Az idei, a 84. Ünnepi Könyvhét legizgalmasabb könyvének nevezte Tarján Tamás irodalomtörténész, kritikus Babics Imre Gnózis című könyvét. Hogy lapunk egyik állandó rovatának szerzője, a könyvheti újdonságok jó szemű, elfogulatlan szemlézője ilyen véleménnyel van az említett műről, önmagában ez felkeltette érdeklődésünket a Gnózist illetően. S tegyük hozzá ehhez még azt is, hogy jól emlékszünk sikeres pályakezdésére, aztán feltettük magunknak a kérdést: DE hol van ma Babics Imre (helyileg és a kortárs irodalomban), hogyan alakult pályája 1989-91 után, miként született meg ez a valóban izgalmas és testes kötet, amelyről nekünk nem lehet nem írni. Így kerestük meg őt. Emailben készült az interjú, lévén, hogy Budapesttől kissé távol lakik.

‒ 1989-ben a Magvetőnél jelent meg a Kék Ütem Lovagrend című kötete, 1991-ben az Arkánum Kiadónál a Magyarok kertje, 1993-ban a JAK–Pesti Szalon gondozásában a Két lépés a függőhídon. Fentebb sikeresnek neveztem költői indulását, hiszen megkapta A Jövő Irodalmáért Díjat (1989), a Bölöni György-díjat (1989), a Művészeti Alap Elsőkötetesek Díját (1990) és a Magyarok kertjéért – elsőként – a Sziveri János-díjat. Megnéztem a Wikipédiát: ebből tudom, hogy jó pár éve Bakonyszücsön él, a Gnózis a kilencedik műve, de máshonnan tudom, az ott felsoroltaknak nem mindegyike jelent meg. (A Metapédia valamivel pontosabb, de az is elég szűkszavú.) Mindenekelőtt tegyünk rendet kiadott kötetei sorában! Tehát valójában hányadik könyve a Gnózis?

‒ Őszintén sajnálom, de a kilences szám valami félreértés lehet. Én legalábbis sohasem említettem. Első könyvem, A Kék Ütem Lovagrend korai verseim gyűjteménye. A második, a Magyarok kertje az első eposzom. Harmadik kötetem, a Két lépés a függőhídon egy eposzt és egy drámát tartalmaz, de e két írás a Gnózis része, melynek megjelentével már nem számítanak önálló műnek. A negyedik könyvemben két dráma található. Címe: Ködkeselyűk. Az ötödik könyvem, a Plekniterápia a Békéscsabai Könyvtár kiadása, nem került bolti forgalomba. A hatodik, a Hármashatár-heg, magában foglalja a Plekniterápia egészét, több a Gnózishoz tartozó verset és egyéb költeményeket pl. egyik kedvencem, az apokalipsziseink Daloskönyveiből című műdal-ciklust. Hetedik megjelent munkám a Gnózis. De ha jól összeszámolom, akkor igazából összesen csak négy és fél kötetem van. Két másik versgyűjteményem (versek, haikuk) kiadásra vár. Ez talán kevésnek tűnik egy ötvenharmadik életévében lévő költőtől, mindazonáltal több hexametert írtam, mint Homérosz és Vergilius együttvéve, habár nem számoltam pontosan utána. Nem valamiféle rekordhajhászás volt ez részemről természetesen, csak éppen beteljesítettem a karmám. Tavaly elkészült kötetem (Sztármajom többszörös alkonyatban) öt, huszonegy versből álló ciklust tartalmaz, az egyik ciklus képversekből áll, a másik slókákban íródott, az óind eposzok (pl. Mahábhárata) időmértékes sorfajában. A haiku-kötetet a Fibonacci-sorozat ihlette (a címe: Tűtükör). Jelenleg egy nyugat-európai rímes versekből álló köteten dolgozom (Abrak a vadnak, ablak a vaknak), de még ennek elkészültével sem érem el a kilences számot.

‒Majd adódik a kérdés: budapesti születésű létére miért választotta ezt a kis bakonyi falut lakhelyéül, és mivel foglalkozott-foglalkozik ott? Nem hátrány-e kívül élni irodalmi (érdek)körökön? A neten olvasható egy interjú és egy pódiumbeszélgetés szövege, de ezek már régiek (2006-ból valók), nyilván van mivel kiegészíteni ezeket, s különben se tartson a rövid önismétléstől!

