Nagyon jó felhozatalt produkált az elmúlt néhány hónap: ha szabad ilyen hányaveti üzletiességgel beszélni a magyar novellisztikáról. Két sikeres, ismert szerző új köteteit választottuk most egy írás keretei közé, anélkül, hogy erőltetetten párhuzamokat keresnénk.

De a közel hasonló életkoron kívül az íráshoz való viszonynak is vannak közös nyomai kettejük esetében. Márton László közel három évtizedes különlegesen gazdag eddigi életműve egyedülálló módon teremtett meg egy olyan narratív helyzetet, amiben a szerző pozícióját magyarázó és állandó pontosításra törekvő kommentárjait vegyíti a gyakorta a történelem különböző rétegeiből származó cselekménnyel, mellyel a történelmi regény és színmű fogalmát is újradefiniálta. Az elmúlt négy év két elbeszélés-kötete után az M.L., a gyilkos alcímével három, egy regényből származó történetet ígér – és az időrendet és a kontinuitást megtörve bár, de teljesíti is. Életrajzi hátteret felskiccelve, bizonyos időpontokat, helyszíneket és nevesített embereket dokumentarista hűséggel idéz föl: némelyeket összevon, picit átnevez, kiemel, eltol, anélkül, hogy azonosításukat túlontúl megnehezítené.

34 évvel korábbi katonatörténet a címadó írás. Ottliki, a Garaczi László-féle Arc és hátraarc világát is felidéző rémálom, egyetemi előfelvettek – a nyulak - világa az alföldi laktanyában, az egri borkombinátban, a nyírségi Gagarin-majorban. Nyúlnak lenni, „a velünk elvégeztetett munka megszállottjai” kényének-kedvének, otromba kegyetlenségének kitett páriáknak lenni: a jövő értelmisége élte meg ezt. Átnevelőtábor és kényszermunka. Néhány hamvába holt kísérlet az ellenállásra, taktikák a behódolásra, a túlélésre. A főhős azonban Molnár Lajos, aki valódi gyilkosként ült hat évet, a börtönben teljesedett ki, az ott megszerzett tudás alapozza meg számára a seregben a fölényt és magabiztosságot.  Neve kezdőbetűinek azonossága teremt fura rokonságot és a megfigyelés általi rokonszenvet az egyes szám első személyű főszereplővel: aki Spinoza Etikáját olvassa védekezésül, de saját monogramos hálózsákját kénytelen átengedni a rabbiátus szakaszvezetőnek, hiszen benne a monogram ugyanaz. Molnárnál persze lesznek még nagyobb gazember tisztek is Csató és Bors személyében: ő lassan eltűnik a képből, önazonos, trágár és féktelen „ragyogása” mégis valamiféle vonzerővel bír, és időtlenül, a mai gyalázatokhoz hasonlóan dönti le az „értelmiségi” védműveket. Az itt megemlített katonatársak egy része átvándorol a harmadik, a Közepes fogorvos címet viselő írásba, ahol „akit felismerhetek, az semmiképpen sem lehet az én ismerősöm, és aki az én ismerősöm, azt semmiképpen sem ismerhetem fel”-szituációban beszél felbukkanó ismerőseiről és ismerőseinek ismerőseiről a két-három évtizedre visszanyúlóan emlékező én-elbeszélő. (Folytatva egyszersmind a gyerekkori élmények és frusztrációk utalásainak sorát is, a kegyetlenkedő nagymama alakjában.) A nyolcvanas évek eleji egyetemi évek figurái mintha matrojska-babaként tartogatnának újabb figurákat: előbb a közepes fogorvossá nevelt Pali, majd annak kanadai szánhúzó kutya-tenyésztővé lett unokafivére, Bálint lesz a képsorozat középpontjában, majd az egykor Pesten velük  tanuló vietnami diák, Cang, majd a látensen őt imádó, első generációs értelmiségi Varjú Dezső. Mindez a feltehetően az Angelika-presszó teraszán összefutó három ötvenes férfi találkozásából indázik szét. A világba-futás, a disszidálás különbségei a 68-ban Párizsba ment család, Petelei Panniék szétmorzsolódása vetül rá Cang magyarországi hihetetlen gyors adaptálódására: amit aztán visszatérésekor büntető-átnevelő tábor követ. A történet- és arcképsorok változatossága összeköti a bujkáló motívum-indákat: emlékezet, nevelés, jutalmazás-büntetés, otthonlét-emigráció, vidék-város, generációs konfliktusok kitörölhetetlen nyomai tűnnek elő a szövegben úgy, hogy a hetvenes évek vége-nyolcvanas évek világa, mára már ismeretlen rekvizitumai (pl. a tantusz) vagy a minisztériumi felvételi helyekért való küzdés „retróját” illeszti egy egyre ismerősebb mai mátrixra. Ezekhez képest az Izgalmas romok  című – középen elhelyezett, és az érett családfőt mutató elbeszélő magára reflektáló  -  elbeszélése az idegen erőszak mellett értetlenül és bántatlanul végigutazó három gyerekes család balkáni háborús kálváriája átvált  pici belső konfliktusokkal terhelt horvátországi nyaralás hazaútjára. Gyengíti a tanulság gyakori hangsúlyozása, az, „hogyan lehetne közünk mások életéhez, ha a magunkéhoz is alig van?”. Az ezúttal némileg sikerületlenebb Hrapka-védjegyű borító által ígért szocio-krimi itt sem kap megerősítést a szövegből, bár kétségtelen, hogy a telefon mint tárgy mind a három elbeszélés-részben jelentős szerepet kap.

