Betyárvilág, az óriás rönkökből faszenet égető, kormos arcú férfiak, a múltból itt maradt levél meg a Mátra kap főbb szerepet, de agresszív mókusok, cseles birkák és morgó varjak szintúgy felbukkannak a nem csak az általános iskolásokat tanító írónő új regényében.

– A szénégetésről az emberek nagy része azt sem tudja, hogy létezik és hogy szakma. Honnan jött az ötlete, hogy e foglalkozás köré kanyarítsa Vidróczki-kódex című könyve cselekményét?

– Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy a regényeim Magyarország egy-egy, számomra nagyon érdekes táján fognak játszódni. Miután már foglalkoztam a hajdú-bihari dimbes-dombos vidékkel, a Homokháttal, a Tiszával, azt gondoltam, most a hegyekbe kell kiruccannom. A Mátra a szívem csücske, gyerekkoromban egy táborozás idején szerettem bele. Elsősorban a hegyek szépségét akartam megénekelni. Ugyanakkor a szakmákhoz is különlegesen viszonyulok, szeretem megfigyelni a mesterembereket. Az írásra készülődés idején egyik reggel azzal ébredtem, hogy egy szénégető apukáról kellene szólnia az új regényemnek, aki szeretetteljes kapcsolatban egyedül neveli a kislányát ott, a hegyekben, mivel az anyuka nem bírta ezt az életformát, és elment tőlük. Ebből nem sok maradt, mert fiú lett a főszereplő. Az írás bizonyos stádiumában a regény elkezd önálló életet élni, a szerző meg csak követi az eseményeket.

– Egyáltalán honnan szerzett tudomást a szénégető szakmáról?

– Az interneten keresgélve láttam egy képsorozatot Farkaslaka környéki szénégetőkről. Az expresszív fotók, amelyeken látszanak a tekintetek, nagy hatással voltak rám. Akkor döntöttem el, hogy ezt a szakmát meg kell írni, mert egyrészt gyönyörű, másrészt irtózatosan nehéz, olyan, amelyikre az emberek többsége azt mondja, a világ minden kincséért sem vállalná; korom, füst, por. Miért végzik mégis ezt a munkát, akik végzik? Ez izgatott. Először a Néprajzi Múzeumban kezdtem a faszénégetés módját tanulmányozni. Aztán eljött az idő, amikor oda kellett menni a helyszínre, a fényeket, a szagokat magamba szívni. Nagy nehezen kiderítettem, hogy Magyarországon két helyen égetnek, és ezek közül az egyik a Mátrában van. Egy fotóssal, akit szintén érdekelt a téma, felmentünk hozzájuk, és két-három napig velük éltünk a családdal; anya, apa, két gyerek. Szerencsére nem feszélyezte őket a jelenlétem. Mondtam, segítek, amiben tudok, persze leginkább csak a munkafázisokat figyeltem, a mozgásukat, és igyekeztem felkelteni magamban is azt az érzést, amely őket naponta átjárja.

– Kemény világ lehet ez. Hogyan élte meg az ott töltött időt?

– Aki szeretettel közelít hozzá, az pár óra alatt elfejti, hogy piszkos lesz a keze, kormos a lába. Füstfelelős voltam a kislányukkal együtt, kettesben sétáltunk a boksa körül, és akkor kellett jeleznünk, amikor igazi égésre utaló jeleket fedeztünk fel. Elképesztő látvány, ahogy az egész völgyben szállong a füst. Szinte megáll az idő. Ha magasabb csúcsról tekintünk le rá, megleshetjük ennek a nagyon koszos, nagyon kormos munkának a költészetét: az ember dolgozik a természetben, készít valamit és ez szép.

– A regényen már a címéből sejthetően végigvonuló Vidróczki-szál ugyebár a szerző döntése nyomán került a történetbe?

– Irtózatosan érdekelnek a népi figurák, a magyar néplélek, a tájegységek ősi tudása és mítoszai. A Mátrában ott mentünk el az útfélen álló, fából faragott Vidróczki-szobor mellett; pók hálózta be az arcát. Gondoltam, ragyogó egyveleget adhat a szénporos valóság és a legendáriumból vett népi figura. Különben is úgy szeretek írni, hogy a már-már szociografikus jelen a régvolt mesével keveredjen.

– Egy beszélgetésben árulta el tavasz tájt, hogy a valósághű ábrázolással egyszer megjárta: nem változtatta meg az életben talált „minta” nevét és jellegzetes vonásait a könyvében, amiért az érintett megorrolt. Módosította  azóta a módszerét?

– Azon az író-olvasó találkozón rádöbbentem, hogy a könyvbeli karakter neve sohasem egyezhet a valós személlyel, akiről mintáztam. Elvégre az emberek érzéseivel nem lehet játszadozni. Már íróként sem vagyok olyan zöldfülű. Úgy érzem, könyvről könyvre egyre rutinosabb leszek, hiszen a prózaírás meggyőződésem szerint iparosmesterség.

– Akkor már olyasfajta érzés sem nyomasztja, amelyről legutóbbi találkozásunkkor beszámolt, amikor nem találta egészen fairnek, ha az író profitál mások vele megosztott mindennapjaiból?

– Ez tompult valamelyest, mert most már úgy látom, hogy nem elcsippentek valamit és azt illesztem be a saját szövegembe, hanem elhozok valamilyen élményt, tudást, amelynek nyomán ugyanúgy dolgozom még napokat vagy hónapokat, ahogy a szénégetők vagy bárki kétkezi munkás a maga területén, csak éppen az én termékem a könyv. Különben is azt tapasztalom, hogy nem csak rossz érzéssel szemlélik az emberek, ha belekerülnek egy-egy regénybe. Voltam olyan parasztlagzin, ahol hajnalban a társaság sírva, persze kapatosan azzal búcsúzott, hogy mindenképpen írjak róluk.

– Honnan származik a módszere, hogy a fejezetek elején pár mondatban összefoglalja a várható cselekményt?

– Olvasói szemmel tartom ezt jónak, én legalábbis kedvelem az ilyen regényeket. Tanári munkám során minden évben előkerül Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című műve, és mindig rácsodálkozom, mennyire jó „csali" ez az összefoglaló. Magam egyrészt inspirálónak szánom az összefoglalást, másrészt jelzem, hogy itt kalandregényről van szó. Éppen tegnap kapott el egy olvasó azzal a kérdéssel, hogy vajon LSD hatása alatt írtam-e az új regényemet. Mondtam, hogy soha nem próbáltam ki semmiféle tudatmódosító szert, de anélkül, hogy misztifikálnám a dolgot, úgy gondolom, az írás közben létrejövő átlényegülés hasonlíthat a „beszívott” állapothoz.

– Olvassák-e a könyveit a diákjai?

– Tíz-tizennégy éveseknek tanítok magyart, az általam írt prózát meg felnőtteknek szánom, bár egy-két gyerek jelezte, hogy olvasta valamelyik regényemet. Ők inkább az általam az iskolában vezetett kreatív írószakkör tagjai, de különben igyekszem nem összekeverni a pedagógusi és az alkotói szerepet.

Mátraházi Zsuzsa

Halász Margit: Vidróczki-kódex
Kortárs Kiadó, 192 oldal, 2500 Ft