– Bár nagyvárosi gyerek vagyok, mindig is vonzódtam a természethez. Nincs bennem nosztalgia, de azért megemlítem, hogy gyermekoromban még lehetett gőtéket fogni a Városligeti-tóban, és én ezt zuglói kölyökként meg is tettem. A nyarakat az anyai nagyszüleimnél töltöttem; nagymamám a nyugdíjazásáig egy Római-parti üdülő gondnokaként dolgozott. Hétvégeken is mindig hozzá buszoztam, akkor éreztem magam a legjobban, mikor ősztől tavaszig kihalt volt a hatalmas épület, lehetett benne kódorogni, vadgesztenyét szedni a hatalmas kertben, hintázni a nyárfák alatt, aztán órákig ülni a Duna partján, a stégen, és nézni a hajókat. Már a hullámaikról felismertem őket. Azt hiszem, ott szerettem és szoktam meg a csendet és a magányt, noha nyilván erős hajlamom is volt rá. Ez volt az egyik ok, hogy vidékre vágytam.
Másrészt, főleg a rendszerváltás után, Budapest annyira megváltozott, hogy pszichésen már nem tudtam követni ezt a felgyorsult tempót, taszított a szinte sistergő agresszivitás. Előbb-utóbb súlyos mentális beteg lett volna belőlem. A lakótelepi frusztráció egyébként a Gnózisban is tetten érhető. Boldogult édesanyám látta, hogy mennyire kínlódom, felajánlott egy kis pénzt egy vidéki ingatlanra. Néhány száz kilométer buszozás után rátaláltam egy apró kis házat körülvevő nagy udvarra és kertre mostani lakhelyemen. Ez 1995-ben történt. Ma itt van a hét dísztavas, arborétum jellegű kertem, különleges növényekkel, az egészet egyedül építettem.
Miután háromfős családunknak (van egy ma már 28 éves lányom) kicsi lett volna ez a szoba-konyhás vályoglak, kapóra jött, hogy a falu másik részén árultak egy nagyobb házat, kisebb kerttel. Sikerült eladnunk a lakótelepi lakást, megvettük és leköltöztünk. Életem legjobb döntése volt. Így most két ingatlanom is van a faluban, azt szoktam mondani, hogy nekem közel van a hétvégi telkem. És tényleg: légvonalban száz méter.
Tehát 1999 óta állandóan Bakonyszücsön lakom, ebben az alig háromszáz lakosú kis zsákfaluban, amely félúton található  Zirc és Pápa között. A helységet középkori írások már említik, az ugodi várhoz tartozó prémfeldolgozók, szűcsök laktak itt; a török hódoltság idején a község elnéptelenedett, a 18. század első harmadában telepítették be svábokkal és elnémetesedett horvátokkal (lipovácokkal). Így érdekes módon van a faluban névrokonom. Igaz, a férfiág a tavasszal kihalt.
Jelenleg közhasznú munkásként a farkasgyepűi erdészethez tartozó kilenc tagú brigád tagjaként az erdőn dolgozom. Erdei munkám mellett a Napút  kulturális folyóirat versszerkesztője és a Napkút könyvkiadó szerkesztője vagyok.
Mióta itt élek, dolgoztam a helyi termelőszövetkezet csontüzemében, alkalmi munkásként voltam csirkehordó és csirkeól-takarító, dolgoztam szerte a Bakonyban favágók és faszállítók mellett, és több mint három évet töltöttem el a Győri Hulladékégetőben. Ekkoriban naponta levezettem százhatvan kilométert a tizenkét óra munka mellett. Emellett hét évig voltam a falu könyvtárosa.
Mint a fentiekből is látható, anyagi értelemben éppenséggel igen nagy hátrány irodalmi érdekkörökön kívül élni, még jó, hogy nem vagyok materialista. Egyébiránt a fővárosban is magányos farkas voltam, egyedül Zalán Tibor volt az egyetlen költő barátom, havonta egyszer meglátogattam, a barátsága nagyon sok energiát adott. Amúgy pedig nem gondolom azt, hogy nem létezhet irodalom érdekkörök nélkül. Ami engem illett, eléggé el nem ítélhető ódivatúsággal csak az értékben hiszek, és abban, hogy az a saját lábán is megáll. Én a magam útját jártam, költészetem nem az akkoriban, és sajnos még manapság is divatos ironikus törmelékességet követte, ahol nem eszköz, hanem cél az irónia.
Magatartásom, emberi habitusom sem volt alkalmas arra, hogy szekértoló, beltag legyek valamely irodalmi társaságban, sohasem tudtam, de nem is akartam magam menedzselni.
S hogy valóban sokáig sokáig nem jelentkeztem, csak azért történt, mert írtam a Gnózist, megélhetést jelentő munkáim mellett, kilenc évig. De egyébként sem kértek tőlem akkoriban verset, én pedig nem házaltam sehol. Nem szándékosan hallgattam el. Végül leírtak, az ilyesmi errefelé könnyen előfordul. De ettől még nyugodtam alszom.
Másrészt büszkeséggel tölt el, hogy bármely munkahelyre vetett is a sors, mert ezen a téren hagytam magam sodortatni, mindig megálltam a helyem, pedig nem volt könnyű pesti „tápos" létemre ölfákat vagy csontlisztes zsákokat emelgetni.
Mindent összevetve: jelenleg nem túl felemelő egy ilyen életmű után (de egyébként sem) állami rabszolgának lenni fillérekért, pökhendi erdészeti igazgatók, félanalfabéta munkafelügyelők packázásait elviselni, és ha a szellemi és anyagi értelemben jelenleg regnálók erkölcsi szintjére bocsátkoznék alá, akkor akár megalázottnak is érezhetném magam, de nem teszem, mert egyebek mellett én írhattam meg a Gnózist, és ez mérhetetlen erővel, méltósággal és büszkeséggel tölt el.

