A vudu és a szenvedés méltósága

A szerző jelenlegi lakóhelye, Norvégia is ihlette most megjelent, Boldog Észak című regényét, amelynek főhőse egy olyan afrikai francia, akinek joruba, vietnámi és hugenotta francia vér csörgedezik az ereiben, története pedig azt mutatja, hogy a legnyomorúságosabb emberi világot is lehet csodálatos természeti jelenségként szemlélni.

– Nevezhetem Önt világcsavargónak? Huszonévesen nekiindult Magyarországról, és azóta egyre messzebbre ment. Mi hajtotta egészen Norvégiáig?

– Ha a csavargás az úton levést jelenti, nevezhet. A székely körvasúton zötykölődni az Isten-széke alatt ugyanúgy szerettem, mint később a TGV-én suhanni Avignon felé, távollévőként meghalni a régi barátoknak néhány hónapra, évre, a távolban pedig feltámadni új barátoknak és ismerősöknek, ott gyökeret ereszteni, de csak olyat, ami elviseli az átültetést. Az egyetem után először Kolozsvárra ingáztam egy ideig, aztán tanultam Párizsban néhány évig, később Bordeaux-ban voltam magyar lektor. Norvégiába 2006-ban költöztünk ki. A feleségem kapott itt állást az interneten keresztül, én meg gyesre mentem a második gyerekünkkel. A családi terv az volt, hogy falusi nyugalomban és biztonságban gyerekeket nevelünk, az én személyes tervem pedig, hogy írok. Azóta már négy gyerekünk van, én pedig megírtam egy verseskötetet és másfél regényt.

– Íróként nem hiányolja a magyar nyelvű közeget?

– Odahaza lakva, a magyar nyelvű közeg inkább fojtogatott. Részben e légszomj miatt menekültem el korábban, és a francia nyelvű közegben mélyeket lélegeztem a kitáguló térben. De olvashattam évekig Proustot vagy Casanovát, ettől természetesen még magyar író maradtam.

– Létezik ma még emigrációs irodalom?

– Ha létezik, az valószínűleg még a hazai magyar nyelvű közegnél is fojtogatóbban hatna rám. Ezért sose jártam utána. Mindig igyekeztem kívül maradni mindenféle irodalmi csoportosuláson, ez ma sem változott. Egyetlen irodalmi közegem volt, a Diákírók Sárvári Köre, ahova gimnazista, egyetemista éveim alatt eljártam csütörtök esténként. Onnét még mindig megmaradtak a barátaim, akikkel tudok szakmai dolgokról beszélni.

– A versekről mi okból váltott át prózára? Mivel még az e-mail-címe is az első regényére utal, úgy gondolom, fontos lépés volt az Ön számára ez a műnemváltás.

– Az e-mail-címemben lévő Medárdus mind az első prózakötetemben, mind az utána írt verseskötetemben kulcsfigura. Mindig mindkét műnemet gyakoroltam. Viszont az utolsó verseskötetem idején, amelyik Szülsz címmel jelent meg 2011-ben, valóban zavarni kezdett, hogy mennyi minden, amit meg szeretnék írni, nem fér bele a versbe, míg a regénybe viszont minden belefért, amit egyébként versben is megírhattam volna.

– A Boldog Észak című új könyve kicsit családregény, de identitáskereső is, hiszen főhőse, akinek ereiben francia, vietnámi és joruba vér keveredik. Mennyiben dokumentumértékű a regény, amely az epilógus szerint létező személy történetéből született, akivel Norvégiában ismerkedett meg?

– Igazat mond az epilógus: valóban van egy Aimé Billion nevű valóságos személy, aki a főszereplőm mintájául szolgált. A tények mindig szenvedélyesen érdekeltek, de a legkevésbé sem tudtam tisztelni őket alkotóként. Úgy alakítottam rajtuk, ahogy a regény belső logikája megkívánta.

– A főhős, Aimé hármas identitása miatt nem találja a helyét a világban. Ez az érzés, folytonos helyváltoztatásából ítélve az Ön számára sem ismeretlen. Létezik ez (vagy más) közös vonás Önben és félvér néger főhősében?

– A főhős identitása szép kerek. Ő a bőrszínétől függetlenül egy olyan afrikai francia, akinek az anyukája joruba, a nagypapája javasember, a nagymamája vietnámi, a többi rokonsága meg hugenotta francia.  Ami úgy áll össze, ahogyan a hajdani francia világbirodalom még ma is élő, befogadó jellegű kultúrája összeáll. Aimé amiatt nem találja a helyét, mert azt hiszi, hogy soha nem szerették. Az én helykeresésem más jellegű volt, de természetesen beleírtam magamat a főhősömbe.

– További regényszint az egymástól olyannyira különböző nyugat-afrikai, monszunos Benin és a gleccseres, még a vízesést is megfagyasztó norvég táj leírása. Az egyiket jól ismeri, évek óta ott él. De hogy tudott hiteles képet adni Beninről? Járt ott?

– Hosszú éveket lehet élni egy országban, és azután megírni róla egy hiteltelen regényt. De hasonló a probléma a történelmi regénnyel is. Vajon Kemény Zsigmond visszalátogatott a törökkori Magyarországra, hogy a Zord időket megírja? A kérdés nem az, hogy az író járt-e ott, hanem az, hogy az olvasó elhiszi-e, hogy ott jár, olvasva a történetet.

– Mi a sokak számára rémisztően ható vudu lényege, az Ön által a regény kedvéért nyilvánvalóan megtett kutatásai értelmében?

– Az afrikai vudut én egyfajta ősi világmagyarázatként, életbölcseletként ismertem meg a vonatkozó irodalomból, valamint Aimé magyarázatai alapján, és kötetlenül felhasználtam. A regény nagyjából egynegyedénél lezáródik az afrikai rész, amely bemutatja, honnan jön Aimé, akivel azután a többi háromszázhatvan oldalon elmesélt norvégiai történet lejátszódik. Ez fogyatékosokról, halni készülő öregemberekről, életben tartott demensekről és egy mozgássérült nő iránt érzett tiszta szerelemről szól. Aimé természeti jelenségként tekint az őt körülvevő emberi világra, úgy, ahogy a gleccsert és a fjordot csodálja. Az ámulata őszinte, a látvány iránti odaadása teljes. Számára az emberi szenvedés és nyomorúság a maga valódi nagyságában és méltóságában ragyog fel.

Mátraházi Zsuzsa

Kun Árpád: Boldog észak
Magvető Könyvkiadó, 440 oldal, 3490 Ft