Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Livi meséi
Babák magyar
népi viseletben
Csibi
tűzoltó lesz
Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Livi meséi Babák magyar <br> népi viseletben Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

„Ez az én DNS-em kódja” – beszélgetés Gabi Gleichmann-nal

Laik Eszter - 2013.12.28.

Gabi Gleichmann tízévesen került szüleivel Svédországba, ahol később filozófiát és irodalmat tanult. Irodalomkritikusként, kulturális újságíróként dolgozott, majd a svéd PEN elnöke lett. Jelenleg feleségével és fiaival Norvégiában él, és az Agora Kiadó vezetője. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatták be első regényét, A halhatatlanság elixírjét, amely hetek alatt bestseller lett, több mint 14 országban jelent. A Könyvfesztivál idején hazalátogató íróval a rendezvény zsivajától eltávolodva egy kis kávéházban beszélgettünk.

– Milyen gyakran látogat Magyarországra?

– Bevallom őszintén, az utóbbi negyvenkilenc évben, mióta elhagytam az országot, háromszor-négyszer jártam itthon. Családtagjaim már nem élnek itt, nem kötnek ide. A magyar kapcsolatot az jelenti számomra, hogy a jeles magyar írókat olvasok és régebben fordítottam is. Norvégiában néhány éve észleltem, hogy a nagy kiadók kommercializálódnak, és a fontos irodalomról elfeledkeznek. Így hát alapítottunk egy kis kiadót a feleségemmel, és országonként két-két író könyveit jelentetjük meg. Magyarországról Esterházy és Nádas műveit adjuk ki.

– Ehhez képest kiválóan beszél magyarul.

– A mamámmal szoktam régebben magyarul beszélni néha, ha érzékeny dolgokról volt szó, de ő már meghalt néhány éve. Otthon egyébként gyerekkorom óta svédül beszélünk, a testvéremmel és magyar származású honfitársaimmal is.

– Életrajza szerint tíz éves korában vándorolt ki családjával Svédországba, vagyis 1964-ben. A hatvanas években ez nem volt épp tipikus.

– A papám hivatalból utazott sokat, külkereskedelemmel foglalkozott. Járt Iránban, Egyiptomban, Olaszországban, Törökországban, aztán egy nap megunta, hogy mindig a családja nélkül van. Ekkor felajánlottak neki egy munkát a stockholmi magyar követségen. Kiköltöztünk, én svéd iskolába kerültem, ami szokatlan volt, mert diplomatakörökben a gyerekeket német, francia vagy angol iskolákba íratták. De a szüleim azt mondták, én egyik nyelvet sem tudom, és akkor már inkább svédül tanuljak meg. Eredetileg nem akartak ott maradni, de aztán részben a prágai események hatására úgy döntöttek, maradunk.

– Milyen emlékeket őriz Magyarországról?

– A gyermeki emlékeim nagyon kellemesek. A szüleim nagyon sokat olvastak, keresték az igazságot a könyvekben, és nekem ettől lett színes a világ. Pillanatok, szagok maradtak meg, az anyanyelv keltette hangulatok, asszociációk…

– Úgy tudom, Svédországban újságíróként kezdett dolgozni.

– Nem egészen. Filozófiát tanultam, doktorálni akartam az egyetemen. A hetvenes években etikával foglalkoztam, főként Emmanuel Lévinas francia filozófus műveivel. Az akkori baloldali hullámban ezek a régi polgári dolgok, mint etika vagy morál, ugyancsak negatív kicsengésűek voltak. Ott is hagytam az egyetemet, mert nagyon helytelenítették, hogy ezzel foglalkozom. Ekkor kezdtem irodalomkritikát írni az Expression-ban, Skandinávia legnagyobb lapjában, majd a nyolcvanas években vezetője lettem a kulturális rovatnak. Szerencsém volt, mert számos országban – Dániában, Norvégiában, a Benelux-államokban, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban – átvették az írásaim, és a 90-es évek közepéig sorra jelentek meg az esszéim. Az esztétikai kérdésekről lassan áttértem az etikai problémákra.

– Végül a svéd PEN-nek lett a vezetője…

– Igen, négy évig csináltam. Nagyon aktív csoport volt, és rengeteg barátságot kötöttem, például Salman Rushdie-val. Közéleti kérdésekkel foglalkoztam, például az iszlámmal, amit több okból is fontosnak találtam. Az utazásaim során nagyon sok fontos írót megismertem. A barátságomat nem egyszerűen a két szép szememért keresték, hanem mert az irodalom Mekkájában éltem – Svédországban adják a Nobel-díjat. Mindenki szeret kapcsolatba lenni olyasvalakivel, aki a tűzközelben van.