‒ Korábban azt nyilatkozta, hogy a kéziratban lévő Gnózist nem is akarja kiadni, mert úgy gondolja, hogy „az nem ennek a civilizációnak szól.” Ebből két kérdésem adódik: miért gondolta meg (hál’isten) magát, és mit értett azon, hogy „nem ennek a civilizációnak szól”?

– Annyiban nem gondoltam meg magam, hogy semmit sem tettem a Gnózis megjelentetéséért. Felsőbb erőkre bíztam a sorsát, ahogy a magamét sem óhajtom irányítani, legalábbis fizikai értelemben; fatalista vagyok. Ha nincs irodalmunk önfeláldozó robotosa, Szondi György, a Napút főszerkesztője és a Napkút könyvkiadó igazgatója, a kiváló bolgarista, aki minden követ megmozgatott, hogy a mű megjelenjék, akkor a Gnózis még mindig kiadatlan. Így is tizennégy évet volt asztalfiókban, ugyanis már 1999-ben befejeztem. Ő már akkor említette, hogy szándékában áll kiadni, mikor kb. tizenöt évvel ezelőtt beszélgettünk róla. Máig emlékszem, ez a metrón történt. Különben mi mindig nagyon ritkán érintkeztünk, olykor kért tőlem verset a folyóirat számára, és néhány haikumat lefordította bolgár nyelvre. Két és fél éve kért fel a Napút versszerkesztői rovatának vezetésére, gondolom, ezután érlelődhetett meg benne végleg, hogy megpróbálja kiadni a könyvet.
Mikor említette a lehetőséget, akkor megkérdeztem a feleségem, aki spirituális tanácsadó, tenyérelemző és előző életek vizsgálója, hogy van-e értelme a megjelentetésnek. Ő megkérdezte az égieket és igent mondott, így én is igen mondtam Szondi Györgynek. A könyv megjelent, és én ebben is felsőbb erők akaratát látom. Végül is, bár önmagunkban mindannyian célok vagyunk, egy nagyobb cél eszközei is egyben. Magam sem tartom többnek. (Művem befejezése után egyébként három évig egyetlen sort sem írtam le, annyira elegem volt a költészetből.) A Gnózis valóban nem ennek a (nyugati) civilizációnak szól, ugyanis ez már a teljes szétesés állapotában van, legfeljebb élvezői legnagyobb része még nem tud róla. Zombik lepték el a földet, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy az ember mekkora csodákra képes, és nem is érdekli őket. Világunk az olvasás, tehát a képalkotás helyett a vizualitás, tehát a kép-befogadás felé tart, és lassan célba is ér. A szellemi renyheség egyértelműen tetten érhető. Márpedig aki költészet nélkül él, az nem él. Itt nem csak a versolvasásra gondolok. „Költőien lakozik az ember.” (Hölderlin).
Számomra ugyanúgy költészet, ha az aranyhalaim etetem, miközben fölöttem zizegnek a bambuszok levelei, mint orfikus verseken bíbelődni pipázgatva. Most sokan irigyelhetnek, de mint fentebb leírtam, én ezért mindennap nagy árat fizetek. Ha tűző napon kaszálok órákig, azt is költőien élem át. De ennek a racionalitáshoz semmi köze. Civilizációnk olyan gyorsan közeleg a végső összeomlás felé, hogy még én is megérhetek egy másik kultúrát, de ha nem, másik kultúra, hangsúlyozom: kultúra és nem civilizáció, akkor is lesz, mert az ember megmarad. Nekik majd lesz idejük olvasni.
Persze most jöhet az ellenvetés, hogy manapság is sokan olvasnak. Ez talán igaz, de mit? Ide, a falu könyvtárába már csak lektűrök érkeznek, az ún. „kultúra” terjesztője ilyesmivel látja el a helyieket. De már ez sem kell, a legtöbből úgyis film készül, az pedig letölthető. Ha a bestseller listákat és az olvasottságot nézzük, akkor Dante a legsikertelenebb szerző. Kérdés persze, hogy mit értünk sikeren? Van, akinek a százezres példányszám jelenti a sikert, nekem az, hogy olyan könyvet alkottam, amelyre sem előttem, sem utánam senki nem volt képes. (Ezt az arcátlannak tűnő kijelentést a későbbiekben megmagyarázom.) Egyszóval egy másfajta szellemiségben bízom, mert a könyvem elmélyülést és műveltséget is kíván. Spiritualitást, vagyis lelkiséget, amelyet azért nem könnyű elérni egy ilyen anyagias korban, mint a miénk. Pedig mindenkiben ott van. De amikor eljön az az idő, mikor már nem lesz mit birtokolni anyagi értelemben, akkor csak a spiritualitás marad. Embere válogatja, de különben már nagyon sokan ezen az úton vannak, a köröttünk látható irgalmatlan elszegényedés, ha másra nem is, de erre jó. Talán ezért kellett most megjelennie a Gnózisnak.

