Az élet, mint költői kérdések sokasága- Beszélgetés Kántor Péterrel legújabb verseiről

Kántor Péter új verseskötete bonyolult életfilozófiát boncolgat. A Köztünk maradjon különleges varázsa, hogy az örök nagy kérdéseket megrendítően egyedi, személyes, bensőséges módon teszi fel, töprengésre híva az olvasót. Elgondolkodtató, nagy beszélgetés ez könyv.

Talán a Megtanulni élni című vers lett mind közül a kedvencem. Mintha ebben lenne a leghatározottabb az önre jellemző analizáló szándék. Míg olvasói tapasztalataink szerint a legtöbb művész üzenni szeretne közönségének, az ön versei számomra olyanok, mintha ezekben a költő is keresné a feleletet. Mi az oka, hogy „kinyilatkoztatás„ helyett inkább kérdez, mintegy olvasóival együtt kutat a helyes, de nem egyedüli válasz után?

Ki tudná megmondani, hogy kell élni? A Megtanulni élni versek elbeszélője szeretne, amennyire lehet, megtanulni élni, még ha nem is hiszi, hogy valaha is sikerülhet neki tökéletesen elsajátítania a leckét. Vagy inkább leckesorozatot. Időnként kérdéseket tesz fel, és keresi rájuk a válaszokat. Van, amire van válasza, és van, amire nincs. Nem kezdő már, de nem is mindentudó, és esze ágában sincs a tanítómestert játszani. Akkor már inkább választja az örök tanuló szerepét. Abban hitelesebb, úgy érzi.  Persze az összes feltett kérdésével, a töprengéseivel, a kétségeivel és a válaszaival – mindezekkel üzen is egyben: hírt ad magáról, a gondolkodásáról, arról, ahogy ő látja a világot.

Hasonló élet-, és társadalomfilozófiai kérdések adták az ihletet a többi vershez is?

Valószínűleg vannak visszatérő alaptémáim, de azért az apropót, vagy az ihletet, ahogy mondja, mindig más adja a vershez. Egyébként jó kis kérdés lenne, hogy mi is valójában az ihlet. Nem tudnék biztos választ adni rá. De néha mintha nem volna más, mint az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Ami után már nem lehet kibírni szó nélkül. Ami meg úgy általában a témákat illeti, tulajdonképpen mindig mindenki ugyanazokról a dolgokról ír, csak másképp. Máshová kerülnek a hangsúlyok, más a díszlet, az intonáció, máshogy fogalmazódik meg a régi nóta. A szerelem, a halál, a szabadság, a rabság, a hűség, az árulás, a „Vér és arany”, „A szegény kisgyermek panaszai”. Ismételgetjük magunkat, de minden ismétlésben van valami megismételhetetlen.

Vagyis évszázadok irodalma tekintette központinak ezeket a kérdéseket. Hogyan sikerül az életet újra meg újra más és más oldaláról megragadni?

Akárhányan is féltek, örültek, sírtak, szerettek már előttünk, azért még mi is át akarjuk élni ezeket az érzéseket. Villámlik, dörög, és mi hánykódunk a viharos tengeren újra és újra. Aztán elmeséljük. Mindig másképp. Mindig ugyanúgy. Muszáj. Vagy nem is láttunk soha tengert, pláne nem viharban, csak olvastunk róla egy fűtött szobában – és felfordult a gyomrunk, tengeribetegek lettünk. Tulajdonképpen állandóan mutogatunk, mesélünk egymásnak, egymásról. És magunkról. Nem tudunk betelni az élettel, az életünkkel. Ami engem illet, azt hiszem, én beszélgetni próbálok a versekkel.

Kit hív meg erre a nagy beszélgetésre, kiket szólít meg ezekkel az igencsak személyes, bensőséges, mégis minden embert érintő versekkel?

Mindenki meg van hívva, akinek szüksége van beszélgetésre, és aki érti az emberi beszédet. Persze nem úgy képzelem el a mindenkit, hogy egy nagy stadionban összegyűlnek ezrek és ezrek, és akkor én Majakovszkij módjára elharsognám ezeket a verseket, erről szó sincs. A beszélgetés más, az egy intim műfaj. De hogy ki vesz részt benne, azt már nem szabnám meg, és szerencsére nem is tudom. A meghívás mindenkinek szól.

A kiadó az év verseskönyveként jellemezte a kötetet. Megindokolták döntésüket?

Sok pozitív visszajelzést kaptam a kötetre, olyan írótársaimtól is, akik egyébként nem szoktak reflektálni a könyveimre. Ennek örültem. De ha tudom is, hogy sokaknak tetszett a könyv, attól még másoknak biztos más tetszik, és ez így normális. Én nem versenynek tekintem az írást, és mindig utáltam az olyan kérdésfeltevéseket, hogy például ki a nagyobb költő: Arany vagy Petőfi? Mintha bizony ugyanazt írták volna, csak az egyik vastagabb tintával, mint a másik. Ettől függetlenül van egy általános verseny a figyelemért, amiből a sikeresebbeknek több jut, és nem tagadom, nekem is nagyon jólesik minden figyelem.

Az olvasóktól is lehet egy kis biztatást kapni?

Most nyilván nem a profi olvasókra gondol, akikről az előbb beszéltem. Ha az ember egy kicsit bóklászik manapság a könyvesboltokban, azt látja, hogy kortárs próza van, kortárs verseskötetekkel viszont csak nagyon elvétve lehet találkozni a polcokon. Lehet, hogy nincsenek is már versolvasók, csak a költők képzeletében? Nem, ez nem igaz, nem egészen, mert néha mégis felbukkannak, egy könyvheti dedikáláson vagy egy felolvasóesten, vagy egy villamoson ülve, ölükben a könyvünkkel. – Te jó ég, szóval ő az! Az Olvasóm! – gondoljuk megilletődötten, és gyorsan továbblépünk, mielőtt még szétfoszlana a varázslat.

Kurcz Orsi

Kántor Péter: Köztünk maradjon
Magvető Könyvkiadó, 120 oldal, 2290 Ft