– Önnek van közvetlen hatása a döntésekre?

– Nincsen, pontosabban formálisan nincs, de sok barátom van az Akadémián. Az én hatásom az lehetett, hogy fel tudtam hívni azokra az írókra a figyelmet, akiket ott kevésbé ismernek. Például Danilo Kišre, a félig magyar származású íróra, aki mentorom is volt. Ő is felkerült az Akadémia listájára, és ha nem halt volna meg ’89-ben, pár nappal a döntés előtt, akkor ő kapta volna meg a díjat. Sok ajánlót írtam a magyar irodalomról is. A negatív oldala ennek a rengeteg ismeretségnek az volt, hogy úgy éreztem: nekem nem szabad regényt írnom. Attól féltem, ezek a kedves barátok akkor rögtön meglátják, hogy nincs tehetségem, nem vagyok egy színvonalon velük, és elfordulnak tőlem. Ráadásul, amit addig írtam, mindig tényeken alapult, féltem a fabulációtól, a fikciótól. Végül otthagytam minden addigi munkám, és tíz évre visszavonultam, otthon voltam a gyerekeimmel.

– Ez azért súlyos döntés lehetett, nem ok nélküli.

– Nekem természetes volt. Úgy éreztem, ha az ember folyton a barikád tetején harcol, elfelejti a legalapvetőbb dolgot, az olvasást. Egyre többször kerültem olyan helyzetbe, hogy beszélgetések során valaki azt kérdezte, olvastam-e ezt vagy azt, és én rávágtam, hogy persze, holott nem volt igaz. A nagy sikerek ellenére egyre üresebb lett az életem. Az otthon töltött évek megváltoztattak. Nem a hiúságomért vagy a pénzért dolgoztam többet. A gyerekeimnek is többet akartam adni magamból.

– Ez idő alatt lett regényíró.

– A feleségem, aki a formális norvég arisztokrácia tagja, egyszer kapott a nagybátyjától egy családfát háromszázötven évre visszamenőleg. Viccből azt mondtam neki, mi ez a háromszázötven év, az én családom évezredek óta létezik. Ahogy tanulmányoztam azon a családfán a neveket és évszámokat, azt vettem észre, hogy az adatok mögött nincs semmi sztori, hús-vér, álom, emberek. Eszembe jutott, hogy az én zsidó családomról vajon mit mesélhetnék majd a gyerekeinknek? Őket a sors dobálta ide-oda a világban, nem regisztrálták őket, a hitlerizmus is elbánt velük. Akkor jöttem rá, hogy az elfelejtett embereknek egy dolog adhatja vissza az arcát, az életét: az irodalom, a fantázia. Abban a családfában, amit láttam, nem volt fantázia, csak nevek. Úgy döntöttem, majd én írok egy sztorit, ami ezer éves lesz. Az majdnem harminchat generáció, és a 36 egy fontos szám a kabbalában. Ez volt a könyvem alapja.

– Ekkor már Norvégiában éltek?

– Igen, szerelemből kerültem oda: a feleségem norvég. Valójában meg akartam mutatni ezzel a regénnyel egy elszigetelt országnak, hogy ki is vagyok én, honnan jöttem. Ez egy európai, intellektuális zsidó családnak a története, az én DNS-emnek a kódja. Nem a zsidóság volt fontos számomra, hanem a kisebbség. Mindig a kisebbség helyzete tükrözi leginkább egy társadalom beállítódását, beszélhetünk akár cigányokról, homoszexuálisak, bárkiről. Én a legtöbbet a zsidókról tudok, és intellektuálisan is ez a téma áll hozzám a legközelebb.

– Mennyiben önéletrajzi a Spinoza család története?

– Szinte semmiben. Legfeljebb annyiban, hogy a regénybeli testvérpár, a két gyerek, Ari és Sascha is Magyarországon születtek az ötvenes években, a hazugság totalitárius diktatúrájában. Az ő családjukat a csönd uralja, a szülők nem beszélnek arról, ami körülöttük zajlik. Az én családomban beszéltek. Ebben a szürke világban elsorvadva él ez a két gyerek, ezt a történelmet színezi ki számukra a nagyonnagybácsi, aki akar is nekik valamit adni. Spinozára azért esett a választásom, mert filozófusként mindig is nagyon kedveltem. Ő és Shakespeare a két első modell, akik alapjaiban megváltoztatták Európa gondolkodását. Spinoza az egyetlen ismert ember, akit zsidó körökből „kidobtak”, aki nem dogmatikusan szemlélte a világot.