‒A kötet borítóján görögül olvasható a regény címe. Fellapozhatja az olvasó az Idegen szavak szótárát, de úgy sejtem, az ott olvasható jelentés(ek)nél többet, s talán mást is jelent ez a szó Önnek.

– A görög nyelvű címmel (gnózis: tudás, megismerés) az archaikus emberre, az archaikus ember állapotára óhajtottam utalni. Ez az állapot az Egészet tekinti kiindulópontnak, onnan tekint a részekre, és nem fordítva, a részekből próbálja felépíteni az Egészet, amely, legalábbis szerintem nem sikerülhet. Jómagam archaikusnak tartom költészetem, de legelőször, jó negyedszázada az akkor még kezdő író, Krasznahorkai László illette ezzel a jelzővel a verseimet. Nyilván kiérezte belőlük azt az ősi hangot, amely nem csak korai hexametereim miatt ütött át a textúrán. Miért vagyok archaikus, vetődik fel a kérdés. Azért, mert feleségem vizsgálatai szerint öreg lélek vagyok, már az ókori Kínában is költő voltam.
Nem óhajtok itt érvelni a lélekvándorlás elmélete mellett, de azt megjegyezném, hogy hiába tagadja a kereszténység a nikeai zsinat óta ezt az egyébként roppant logikus tételt, amely sorsunk minden fényét és árnyékát megmagyarázná, ettől ez még az ember legősibb sejtései közé tartozik.
Hányszor kicsúszik az ún. „egyszerű” emberek száján, hogy „biztosan … (ez vagy az) voltam előző életemben.” Közbevetőleg: ma is hallottam ilyen mondatot az erdőn. Olyan emberek között dolgozom, akik keveset tanultak ahhoz, hogy állandóan kételkedjenek, de belső érzékeiket semmi sem pusztíthatja el. Egyáltalán nem primitívek, legfeljebb csak egyszerűek, és már nagyon utálják, hogy állandóan hülyének nézik őket
Mikor Platón azt mondja, hogy minden tudás emlékezés, akkor a lélekvándorlásra utal.
A Gnózisban Platón idealizmusa is benne foglaltatik, de semmi Arisztotelészből. Ők két külön archetípust képviselnek. Amennyire én látom, a nyugat-európai civilizáció Arisztotelész nyomdokain halad, ezt az utat választotta. Visszatérve Platón mondására, nem véletlen, hogy a kövekkel bensőséges viszonyban vagyok: egy másik előző életemben tevékenykedtem a piramisok építésénél. Nem véletlenül írtam le ezt: „beszélgetésünk” későbbi részében ennek a ténynek fontos jelentősége lesz.
Archaikusságom miatt tehát alapállásom a tradíció, és akkor is az lenne, ha nem olvastam volna Guénont, Evolát, Schuont, stb., és persze Hamvas Bélát és nagy kedvencemet, Várkonyi Nándort. Az archaikus ember létezik, a mai inkább csak leledzik. A Gnózis egy archaikus állapotot képvisel, a benne rejlő tudás nem a halandó, a testünkkel együtt elpusztuló elmében van, annál magasabb szinten, és nem azért mert én így „gondolom”.
Mint minden könyvemet, a lelkemmel írtam, azzal a részemmel, amelyet majd visszaadok a Teremtőmnek, hogy nagy Egészéből ismét kiszakadva újrakezdjem. Ugyanakkor én nem állítom, hogy a teljes igazság birtokában vagyok, ilyet nem is állíthatok. Ha a végén, mint mondjuk Füst Milán tartotta, bármekkora küzdelem révén sem jutunk „semmilyen fénybe”, akkor a Gnózis olvasója legalább velem együtt elmondhatja, hogy megpróbálta.
Velem együtt kereste az igazságot, megpróbált eljutni egy anyagias kor posványából egy magasabb szintre, teljesen leegyszerűsítve: megpróbált eljutni a sötétségből a fénybe.
Ezt a fénybe tartást nemcsak a görög betűs cím, hanem a borító is hirdeti: a könyv fekete színe a világunkat jelenleg elöntő sátáni gonoszságot jelképezi, és a hátoldalon, a sötétség egy sarkában a fehér aurával körülvett, talán álltában egy pillanatra elalvó, mikroálmot álmodó kisfiú az archaikus állapot, egyfajta spirituális ártatlanság visszaszerzésének lehetőségére utal.

