Történetek, történelem, tört értelem – ezt az alcímet viseli a Méray Tibor publicisztikai, tanulmány- és szépírói munkásságából válogatott kötet, az Egy és más. Az 1956-os forradalom emlékét évtizedeken át ébren tartó, a megtorlás elől Párizsba menekült – és ott az Irodalmi Újság főszerkesztőjévé lett – szerzőtől természetesen Nagy Imre alakját felvillantó írás is szerepel az összeállításban, de közöl ismeretlen Kossuth-leveleket meg Pálffy Károly gróf és II. József üzenetváltásának dokumentumait is előtárja. Elmélkedik továbbá arról, hogy leginkább nem az idegen szavaktól, hanem egyéb nyelvrontástól kell félteni a magyar beszédet, és egy eddig itthon soha meg nem jelent, a hazai politikai viszonyokra is rámutató, bár koreai tapasztalatokból kiinduló értekezése zárja a most nyolcvannyolc éves alkotó kötetét.

A múlt század negyvenes-ötvenes éveiben született novellákkal lepi meg az első fejezetben az olvasóit. Hogyhogy később felhagyott ezzel a műfajjal, noha a közölt korai darabok az elbeszélés mesterének mutatják?

– Az élet eltérített. Még a háború előtt, mint minden ifjú, versekkel kezdtem. A novellaírás akkor jutott eszembe, amikor a régi Új Idők, amelyiknek Herczeg Ferenc volt a főszerkesztője, kisprózapályázatot hirdetett. Arra beadtam egy elbeszélést, de választ sem kaptam. Aztán 1945 után Kassák lett az Új Idők főszerkesztője, aki látszatra mogorva ember volt. Remegő lábakkal mentem be hozzá öt-hat verssel és a régebbi novellámmal. Egy hét múlva ezzel fogadott: „A versei nem rosszak, de ilyeneket nagyon sokan írnak. A novellája viszont Thomas Mann-i színvonalú.” Huszonegy évesen majdnem összeestem a gyönyörűségtől. Az első után még legalább három novellámat közölte a novellát. De rövidesen megváltozott az életem. Losonczy Géza bevitt a Szabad Néphez, ahol nagyon hamar, huszonhárom éves koromban megtettek a kulturális rovat vezetőjének Ugyanabban az évben kineveztek az akkor induló és 1956-ig létezett Csillag című irodalmi folyóirat felelős szerkesztőjének is. Pici szobámba jött a két újságba szánt kézirataikkal például Déry Tibor, Illyés Gyula, Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő. A magyar irodalom színe-java ott üldögélt annál a taknyosnál, aki akkor voltam. Ezzel ért véget a novellakorszakom.

A politika ugyanis 1951-ben Koreába vezényelte, hogy az ott megkezdődött fegyverszüneti tárgyalásokról tudósítson. És ezzel a kötet végére, a Baktériumháború című fejezethez ugrottunk. Mivel kellett szembesülnie Ázsiában?

Röplátogatásnak indult utam végül tizennégy hónapig tartott, mert a tárgyalások megszakadtak. Mindkét oldal taktikázott, egyik sem akarta a megállapodást. Néhány hónappal a kimenetelem után a keleti hadviselők azzal vádolták az amerikaiakat, hogy baktériumháborút folytatnak a védtelen koreai nép ellen. Utasítást kaptam, hogy noha nem vagyok biológus, járjak utána a hírnek. Az akkori koreai vezetés elvitt falusi, vízparti helyekre, ahol szerintük biológiai támadás történt. És tényleg a saját szememmel láttam, hogy a befagyott folyó jegén nyüzsögnek az – állításaik alapján kolerával fertőzött – legyek. Hívő emberként felháborodottan számoltam be erről a lapomnak. De hittek a vádaknak a nemzetközi tudományos és jogász bizottság tagjai is, akiket az ügy kivizsgálására Koreába delegáltak.

Mennyiben járult hozzá ez az ügy ahhoz, hogy – amint elemzése címe is mutatja – Számvetést készítsen, és, noha korábban valameddig párttitkár is volt az Írószövetségben, 1954-ben Nagy Imre politikája mellé álljon?

– Egymás után tűntek fel a figyelmeztető jelek. Megrázott a hír, hogy a koreaiak mint amerikai kémet letartóztatták és halálra ítélték azt a költőt, akit közelről ismertem, mert tolmácsként dolgozott nekünk, aki annyira hitt a változásokban, hogy maga szökött át délről északra. (Egyébként Benjámin László fordításában olvasható ódát írt az őt meggyógyító magyar orvosokról.) Aztán Egy napon Illés Béla tért be hozzám, halálsápadtan. Azt mondta, Kádár Jánost látta az utcán, aki tudomásunk szerint a régi rendszer ügynökeként elítélt rab volt. De nemsokára Faludy Györggyel, Szász Bélával és másokkal is lehetett találkozni, akiket szintén lecsuktak. Kiderült, hogy az összes vád hamis volt, hogy velejéig hazug a rendszer. Ekkor már egyszerű volt eldönteni, hogy a Nagy Imre-féle reformpolitikát kell támogatni.

Akkori tapasztalataival írásaiban nem egyszer a mának is üzen, többször utal rá, hogy nem egészen így képzelte el a rendszerváltást.

– Semmit sem képzeltem. A történet azzal kezdődik, hogy még a forradalom leverése után sem akarózott elmennem ebből az országból. Két szó döntötte el a sorsomat. Amikor Nagy Imrét és a többieket elhurcolták, azt mondták a hírekben, hogy saját kérésükre Romániába távoztak. Ismertem őket, tudtam, hogy nem akarnak elmenni, de ha mégis, akkor biztosan nem egy diktatúrával sújtott országba. A „saját kérésükre” szópár tette számomra nyilvánvalóvá, hogy megint kezdődik a legsötétebb hazudozás, amelynek nem akarok a részese lenni. Köztudott, hogy akik elhagyják az országot, mindig úgy képzelik, hogy egy-két év múlva hazatérnek, mert az otthoni rezsim úgyis megbukik. Aztán mindig távolabbra tolódik a határidő, míg el nem éri a soha kategóriát. Az ’56-os emigránsok közül sokan nem élték meg a rendszerváltást. Akik pedig láthattuk ezt a folyamatot, csak arról álmodtunk, hogy Magyarországon is olyan demokrácia lesz, mint a nyugati államokban. Nem foglalkoztunk vele, hogy a bal- vagy a jobboldal győz, mert az általunk ismert szabad országokban bizonyos társadalmi kötöttségeken, elvárásokon egyik oldal sem tud változtatni, elvégre a demokrácia az demokrácia. De Magyarországon e téren az utóbbi években olyan repedések történnek, amelyek Nyugaton elképzelhetetlenek.

Nehéz volt eddigi életművéből kiszemelgetni azokat a gyöngyszemeket, amelyeket a kötetbe illesztett?

– Az érdem Murányi Gábor barátomé, aki nagyon sokat segített az összeállításban, még a nálam elkallódott írások előkerítésében is. Valójában ő beszélt rá, hogy igyekezzem egy ilyen kötetet összeállítani. Búcsúzóul. De ezt a végszót már csak én teszem hozzá.

Mátraházi Zsuzsa

Méray Tibor: Egy és más

Jószöveg Műhely, 272 oldal, 2990 Ft