetünk. Még akkor se, ha ezt a bolsevizmus nagymestere tanácsolta.
Ami a visszajelzéseket illeti, Dzsorden nemrég került ki a nyomdából. Anyám, feleségem és néhány barátom már olvasta. Nekik tetszett, bár ők – hál’ istennek! – elfogultak. A gyengédség és a tapintat néha fontosabb az úgynevezett igazságnál.

A bevezető értelmében ez egy filmregény, Fonyó Gergelynek. A könyv elkészült, lesz belőle film is?

Nagyon mások egy sikeresnek szánt film, és egy elsősorban talán önmagunknak írt regény történetmesélésének „szabályai”. A film sok pénzbe kerül, sok ember közös munkája, a nagy befektetésnek illő megtérülnie. Ahhoz pedig sok szempontot mérlegelve kell döntéseket hozni. Ha regényt írok, csak saját „befektetésemet” kockáztatom. Egyedül ülök a komputer képernyőjével szemben. Segítenek persze mindazok, akik valaha szerettek és szeretnek. Mögöttem, vagy inkább előttem állnak a láthatatlan sorban az írótársak, köztük a halhatatlan, hatalmas magyarok. Úgy képzelem, egymásnak adjuk az íróvesszőt – kincs, ami nincs. Mégis kötelez. Szeretnék felelősség nélkül élni, de képtelen vagyok rá.
Hogy lesz-e a könyvből film?
Nem tudom.
M.S. mesterem alakuló sorsa jobban érdekel.

Szerintem mindenkinek el kéne olvasnia ezt a könyvet, a hangulat egyre szélsőségesebb az országban. Milyen fogadtatásra számít?

Természetesen szeretném, ha minél több olvasóhoz eljutna a könyv. Ugyanakkor nem hiszek abban, hogy egy regény jottányit is „javíthatna a világon”. De ha örömet szerez némelyeknek, netán energiát is ad ahhoz, hogy picivel bátrabban nézzünk időnként tükörbe, már „megérte”.
Illényi Mária