‒ Fentebb említette, hogy ebbe a művébe korábbi szövegeket is felvett, beépített (verseket, versciklust, a Warning című drámáját). Nem gondolja, hogy így afféle Magnus Opus lett belőle?

– Nem arról van szó, hogy korábbi műveket felvettem volna a Gnózisba, hanem arról, hogy ezeket a műveket korábban írtam meg, magát a szövegtörzset hagytam utoljára. Ez azért történt így, mert akkor még nem is voltam tisztában azzal, mi is a pontos terv. Azért nem beszélek első szám első személyben, mert én csak közvetítőnek tartom magam. Kiválasztattam a könyv megírására verselői tehetségem, erős hitem és baromi szívósságom miatt. Nem nagyképűség okán írom le ezeket a szavakat, csupán a tényeket óhajtom leszögezni, bár mindenki azt gondol, amit akar. Fentebb említettem Fritjof Schuon nevét. Ő írta egy helyütt, hogy a profán mű horizontális, a szakrális mű pedig vertikális. A Gnózis szakrális mű, s mint ilyen, vertikális. Nem más, mint a Kheopsz piramis leképezése. Nem véletlenül található a könyv elején, egy külön lapon a Szfinx című vers. Ugyanúgy ott van, ahogy az egyiptomi sivatagban a valódi Szfinx. És a műben található különböző darabok, dráma, mese, versek, stb. nem másra utalnak, mint a piramis szellőzőjárataira, kamráira. Ez olyan, mintha először a helységeket terveztem, azaz írtam volna meg. Szerintem évezredekkel előbb ez Egyiptomban is így történhetett, később már nem nagyon tudtak volna a sziklatömbökbe kamrákat, járatokat vésni. Tehát a Gnózis egy geometriai forma. Ezért írtam fentebb, hogy ilyen könyvet még soha nem írtak, és nem is fognak írni soha.
Ez a tény nem érinti a mű színvonalát. Nyilván sokan fognak benne hibát keresni és találni is. Mikor megjelent a könyv, a feleségemnek csak annyit mondtam: „És most jöhet a gyalázkodás”.
Nincsenek illúzióim irodalmi életünkkel kapcsolatban.
De visszatérve a piramis-alakzatra: itt tetten érhető a rejtett irónia. Szellemileg rendkívül eltávolodtunk a piramisépítőktől; ez a mű a mai ember Nagy Piramisa. Olyan, amilyen. Nagyon messze van a tökéletestől, ahogy mi is. Sok benne a múlandó, az eldobható, a műanyag, ahogy a mi korunkban is. Építészetünkből, képzőművészetünkből, irodalmunkból nagyon kevés marad meg, úgy gondolom. Zokog a szívem, mindazonáltal a Gnózist csak így lehetett megírni, különben hazugság lenne az egész.
A piramist sokan csak egy fáraó síremlékének tartják. Talán az is, ezen nem vitatkozom, de bizonyosan nem csak az. Rengeteg könyvet olvastam róla, tudom, hogy létezésébe sok mindent belemagyaráznak révült fantaszták. És ha mégis nekik van igazuk? Különben a piramis létezése számomra nem technikai kérdés, a mai technika  még a kicsinyített mását sem képes megalkotni, bizonyítja ezt egy japán tudóscsoport kudarca. A síremlék-elképzelést nem véletlenül említettem. A Gnózisban számtalan, általam is ismeretlen jelentésen túl megtalálható az én személyes emlékművem, beleírtam puszta hiúságból. De mivel nem akartam hivalkodni, ezért elrejtettem. Elmélyült olvasással és gondolkodással megfejthető a rejtvény, ha valakit érdekel, de ez egyáltalán nem fontos. De mert ott van, a nevem akár fel se kellett volna tüntetni a borítón. Mint mondtam, csak közvetítőnek, eszköznek tartom magam. Ugyanakkor a BIG (Babics Imre Gnózis) olyan jó kis poénnak tűnt, hogy nem akartam kihagyni. Tényleg jó nagy könyv.

