Interjú Muhsine Helimoğlu Yavuz török néprajzkutatóval, egyetemi tanárral, több folklórtudományi és mesekönyv-gyűjtemény szerzőjével.

– 2006 óta immár a török irodalom is rendelkezik Nobel-díjas íróval, így az elmúlt években egyre több török regény magyar fordítása látott napvilágot. Mennyire ismert a török irodalom Európában?

– Jóllehet a Nobel-díjas írónk egy bizonyos fokig láthatóvá tette irodalmunkat a világban, mégsem hiszem, hogy kellően ismernének minket. Az ismertté válás kérdése egy hosszú folyamat és olyan probléma, melyet íróink önmagukban nem tudnak megoldani. A jó fordítókon kívül szükség volna még erős-ismert könyvkiadók közreműködésére, népszerűsítő irodalmi programok szervezésére, és persze a többi nemzet irodalmáraival történő kapcsolatépítésre.

– A magyar politikai és kulturális élet régóta nem tud felülkerekedni a különböző ideológiai törésvonalak mentén kialakult megosztottságon. Mennyire tekinthető egységesnek a török irodalmi élet ebből a szempontból?

– Ha nem lenne a kérdés elején a „magyar” szó, most azt mondanám, hogy igen találó jellemzése ez a hazai politikai és művészeti életünknek. Ami szerintem igazán aggasztó, az a Törökországban az utóbbi években felerősödni látszó világi-vallásos típusú szembeállítás és megkülönböztetés jelensége. Pedig a történelmi tapasztalatok is azt mutatják, hogy ez a fajta megosztottság tengernyi fájdalom forrása.

– Egy olyan nagy ország esetében, mint Törökország, mennyire tud egységet képviselni, mintegy híd szerepet betölteni az irodalom az ország kulturálisan nagy különbségekkel bíró keleti és nyugati része között?

– Ezek a kulturális különbségek teljesen természetesek és a kultúrát hordozó emberek gazdagságát tanúsítják. A fontos itt is az, hogy ezeket a különbözőségeket tisztelni és becsülni tudjuk. Elmondható, hogy a török irodalom egységesítő ereje – az utóbbi években majdnem minden régióban megrendezett könyvfesztiválok jóvoltából – az ország teljes területén életképes.

– Hogyan jellemezné az olvasási kultúra mai helyzetét Törökországban?

– Bár az olvasási kultúránk a korábbi évekhez képest előrelépést mutat, mindaddig, amíg nem látok olvasó embereket a metrón és a parkokban, mégsem leszek elégedett. Természetesen ennek összetett okai vannak, gazdasági, politikai, pszichológiai stb, így nem várható, hogy máról holnapra megváltozna a helyzet.

– Vajon mennyire integrálják a török folklórt és szóbeli költészetet a kortárs török írók a műveikbe?

– Nemcsak a török irodalomról, de az egész kortárs irodalomról elmondható, hogy csak a népi forrásokra támaszkodva hozható létre értékes műalkotás. Ebben a témában több tanulmányt és könyvet is publikáltam. A szóbeli népi költészet a művészek számára elsőrendű ihletforrás. Híres költőnk, Nazim Hikmet is igen gyakran idézte meg a népköltészetet verseiben. Amilyen mértékben íróink meríteni tudnak népművészetünkből, oly mértékben válnak mentessé az utánzás és a mesterkéltnek ható megoldások veszélyeitől.

– Mennyire nehéz ma a török társadalomban íróként, művészként boldogulni?

– Egy török népi mondással szeretnék felelni erre, miszerint „Érints meg egyszer és hallj ezer jajt”. Akkor mondjuk ezt, ha a kérdés egy számunkra sok problémával bíró témára vonatkozik. A legnagyobb gond az, hogy íróink-újságíróink igen nagy többségének a műveit nem védik gazdasági, társadalmi, jogi garanciák. Néhány ismert nagyobb könyvkiadó kivételével elmondható, hogy az igen szerény összegű jogdíjat sem utalják át időben, vagy egyáltalán ki sem fizetik. Jól jellemzi a kiszolgáltatottság fokát, hogy amikor a nehéz terepmunka során Délkelet-Anatóliában gyűjtött népi folklórkötetemből, a Diyarbakiri Legendákból a tudtom és engedélyem nélkül színpadi művet készítettek, hét évig tartó pereskedés vette kezdetét. Végül megnyertem a pert, de a megítélt kártérítés nagy része az ügyvédi költségeket fedezte.

– Ha egy nép irodalma a lelki életének tükre, vajon hogyan jellemezné a török társadalmat?

– A török nép már csak olyan, hogy a legreménytelenebb, leküzdhetetlennek hitt helyzetekben is végül megtalálja a megoldást és a kiutat. Mint a hamvaiból föltámadó főnixmadár, mi is újraépítjük az életünket. Népmeséink is többségükben ezt az üzenetet hordozzák. Vagyis azt mondják, hogy „ne csüggedj, végül úgyis a szépség és a jóság győzedelmeskedik.” Másrészt itt áll előttünk példaként a történelmünkben Mustafa Kemal Atatürk, aki olyan önbizalmat adott nekünk, amiből mindig erőt meríthet a népünk.

– Mikor járt nálunk először és utoljára?

– Legelőször 1983-ban jöttem Magyarországra, a magyar anyától, Gabitól született unokaöcsém, Attila születését ünnepeltük. Utána még több alkalommal jártam itt. Legutóbb két éve a Tasnádi Edit által magyarra fordított és a Magyar Napló gondozásában 2011-ben megjelent mesegyűjteményem, A szarvas-szultánkisasszony bemutatása alkalmából rendezett esten vettem részt Budapesten. Az Írószövetség székházában tartott rendezvény a budapesti török nagykövetség támogatásával került megrendezésre, és megható volt az ismételten megtapasztalt vendégszeretet. Budapest azon városok egyike, ahol szívesen élnék, így mindig boldogság számomra, ha ide jöhetek…

Pál Laura

A szarvas-szultánkisasszony – Török népmesék
Magyar Napló Kiadó, 152 oldal, 3990 Ft