Bán Zsófia tanulmány- és esszéírói munkássága után az Esti iskola – olvasókönyv felnőtteknek című elbeszéléskötetével vált sikeres szépíróvá is egyszersmind. Az Amikor még csak az állatok éltek című kötet egyes darabjai már elhíresült „mesternovellák”, folyóiratokban már napvilágot láttak. E kötetben a Frau Röntgen keze vagy Vénusz-átvonulás, az Egy este Erika nélkül vagy a Három kísérlet Bartókra című írások csúcsai mutatják Bán legjobb írói formáját, azt a sajátosságot, amiben egyedüli a jelen magyar prózájában: az antropológiai pontosságú érdeklődés, a színe-visszája tematika, a női kapcsolatháló érzékeny analízise, a gyakorlatilag ismeretlen dél-amerikai (számára szülőföld) levegőjét, színeit, illatait szinekdoché-módon, azaz mind az öt érzékszerv általi megtapasztalás útján való megérzékítése. („Legtovább a hús emlékezik. Az orr vészesen, mondhatni, drámaian feledékeny…ezzel szemben a szem és a fül képes némi önálló működésre, van saját, többé-kevésbé működő valóságuk.”)

Ez a kifinomult érzékelés szüremlik át az újlipótvárosi hőség vagy az antarktiszi jég leírásakor is. A kötetet egybetartó szerkezet a brazíliai gyerekkor pillérén nyugodva ágazik el egy Budapesten is a múlt terhétől reménytelenné torzított anya-gyerek kapcsolat mintázataiba. Bán előző kötetében például Lajka kutya szemszögéből láthattuk az űrhajós utazást. Itt Röntgen professzor kapja vissza a sugár által felesége másként sugárzó testét, vagy Karády Katalin járja magányosan – balladás formában -  a kígyófarmot, különböző fajtájú kígyókat tapogatva, míg benne dolgozik a méreggé gyűlt magány (Méreg). Rosa Luxemburg meggyilkolására barátnője emlékezik: mindebbe pedig a többször is tematizált öregotthonba került „lányok” heccelődő fecsegéséből csúszunk át. A központi elem mégis a fotográfia. Bán Zsófia könnyen felszakadó sebként mutatja meg a ki nem beszélt deportálás-történés családon belüli hatásait. A fotográfia mindent tud – bár nem mutat mindent. „Kép az, hogy valaki egy egész könyvet ír a képekről, de valójában az anyjáról, az anyjáról készült kis képről ír….ez is a kép.”  A többször fölbukkanó elbeszélő, Anna, maga is fotográfus, aki vagy mélytengeri búvárlatról, vagy antartktiszi pingvinszámlálásról készítve képeket tud a saját belső képeivel is megküzdeni. Nem mindig könnyen azonosítható a megszólalók helyzete, néha az élőbeszéd közhelyes fordulatait hangsúlyozó jellemzés sem mutat túl önmagán, de egy végtelen monológként kirajzolódó dráma állomásaiként olvasva az írások legjavát különleges sors-mintába vonz be a könyv.

Budai Katalin

Márton László: M. L., a gyilkos
Kalligram, 189 oldal, 2600 Ft

Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek
Magvető, 212 oldal, 2690 Ft