‒  Zalán Tibor egy évekkel ezelőtti blog-bejegyzésében említette, hogy szabadságra magával viszi a Gnózis-t, melyet így jellemez: „regény a terjedelme, de eposz a formája és hexameterben íródott.” Úgy vélem, egy korai szövegváltozatról lehet itt szó. Regény vagy eposz ez a mű, mindegy, mert bármilyen meglepő, valóban hexameterben íródott. De gazdagon burjánzó metaforikus lírai szövegrészei – ahogy az alcím jelzi – „énekké” avatják. Végül is a filozofikus mondandóra csakis mesteri forma-megoldásokkal kívánta felhívni az olvasó figyelmét?

– ZalánTibor a végleges szöveget vitte magával, nem is vihetett magával mást, már csak azért sem, mert egyetlen korai vagy későbbi szövegváltozat sem volt. A Gnózis sorról sorra, lapról lapra készült, ezt a kézirat bármikor bizonyítja. És csak egyetlen kézirat van. Olykor töröltem, átírtam egy-egy sort, mást nem. Mint említettem, a tradíció az alapállásom, a Gnózist pedig szakrális műnek tartom. Mint az ilyen műveknek általában, van exoterikus és van ezoterikus olvasata is. Az exoterikus olvasatban a mű valóban egy regény, amely elmeséli három férfi történetét 1994-től 1999. december 31-ig. A színhely Budapest, főleg a Havanna lakótelep, a Dél-pesti Kórház, Bakonyszücs, és néhány egyéb helység hazánkban. Ez a három férfi egy szép napon találkozik Pestlőrincen, később egy lakásba költöznek. Sorsuk összefonódik, különböző kalandokat élnek át.
Az ezoterikus olvasatban a Gnózis pedig egy antik típusú beavatási mű. Hogy miért ének? Ez szójáték, három énről van szó: test, lélek és szellem. Ez a hármasság az  ember lényének valódi állapota, hármas egysége, a mindenkori emberé, korunké emberéé is, ez ellen semmit sem tehet, ezen nem segít technikai fejlettsége. A nevek is beszédesek. A szellemi én: Emlék. Az agy tárolja az emlékeket, az agy dolgozza ki a megvalósítandó tervet, amelyről még lesz szó. Atkó a test, ő az atlantiszi makákó, egy ősi lélekhez és egy kreatív elméhez társított robosztus corpus, testőr, vagyis gorilla. Önmagában csak egy majom, a másik kettő nélkül semmit sem ér. Béla a lélek. A Béla név jelentése: fehér, ragyogó. Ő a legfontosabb, mert isteni eredetű. Ő sugall, támogat. Hogy miért Horváth? Ez egy magánjellegű poén: kamaszkorunkban, baráti társaságunkban az átlagembert jelöltük Horváth Béla névvel. Béla a képességei alapján éppenséggel nem átlagos. Míg a többiek fejlődnek, közelítenek hozzá, ő egyre veszíti el isteni adottságait, de ez másképpen nem történhet, mert csak így egyesülhetnek.
Ez a három én, azaz három él tart a gúla csúcsa, a végső egyesülés felé. Mielőtt bárki felvilágosítana, hogy a gúlának négy éle van, közlöm, a Gnózisnak is, de hogy ki a negyedik él, arra az olvasónak kell rájönnie. Ilyen értelemben is beavatási mű a könyv. Egyébiránt sokáig én magam sem tudtam, ki is a negyedik él, ki is a negyedik én, kétségek között hánykolódtam évekig, hogy mit is csinálok, mire jó mindez, hiszen így nincs értelme az én kis Nagy Piramisomnak. Kutyasétáltatás közben jöttem rá a megoldásra. Rém egyszerű. De hadd ne mondjak el mindent.
Egy beavatási mű a legmagasabb rendű formát igényli. Erről az oldalról nézve valóban mélyebb jelentést hordoznak a hexameterek is, hiszen hömpölygésük is az ősi, archaikus állapotra utal. Egyébként a dialógusok prózában íródtak, nem kívántam eltávolodni a természetes beszédtől, az már hiteltelen lett volna. Fontos szerepe van a befejezés utáni szonettkoszorúnak. Címe: Akna (a Gnózis alatti, tizenkét kamra, fedőkő). Ez így egy hexameter, a legutolsó. Ez a szonettkoszorú nem csak függelék, éppen ellenkezőleg. Ha a könyvet letesszük az asztalara, akkor a gúla alatt található, ahogy a nagy Piramis alatt is vannak folyosók. Munkám befejezése utáni állapotomról írok benne, akkori kiürülésemről, céltalanságomról, világnézetemről, arról, hogy mindezek után sem veszem véresen komolyan magam. Tehát a hatalmas szövegtömb legalján mint író, személyesen csak én vagyok magányosan, nem is tartózkodhatom máshol. Mert a Gnózis felmagasodó piramisa immár másoké, azé, aki valóban megalkotta, már az én időm és egyáltalán az Idő előtt, és mindazoké, akik befogadják. Ugyanakkor az akna szónak van egy másik jelentése is: az akna tudvalevőleg egy robbanószerkezet. A mű aláaknáztatott: amennyiben én nem élek hitelesen, akkor az is hiteltelenné válik, megsemmisül, szétporlad. Mivelhogy szerény véleményem szerint Istennek az ember a fontos, nem pedig a mű. Nekem már egy piramissal a mellemen kell élnem, és ez kötelez.

