A babitsi úton?
G. István László nekem régi kapcsolat. Legutóbbi versélményeim szerint – Homokfugák, elsődleg a Házasság-ciklus – laza szerkezetű pontosság, magas igényű, megcélzottan gondos kifejezés…csupa kikezdhetetlen igyekezetű elem; aztán az olvasói élmény: megint egy jó költő, igen. Hivatalos rangon József Attila-díj, igazán nem semmi, soha. De most…
Ez a kötet úgy kapott el, oldalba, mit mondjak, mint Ottlik Iskola-világában az érintetteket az a hóesés. Nem is, ugyan. Egyszerre körülvett a GIL-világ, mint maga az evidencia. Mint ennek elemi élménye. Íme, egy különleges színvonalú költőnk van megint. Nem az, hogy „kiemelkedő író”. Manapság engem a rangsorok éhesen hagynak…jó, valaki kiemelkedő író, mert kiemelkedett. De különben mit tudom én.
G. István Lászlónál mostantól fogva, egészen frissen, tudom.
Egészen frissen; és maradandóan.
Rövid kritikai ismertetés: kevés. Főleg egy olyan szemlézőtől, aki ezzel az írásával az ilyesmit abba is hagyja. Másrészt: GIL-val abbahagyni az aktuálértékelősdit: rang, úgyszintén. Ejha. Igen
Kölcsönös rang-adója ez költőnek s kritikusának, akkor hát.
A küllemére is netovábbot adó kötet egy-öntet. Oltár és hármasság: szellemi maximum körüllengése és tematikus maximum-igény. Mindez hétköznapok szenvedéseiben kifejezve. Semmi stilizáció…miközben maximális eloldozódás, magam szavával: ELÉRINTŐDÉS a vulgáristól. Nem mintha a szenvedés vulgáris lehetne valaha is.
GIL nagy tapasztaltságból utasítja el kimondatlanul is a henye ítélkezés lehetőségét kínok dolgában.
Régi kapcsolat. Beszélgettem GIL környezetével a dolgozatra készülődve erről: laza, bár holtpontos szerkesztődés után: valami nagyon materiális. Anyagi. De nem olyan ez a versanyag, hogy könyékig benne…nem gyilkoló mocsár…nem kísérleti laborok közege. Hanem?
Sűrűség, éreztem.
Sodródás megállva.
Eddig, nem tovább.
Kevés tőlem, recenzenstől. Tehát?
Út, mélyben? Helyben-út maximuma.
Persze, manapság, így, mi VAN? A tőlem el igazán nem fogadott Szép Ernő-teljesség-elegyesség. József Attila evidenciája. Jó; Kosztolányi nem jog és ok nélküli divatja, vonzása. Érték-maximum is, persze. De…
Éreztem, nem erről van szó.
Megtévesztett egy darabig, hogy a legnagyobb magyar nyelvű vers-képződmény, ily maximum: az Esti kérdés. De nemcsak végeredmény-jelleg-Babits van. Létezik folyamat-jelleg is. Út.
Ezt az útját kezdte meg most, jól vigyázzunk, GIL.
Elindult a babitsi úton.
S ha bizonygatást, hát részletes szövegelemzés kívánna teóriám. Hol épp?
Olvassuk GIL szövegeit. Gyürkéljük szöveteit. Éljük át szövődményeit. Jó dolgok! Örömek okozódnak. Ejha-érzetek támadnak.
Nálam legalább.
A pontos megfogalmazódások nem lazulnak. A sűrű versanyag-folyamatok nem engednek, nem hízelegnek hirtelen soha.
A feszes gondolatiság – rémes szó! – a népmadár felszárnyalását, a népdalét elemien segíti. Az oltáriság képzete kereszténységet sugall, átszellemülést, akárhogy.
GIL régi szerkezetei segítettek nekem fohászmódozatomhoz: ne paternálisan kulcsolni a kezet szorossággal, ne kínba facsarodni az ujjaknak, nem: szentlélekhívő-magam lazán gerendázza öt-öt ujját, kupolásan, hadd járjon szabadon a tíz jó ujj közein a szellem, az ihlet, a lélek.
A szellem, az ihlet, a lélek sűrűsége a babitsi út költői anyag-eleme. Meg nem törő lendület, melyben mégsem a dinamika a – kosztolányis – lényeg. Hanem az ihletődés, ihletettség, untig az ihletés. Az áthatás. A meg nem tört, legyen akár fakó, lengés, csitulás…egy lényegben, masszában. A célratartottság biztonsága, szerénysége…mely egyszersmind megcélzása a végsőnek, a véglegesnek. Kezdő útnál máris jóval több GIL esetében.
Több, mint ígéret.
Kikezdhetetlen feladat. Boldogan érezzük, éljük át. Ha van még e kopott szó: kié? Mienk. Nem fog elromolni. Érzem. Élem, GIL. Régi kapcsolódás. Benned viszontlátom, barátom. Nem „kiemelkedsz”.
Mostantól nekem: ld. Rilke: VAGY.
Persze: vagy-vagy. IGEN.
Végig van a veszély. E végleges. Enyém a NEM.

Tandori Dezső

G. István László: Hármasoltárok.
Versek. Palatinus, 96 oldal, 2500 Ft