Külön-külön utaztunk Budapest egyik zöldövezete felé az esős június borongós ege alatt, de igen korán megérkezve már az ősfás parkban összetalálkoztunk. Többnapos, bentlakásos műfordítói konferencia hívta vendégül Gergely Ágnest, aki a világirodalom számos költeményét tolmácsolta maradandó ékességű, pontosságú magyar nyelven – s engem, akinek két (s persze nyilvánosságra nem került) szakfordítását sehol sem jegyzik. Az egyik a legmodernebb könnyűbúvár-felszereléseket mutatta be a búvárkodás hazai rajongóinak, a gimnáziumban szerzett orosz nyelvtudásra és a sportági forrásmunkákra támaszkodva. 1967-ben. Azóta sokat változhatott a búvársport, viszont az nem változott, hogy azóta sem tanultam meg úszni, nemhogy búvárkodni.  Másik fordításom a szovjet néprajztudomány egy jelesének etnológiai nézeteit ültette át nyelvünkre (1970-ben; formátumos, később is hasznosítható alapvetésnek bizonyult). E kiáltó különbség ellenére azért találhatott rám a meghívás, mert Gergely Ágnes költői és prózaírói remekeiről többször is írtam.

A „szabálytalan műfordításóra” apropója akkori új könyve, a Tigrisláz volt. Az ELTE Angol Tanszékén tartott műfordítás-elemző szeminárium nyomtatott lecsapódása: Tíz óra a magyar versfordításról 2002–2007. Névmutatóval ellátott, az esszéizálás szabadságát a gondos tanmenettel elegyítő, a szemléletes műrészletek és élménygazdag műegészek terén is értékes példatárat nyújtó könyv. A hangvételről, műhelymunkáról, fokról fokra haladásról a fejezetcímek is tanúskodnak: Letűnt világ, A tigris, A görög váza, utóbb Lázálom, Idegen vers megközelítése I., II., Tigrisláz. Vallomássá és kalauzzá építi magát a kötet. Kiadója az Európa, terjedelme 236 oldal, tervezője Fábián István, ára 2300 Ft.

Levegős, nagy teremben foglaltak helyet a hallgatóság tagjai, teásbögrék kölcsönöztek a tenyérnek langyot, az eszmecserének páraillatot. A pezsgő mesterségbeli diskurzust igyekeztem a magam olvasói tapasztalataival és az orosz nyelvből készült nem szépirodalmi fordítások eltérő vonatkozásaival kiegészíteni. Az alapos és tanulságos konzultáció végeztével nem szándékoztam dedikációt kérni a Tigrislázba, nem lévén igazán illetékes a tárgykörben. A költő-műfordító vonta magához kedves mozdulattal a nem kevés részletnél bejelölt példányomat, s írta belső címlapjára: „Tarján Tamás- / nak, sok kelle- / mes együttműkö- / désünk emlékére, / szeretettel / Gergely Ágnes / 2008. [a könyvbe nyomtatott kiadási évszám, megtoldva a golyóstoll kitette sorszámnévi ponttal] június.”. A napot nem tüntette fel, és 2008-as zsebnaptáram sem őrizte meg.

A „sok kellemes együttműködés” néhány irodalmi rendezvényen történt közös szereplést fed, sajnos nem nagy számút. Inkább arra utal, hogy az irodalomról, irodalmi életről, a társadalom és a művészet félmúltjáról, jelenéről mindig közel azonos hullámhosszon tudtunk gondolkodni Gergely Ágnessel, könyveiről írott tanulmányaimat, kritikáimat pedig – bár szükségképp nem teljes egyetértéssel, de – rokonszenvező, mérlegelő figyelemmel fogadta. Dedikációit illetően kitüntetett alkalom 2001. december 14-e. Ezen a napon egyszerre indította útjára, szinte karácsonyi ajándékul, két – a Balassi Kiadónál közrebocsátott – könyvét. Az Őrizetlenek című regény 2000-ben jelent meg. Versbetétei a 2006-os nagy gyűjtemény, az Útérintő lapjaira is átkerültek, a Daniela versei ciklusba. A regény – melynek összefoglalóját utóbb az általam szerkesztett 301 híres magyar regény tárába is beemeltem – e hat sort tartalmazza Gergely Ágnes kézírásával birtokomban levő példány belső címlapján: „Tamásnak, / köszönettel / azért, amit / a regényért tett. / Ágnes / 2001. dec. 14.”. Nem tettem én egyebet, mint hogy tanári, kritikusi élőszóban és írásban is tudatosítani igyekeztem e sötét horizontú nagyszerű mű kivételességét.

A kastély előtt című verseskötetbe ugyanazon a napon e szavak íródtak: „Tarján Tamásnak, / legyenek mindig / jó percei. / Szeretettel / Gergely Ágnes / 2001. dec. 14.”. Valószínű, hogy a kedves kívánság általánosságban vall rá Gergely Ágnes jó szívére, de lehetett mögötte valamiféle konkrétum – egy magánbeszélgetésünkben vele megosztott öröm vagy bánat? – is.

2013 októberében kerek születésnapját ünnepelte a költő. A Petőfi Irodalmi Múzeumban barátainak, híveinek, tisztelőinek sokasága több termet is megtöltött, a későn jöttek kivetítőkön követték a laudációkat, felhangzó szemelvényeket, a Barna Imrével folytatott beszélgetést. Az alkalomra megjelent új könyve, a Két szimpla a Kedvesben című memoár örömet szerzett az ünnepeltnek és az olvasóknak. Sajnos e könyv mégis dedikálatlanul indult útjára mindazokhoz, akiknek Gergely Ágnes küldött példányt. Mint a kötetbe helyezett sokszorosított levélke tudatta, egy otthoni baleset folytán még novemberben is nehezen fogta a tollat a kéz, nem volt ereje a bejegyzésekhez. Mielőbb lássuk ismét teljesen egészségesnek, legyenek újra jó percei, órái, napjai, alkotó periódusai! – kívánjuk Gergely Ágnesnek. S álljon itt teljes egészében, az ő fordításában a Tigrislázat záró Robert Herrick-szonett, az Arról, hogy miért ír verset:

A dal: virágfa, vadmadár, vizek,

Tavasz, majális, ébredő liget,

A dal tivornya, pántlikás szekér,

A nászi népnek új sütet kenyér:

A vers a vágy, a vers az ifjuság,

A kéj a dalban ősi tisztaság,

Esőre harmat, el-meg-elpereg,

Olajfa, balzsam, ámbra, fűszerek;

A dalban ott az elcsuszó idő,

A szín, amit kibont a rózsatő,

A vers tövén a fák, a félhomály,

A Máb világa, a Tündérkirály;

A vers pokol; s ha rám köszön a vég,

Van jó remény: a dalban ott az ég.

Tarján Tamás