‒ Az ajánlás is különleges: „Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben »csak« Istenért éltem.” Ez a paradoxon szerintem nem valamiféle ellen-reklám, éppen azt hangsúlyozza, az olvasóknak kell-érdemes írni. Egyetért ezzel?

– Ha elkészítek egy tavat és feltöltöm vízzel, akkor előbb-utóbb megjelenik benne az élet. Algák, békák, vízipókok, siklók, csiborok, szitakötők, stb., hamar kialakul egy ökoszisztéma. Miután minden egyazon őselv alapján működik, ugyanígy történik az igazi költészettel is: megalkottatik a mű, és ha az igazat hordozza, akkor előbb vagy utóbb rátalál az olvasó. Én az ajánlásban erre céloztam. Mindehhez persze olyan olvasók szükségesek, akik képesek önállóan gondolkodni, és nem hagyják magukra erőltetni a különböző divatirányzatokat. Én bízom ezekben az eljövő, nem hivatalos műértőkben. Egyébként pedig: mi mást tehetnék? Szerintem nagyon sok olvasó értetlenül áll bizonyos nagyra tartott művek előtt, és tétován megkérdezi magában, hogy ez vagy az az agyonsztárolt alkotó mitől jó. De nagy nyilvánosság előtt hallgat, mert fél, hogy ostobának nézik. Nehéz kimondani, hogy meztelen a király.
Őszintén szólva én sem értem sok általam gyengének tartott könyv sikerét, legyen az vers vagy próza, és más, általam nagyra tartott művészek feledésre ítéltetését. Utóbbira Toldalagi Pál a legeklatánsabb példa. Ha már nála tartunk: igazi költő egy lakatlan szigeten is ír. Ez akár képletesen is értendő. Istennek ír, Isten pedig, akár századokkal később, de eljuttatja verseit a megfelelő olvasókhoz. És akkor az olvasó lelke feltöltődik szellemi energiával, s magasra szárnyal egy-egy csodálatos költeménytől, magasba, Isten felé, aki magának a műnek a létrehozásában segített, most pedig mennyei birodalma gyarapodik, mert valaki megcélozta azt, még ha ennek nincs is tudatában, mert nem is gondol rá, vagy nem hívő. Ez egy csodálatos, szellemi értelemben vett körforgás. Istennek nem szöveg kell (vers, próza, stb.), hanem lélek. Ez most nem profán mondat volt. Költészet és remény: egymáshoz nagyon közeli fogalmak.
Reménykedem, hogy lesznek olvasóim, de ezért soha nem tettem engedményt, egyszerűen nem tehettem. Mégpedig azért, mert számomra a Teremtő fontosabb a teremtményeinél. Ez ilyen egyszerű.
A Gnózis most talán időszerűtlen, de nem korszerűtlen, és soha nem lehet az, mert az alapvető emberi kérdésekre próbál magyarázatot találni. Itt mondom el, hogy magabiztosnak tűnő szavaim ellenére mindazonáltal hatalmas bennem a kétely, hogy vajon maradandót alkottam-e?  Viszont költői lelkiismeretem tiszta, ami tőlem tellett, azt megtettem, nem éltem vissza a reám bízott lírai tehetséggel. De „csak” ennyire futotta. Lehetnek majd olyan korok, amikor majd senki sem fogja olvasni a Gnózist, ahogy pl. most az Isteni színjátékot alig olvassa valaki, különös tekintettel a Paradicsomra, de lehetséges, hogy más eónokban olyan fejlett szellemiségű olvasói lesznek, akik nálam sokkalta jobban értik, könnyedén abszolválják, mint mi egy detektívregényt.
Nem tudhatom, ez a jövő titka.

