Megbolygatott múlt

A Megtagadva című könyv szerzője, Kováts Judit történelem-levéltár szakon végzett, húsz évig levéltárosként dolgozott, majd a férje alapította lapkiadó munkatársa lett. Szépírói munkásságát korábbi kutatási tapasztalataira építette fel, egy szomorú családi esemény pedig elvezette a mostani regényhez, élete első nagylélegzetű művéhez, amelyben a történelem a főszereplő.

– Pályakezdésem a Sátoraljaújhelyhez kötődik, Zemplén megye levéltárához, ahol 1815-től egészen 1831-ben bekövetkezett haláláig Kazinczy Ferenc is vármegyei hivatalnokként tevékenykedett – vázolja fel munkája hátterét. – Ott ültem a régi vármegyeháza helyiségében, ahol ő is töltötte a hivatali idejét, a szemem előtt volt a hajdani íróasztala, széke, és a kezembe vettem azokat az aktákat, amelyekkel ő is dolgozott.

– Akár nyelvészkedni is kezdhetett volna a nagy előd nyomán, mégis a szépirodalom felé araszolt. Mi indította el ezen az úton?

– Az ezredforduló táján az 1817-es éhínségről szóló tanulmányra készültem, és miközben a nyomorúságban élők folyamodványait olvastam arról, hogy segítség nélkül lassacskán mindenki elpusztul a falujukban, kiesett az iratok közül egy csatolmány, egy fakéregből, fűrészporból készült kenyérminta. Akkor szembesültem először azzal, hogy mit jelent valójában az éhezés szó. Úgy éreztem, a szerzett információkat nem a tudományos munkákra jellemzően, lábjegyzetekkel, a végén forrásjegyzékkel ellátva kellene feldolgozni, hanem rendhagyó módon. Teremtettem egy fiktív személyt, Medgyesaljay Péternek kereszteltem, kineveztem Szatmár vármegye főjegyzőjévé, és ő mint magas rangú hivatalnok mesélte el egyes szám első személyben az éhínség a történetét.

– Regénye a második világháborúban a lakosságot ért szörnyűségeket dolgozza fel. Hogyan került XIX. századi kutatási területéről a XX. század kellős közepébe?

– Annyiban a régmúltban gyökerezik a regény is, hogy éveken át sokféle levéltári forrás alapján láttam, miként keletkeztek ezek az iratok, mifajta szelekció alapján kerültek be az anyagok a későbbi történelmi munkákba. Ettől lassacskán furcsán kezdtem szemlélni a hétköznapi értelemben vett történelmet. Felvetődött a korszaktól független kérdés: tudomásunk van-e a valós eseményekről. Hajlok afelé a talán szélsőséges nézet felé, hogy a történelemnek, mint múltismeretnek nem sok értelme van, hiszen az emberiségnek nem egy, hanem milliónyi története van, s az, ami elénk kerül, csak a válogatott, hivatalos változat. Azt, hogy mi kerüljön be vagy maradjon ki a szakkönyvekből, mindig hatalmi érdek szerint dőlt el, s a szelekció miatt torzult történelem nem szolgálja az objektív megismerést. Aztán 2007-ben, édesanyám halálos ágyánál ülve veszteségérzésemet fokozta, hogy nem tudtam a gyerek- és ifjúkoráról szinte semmit. A nagynénémhez mentem el, és ő lett az első, aki a múlt feltárásában segített. Utána elvitt más idős emberekhez is, akik ugyancsak megadták ismerőseik címét, akár egy másik országrészből, akikről tudták, van mit mesélniük az életükről. Így lettem a megélt és elbeszélt történelem, az „oral history” híve és művelője.

– Mennyiben dokumentarista a regénye, amelyet nyilván a történelem köznapi tanúival való találkozás ihletett?

– Nem lett dokumentarista, mert noha a benne szereplő háborús események megtörténtek, és utánanéztem még annak is, milyen filmeket játszottak akkoriban vagy milyen beszédeket mondtak az iskolai évnyitókon, a szereplők fiktív személyek. Egyetlen család történetét sem lehet rekonstruálni belőle, mert a hősök sorsában több életutat gyúrtam össze. Eleve nem azért kerestem fel az embereket, hogy regényt írjak az általuk megtapasztaltak alapján, csak egyszerűen nem tudtam abbahagyni a személyes kutatást. A visszaemlékezések már meghaladták a százórányi terjedelmet, mire a feldolgozásuk mellett döntöttem.

– Túl sok szörnyűség történt a XX. században: holokauszt, kitelepítés, az ÁVH ténykedése, az ’56-os forradalom megtorlása… Biztosan ezekről is meséltek a visszaemlékezők. Miért éppen világháborús regényt alkotott?

– A velem megosztott megrázó történetek közül előretolakodtak az első olyan totális háborúról szólók, amelynek a civilek is elszenvedői vagy áldozatai lettek, a hadszíntérré vált Magyarországon is. Az embereknek nem volt befolyásuk az események menetére. Csak a szerencsén vagy annak hiányán múlt, hogy valaki megmenekült, vagy áldozat lett. Ezt a döbbenetet azzal a kontraszttal kívántam érzékeltetni, hogy a főhőst, Somlyói Annát tizenkilenc éves lányként ismerjük meg, egy diákszerelem kibontakozásakor, és ebbe az idillbe hasít bele az életét derékba törő történelem.

– Több lehetséges értelmezést sugall a regény címe. Ön melyikre gondolt: ki tagad meg kicsodát?

– Olykor az emberek önmagukat, máskor a múltjukat. Már-már közhely, hogy Magyarország nem nézett szembe a történelmével, sem a vészkorszakkal, sem a szocialista időkkel, sem 1956-tal, sem a rendszerváltással. A visszaemlékezésekből olyan kettőség bontakozott ki, amelyet az egyes ember nem tudott feldolgozni, inkább hallgatott róla. A regényben a Farkas Sanyi nevet adtam annak a férfinak, akit a megkérdezettek egyik fele áldott, a másik átkozott. És egyikük sem hazudott. Mert ugyanazok, akik kenyeret csempésztek be a deportáláskor a gyűjtőhelyükre vitt zsidóknak, és akár a saját életük árán is mentették az üldözötteket, nem sokkal később, a katonai raktár kifosztásakor egymást ölték a zsidók után maradt holmikért, és lehúzták a halott katonákról a zubbonyt, a csizmát. A másik hősöm, Koncz Gyurka elfogott fiát csak úgy engedték el a szovjetek, mielőtt malenkij robotra vitték volna, ha az apa tíz másik embert nevezett meg helyette. A fiát ugyan megmentette, de másik tízet Szibériába küldött. Ahelyett, hogy ítéletet mondanánk róla, azért fohászkodhatunk, hogy soha ne kerüljünk hasonló választás elé. Mivel magam sem akartam véleményt alkotni, csak a láttatásra szorítkozva írtam meg a regényemet.

Mátraházi Zsuzsa

Kováts Judit: Megtagadva

Magvető Kiadó, 264 oldal, 2990 Ft