Dobai Péter új verseskötete nagy kérdéseket feszeget. Mi értelme van az életnek, a sok erőfeszítésnek, szépségnek, ha minden elmúlik? Hogyan függ össze a jelen pillanat és az örökkévalóság?

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy a verseket ajándékba kapja, a próza inkább munka.

– A vers esetleg egy szép álomban, esetleg nappal egy gyönyörű vidéken vagy egy nagyszerű festmény előtt megvalósul, szinte nélkülem. Ebben kétségtelenül benne van az én szókincs- , grammatikai és stiláris világom, de az epikai műformákhoz viszonyítva a vers ajándék. Mindig igyekeztem megteremteni az egyébként más-más térben, más-más országban és más-más időben született versek szerves egységét, de olyan is van, amikor ők maguk teremtenek meg egy szekvenciát. Nem feltétlenül tematikus kapcsolat ez, mint például a Vitorlák emléke című kötetemben, amelyben tengerész ifjúságomat írtam le, de valamilyen lelki vagy emléknyom összeköti őket. Szeretem, ha egyik vers visszhangozza a másikat, és megmutatják, hogyan mentem tovább, előre, vagy hátrafele az emlékezetemben, időben-térben a korábbi kötetekben megjelenített emlékektől, időségektől és terektől, amiket szerettem. Amikor egy verseskötetet, már lapokban megjelent versekből elkezdek szerkeszteni, akkor kezdődik a munka. De látom, hogy a vállamról a versek úgy veszik le a terhet, és ilyen egy epikai műfajban sincs, hogy nem tudnak, nem helyezkednek el teljesen egy síkba, hanem nyelvileg és stilárisan – sokszor tematikailag is – felvesznek egy spirálformát, így adnak dinamikát a kötetnek. Örömmel tölt el, hogy a különböző lapokban publikált versek a kötetben még több kifejezést, még több fájdalmat, érzést, búcsút, emléket hordoznak együtt. Már-már eufórikus fokozatú örömszint, amikor látom, hogy a szerteszét publikált verseknek – részben az én révemen természetesen – nagy közük van egymáshoz, és megőrizve konkrét jelentéstartalmukat, elvont, metaforikus jelentés erőterébe lépnek a kötetben. Mint a kardiogramnál a kiugró jelek, nem egyforma erejű lökést, dobbanást adnak, és együttes könyvbe vettségükben így építkeznek, szervesen egyesülnek. Különböző üzenetek vagy különböző emlékek és fájdalmak, amik más-más térben és időben értek engem – együtt szólalnak meg. Bármilyen szép egy szólóban megjelent vers, szárnyakat kap a többivel egyesülve.

– Nagy témája a kötetnek az emlék, emlékezés. „Hová 'lett' a múlt? – teszi fel a kérdést a címadó versében.

– Az emlék igazán a búcsúval kezdődik el, és az emlékek révén lesz újra valóság. „Létezésünk legtisztább állapota a búcsú.” – hogy csak egy mondatot idézzek az Önmúltszázad című kötetemből. Búcsúzunk, amikor integetünk egy hajó után, vonat után, valaki után, akit igen szeretünk, és lehet, hogy nem látjuk soha többé. De a búcsúnak nem pusztán érzelmi tartalma van, a búcsú egy magatartás és egy méltóság, hogy végleg el tudjunk búcsúzni, mindattól, amitől búcsút venni: lélekcsapás. Nagyon szeretem a könyv borítóját, a feleségem, Máté Mária fotójának felhasználásával készült. A cím – Emlék az ember – arra a nőre is vonatkozik, aki a könyvborítón  a semmibe néz, és nem láthatja a megtett utat, még kevésbé a még reá váró utakat. A lélek keresztútján áll: egy pillanatra? Örökre?

– Nagyon tetszik témáiban és a kifejezésmódjában is a magas kultúra. Műtárgyakról ír, emberekről, alkotókról, reflektál valamire.

– Nagyon sokat kaptam bizonyos emberektől, városoktól. Az előző kötetben, a Latin lélegzetben rengeteg vers van, Mária színes fotóival: Róma, Velence és más itáliai városok, ahol az embert megállítja a messzemúlt századok világló fénysugara és mély árnyéka. Minderről gyönyörűen ír Falk Miksa, vagy Elek Artúr, ő például azt, hogy Rómában minden él, ma történik több ezer év. Kortárs képzőművészek, festő barátaim sokszor megtisztelnek azzal, hogy én nyissam meg a tárlatukat. Két-három hét elteltével az élmények megélednek, és az az erő, amit ők sugároznak: verssé válik. De nemcsak szobor vagy festmény ragad meg, hanem építészeti élmények, városok,  természeti szépségek, tengerek is  verseket szülő hatóerőként működnek. Nem varázslat, hanem szerencse, hogy verssé tudnak válni mindezek az inspirációs erőterek.

– Leadta a kéziratot, kész a kötet, megvolt a könyvbemutató, ezek után is születtek versek?

– Most prózát írok. Regényt és életrajzot. Nagy merészség, mert nagyon régen írtam prózát. Sokáig szinte csak forgatókönyveket írtam, amikből világsikerű film lett. Életem néhány évében, de nem folyamatosan, naplót is vezettem, de ezeket olykor idegenül fogadja az ember, egy az egyben nem lehet beépíteni egy életrajzi prózába, az emlékezetet úgyszólván jelen időben kell aktivizálni. Újra meg újra olvasom például Thomas Bernhard, Per Olov Enquist és más írók életrajzi prózáit, például a Hagymahántást Günter Grasstól. Régesrégi szerzők életrajzait is olvasom, hogy visszanyerjem egykori készségemet  a prózaíráshoz. Cs. Szabó László, amikor elkezdte írni a Római muzsikát és más életrajzi  írásait, szellemesen jegyezte meg: addig, amíg életrajzot ír az ember, biztos, hogy nem hal meg. De én nem ezért csinálom. Úgy látszik, újra érdekes, izgalmas téma lettem a magam számára.

Szepesi Dóra

Dobai Péter: Emlék az ember
Napkút Kiadó, 96 oldal, 1490 Ft