‒ Magam is nehezen tudnám, pláne röviden megmondani, miről „szól” ez a könyv, de majd jönnek a recenzensek, a kritikusok és kifejtik, egyetértenek-e Tarján Tamással, és Jász Attilával, aki a mű ismertetőjében nem kevesebbet állít, mint hogy a Gnózis „a hétköznapi apokalipszist ábrázoló mű.” Valóban ez a lényeg?

– Jász Attila azt is írta: „Isten tudja”, miről szól a könyv. Ez különös, ugyanis a házam előtt csörgedező kis csermelyen átvezető hídon ezt a két szót írtam a betonba, mikor ott javításokat végeztem. Családi jelmondatnak is felfogható, s szintén kettős jelentést tartalmaz (Ikrek jegyű vagyok). Egyrészt utal a sokszor elhangzó vállrándítás-szerű szállóigére, másrészt pedig az ősi hindu álláspontra: Isten az, aki mindent tud, így hát az ember kövesse Őt. De hogy válaszoljak a kérdésére: a Gnózisban megpróbáltam a lehető legpontosabban ábrázolni a kilencvenes évek Magyarországát, az pedig nekem apokaliptikusnak tűnt. Én legalábbis mindennap éreztem a végítélet lágy zefírjét. Ez a hétköznapi apokalipszis annyiban is hétköznapi, hogy nincs benne semmi, de semmi felemelő. Remélhetőleg sikerült megmutatnom a könyvben azt az időszakot, a lakótelepeken sínylődők frusztrációját éppúgy, mint az egészségügy hanyatlását, az újgazdagok gőgös érzéketlenségét éppúgy, mint a vidék értetlen és önző egykedvűségét. Hogy azóta nem sok minden változott, vagy ha igen, rossz irányban, annak a Gnózis szempontjából nincs sok jelentősége. Lehet, hogy ebből a könyvből évtizedek, vagy akár évszázadok múltán jobban meg lehet ismerni hazánk rendszerváltás utáni éveit, mint akárhány történelemkönyvből, mindenesetre az én szociális érzékenységem és a társadalmi igazságosságra való áhítozásomat mindenképpen.
Szerintem ez is lényeges.
Fentebb már utaltam rá, hogy Emlék kidolgoz egy tervet. Ez a terv nem más, mint a világ megváltoztatása. A három férfi a világ meghódítására törekszik, nem önös célból ugyan, de meg akarják valósítani az ún. líraviláguralmat. Ez Emlék, a szellem ötlete. Tervük természetesen nem sikerül, nem is sikerülhet, mert az embereket akaratuk ellenére nem szabad megváltoztatni, nem szabad erőszakot tenni senkin. De miközben ezen a mondhatni tébolyult ötleten dolgoznak, a folyamat során ők maguk változnak meg észrevétlenül. Sikerül magasabb rendűvé válniuk, beavatódnak öntudatlanul. Talán ez a lényeg, Isten tudja.

Csokonai Attila

Babics Imre: GNÓZIS
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó
808 oldal, 4490 Ft