– Úgy fogalmazott, nagyon tartott korábban a fikciótól. Ez a regénynél már nem jelentett gondot?

– Hát, ebben a regényben csak hazudtam. Korábban, a polemikus írásaimban csak az volt a dolgom, hogy ragaszkodjam Gabi Gleichmann igazságához. De így nem lehet regényt írni. A regényben mindenkinek megvan a módja beszélni, az író dolga abban áll, hogy ezt visszaadja. Ebben a regényben az első oldalakon kiderül, hogy a mesélő nagyonnagybácsi tudása ezoterikus, misztikus eredetű, vagyis egy diszkvalifikált embert – nem lehet megbízni benne. Vagyis, amit a regényben elmondok, abban nem szabad megbízni. Tényeknek nem néztem utána: ha van egy jó sztorit, és ellenőrzöd a tényeket, meghalt a sztori. Nagyon nagy szabadságot éreztem, és nem csak emiatt, hanem azért is, mert végre nem megélhetésért írtam, hanem azért, hogy tudjak adni valamit a gyerekeimnek. Nem csak az enyémeknek, hanem a következő generációnak.

– Baruch Spinoza nem szerepel a regényben, viszont Bento és Benjamin egy testvérpár, akik mindketten filozófusok.

– Igen, Baruchot otthon Bentónal hívták – aki Spinozával foglalkozik, ezt tudja, aki nem, az életrajzi momentumokból rájöhet, hogy róla van szó. A könyvben a bátyja, Benjamin a nagyobb filozófus; a valóságban Baruchnak volt egy nőtestvére és egy férfi, de egyáltalán nem foglalkoztak filozófiával. A célom nem az volt, hogy elhitessem, ez a valóságos történet, hanem hogy felkeltsem az olvasó étvágyát, kíváncsiságát, nézzen utána bizonyos dolgoknak.

– Ugyanakkor végig jelen van a műben történelem.

– Igen, kis „csalásokkal”, például Robespierre nem magas volt, hanem alacsony. A regény utolsó egyharmada Magyarországon játszódik, az ötvenes évek diktatúrájában, szerepel benne többek között Rajk, Kádár – akik Norvégiában olvasták a könyvet, erről korábban soha nem hallottak, innen ismerték meg a magyar történelemnek ezt a fejezetét.

–  A saját családja történetét soha nem akarta megírni?

– Van egy téma, ami foglalkoztat a papám életével kapcsolatban, de azt nem tudom addig megírni, amíg ő él. Ha azzal az írói szabadsággal kezelném, ami ehhez nekem kell, az nagyon elütne az ő valóságától, és őt elszomorítanám vele.

– Milyen nyelven írta a művet? A magyar fordítást, gondolom, olvasta. Arról mi a véleménye?

– Norvégiában élek, de mindig svédül írok. Papolczy Péter kiválóan megcsinálta a fordítást, nagyon tetszett. Tele van játékos megoldásokkal, ilyen például a „nagyonnagybácsi”. Rendkívül sokat jelent nekem, hogy a könyv magyarul is olvasható. Sokszor rácsodálkoztam a szövegre: nahát, ez így hangzik magyarul? Azon kívül tudatosan beletettem pár hibát, rébuszt a könyvbe, vajon megtalálja-e valaki. Például, amikor a nagypapa az ősök számának exponenciális fejlődéséről beszél, ki kellett számolnom, hogy a 36. generációra visszamenőleg hány rokonunk van. Itt felcseréltem két számot. Ez mindenkinek átment a keze között, mígnem egy nap kaptam Pétertől egy emailt, hogy rossz a szám. Két hét múlva találkoztam egy svéd-magyar fordító barátommal, ő árulta el, hogy Papolczy azon kívül, hogy nagyszerű fordító, matematikus is.

– Hisz a halhatatlanságban?

– Nem az egyéni halhatatlanságban hiszek. Salman Spinozának az a legnagyobb bánata a regényben, hogy mindig temetésére kell mennie, valaki mindig meghal körülötte. Ha örökké élnék, egy idő után tönkremenne az életem. De amikor az ember gyereket hoz a világra, akkor nem abban hisz, hogy el fog pusztulni minden, hanem az élet szentségében, ami örökké tart. Ehhez kell egy vízió. Olyan ez, mint egy utazás, amelyben nem a megérkezés az izgalmas, hanem maga az út.

Laik Eszter

Gabi Gleichmann: A halhatatlanság elixírje
Athenaeum Kiadó, 728 oldal, 4490  Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2020/4. szám címlapjaÉS Páratlan oldalKőszeghyA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó leszmacskarácsonyMMA
Belépés