Sediánszky Nóra a hétköznapokban dramaturgként mutatkozik be, ennek ellenére kalauzolt már minket, olvasókat Velence mesebeli útvesztőiben is. Legújabb könyve, a Tékozló Párizs, pedig a francia főváros utánozhatatlan hangulatába csalogatja el az utazót, vagy éppen az álmodozó utazni vágyót, megannyi titkos zegzugon és személyes történeten keresztül. Mert ez útirajz, ahogy az író fogalmaz. Vele beszélgettem.

– Miért éppen Párizs?

– A velencei útikönyvem egyedi történetnek indult, akkor nem terveztem folytatást. Ugyanis ahhoz a városhoz rengeteg közöm van, nagyon sokat jártam oda, olasz szakot végeztem az egyetemen, egyértelmű volt, hogy írni szeretnék róla. Aztán az elmúlt pár évben úgy hozta a sors, hogy színházi-, és magánemberként is kezdtem egyre inkább Párizs felé fordulni. Az édesapám, Sediánszky János rengetet foglalkozott ezzel a nyelvvel, ezzel a kultúrával, ezt az „úgynevezett franciásságot” már kiskoromtól szívtam magamba, valószínűleg észrevétlenül is. Ráadásul sok francia anyaggal dolgoztam abban az időben, amikor felnőttként rámtört a „Párizs-vágy”. Végül a kiadóm vetette fel, nem lenne-e kedvem csinálni egy második útikönyvet is, ezúttal a francia fővárosról. Nekem pedig nagy kedvem volt hozzá, bár ez a kapcsolat sok szempontból egész más, mint a Velencével való találkozásom. Viszont nem tervezek sorozatot, nem fogok mostantól kezdve szisztematikusan európai fővárosokról írni, csak ez az egész Párizs-ügy megint nagyon izgalmas kihívásnak ígérkezett, és az is lett.

– Útikönyv ez, de mégis kicsit több, kicsit más. Miben mutat újat a Tékozló Párizs?

Leginkább szubjektív hangvételű útirajznak nevezném. Pont ezért igyekeztem is minél kevesebb szokványos turista információt belezsúfolni, de néhány praktikus tanácsot és információt azért mindenképpen tartalmaznia kell egy ilyen jellegű műnek. Viszont nem szerettem volna tipikus útikönyvet írni, ebből adódik a személyes hangnem: az én utazásaimból, benyomásaimból, emlékeimből állt össze végül is a könyv. Azt mesélem el, hogy én mit láttam, tapasztaltam, milyen benyomásaim voltak, amikor ott jártam. S habár szabálytalan műfajról beszélünk, én épp ezért, a személyességért szeretem – a közérdekű információk a legtöbb útikönyvben megtalálhatók, igyekeztem csak a szükséges mennyiséget használni ebből.

– A kötet szomorú aktualitása a novemberi párizsi merénylet-sorozat. Beleszólt-e ez bármennyire is a könyvbe?

– Igen, ez egy nagyon érdekes helyzet. A párizsi merénylet pont akkor történt, amikor nagy lelkesen elkezdtem dolgozni a könyv első részén. Úgy döntöttünk, hogy nem fogom abbahagyni a munkát, bár az első napokban tényleg nem igazán lehetett tudni, mennyire van most ennek aktualitása, menyire esik vissza a turisták Párizs-iránti lelkesedése. Szabad-e egyáltalán épp most egy, alapvetően az élet élvezetéről szóló útikönyvet írni Párizsról – hiszen minden utazás egyfajta jóleső luxus. De épp ezért is szerettem volna folytatni a könyvet, hiszen bármi is történjen, nem szabad, hogy elvegyék az életkedvünket, korlátozzák a szabadságvágyunkat, a szabad mozgásunkat (konkrét és lelki értelemben egyaránt), menni kell, nézni, látni kell, egyszóval - utazni kell. A munka miatt nemrég újra ott jártam én is, és nagyon jó volt látni azt, hogy a párizsiak felvették a megszokott életritmusukat, azt az innen nézve irigylésre méltóan minőségi, szabad és könnyed létformát, ami csak rájuk jellemző. Például, ha nem lenne sokkal szigorúbb ellenőrzés most az egyes látványosságok előtt, akkor az ember talán nem is érzékelné, hogy itt ősszel történt valami. A kávéházak ugyanúgy tele vannak, az emberek ugyanúgy lejárnak a parkokba, ugyanúgy élik az életüket, ezt a számomra rendkívül kedves és örömteli életet. Erről a kivételes életminőségről Párizs nagyon sokat tud, és nagyon sokat tud róla tanítani az embereknek, ma is.

– Mikor járt legelőször Párizsban?

– Ha jól emlékszem, 1995-ben voltam ott először, akkor még egyetemistaként, az nem épp a legsikerültebb találkozásom volt a várossal. Fiatalként az ember ugyanis annyira másképpen látja és érzi még a dolgokat. Ezután aztán sokáig nem mentem vissza.

– Kinek szól ez az útirajz? Annak, aki még sosem járt Párizsban, vagy annak is érdekes lehet, aki már tökéletesen ismeri a helyet?

– Reményeim szerint mind a két fajta olvasónak érdekes lehet. Már a Velence útvesztőit is igyekeztem úgy megírni, hogy az is találjon benne örömet, aki hozzám hasonló mélységben ismeri a várost. Az első utazóknak pedig ugyanúgy szól a könyv, miattuk van benne egy-egy tipp, vagy fontosabb információ, hol érdemes megszállni, enni vagy vásárolni. De igazából azon igyekeztem, hogy úgy mutathassam meg ezeket a városokat,a hangulatukat, amilyennek én ismertem meg.  Emiatt pedig azt remélem, ez a kötet érdekes tud lenni a várost jól ismerőnek is, hiszen a könyvben személyes benyomásokról mesélek, ahogy én látom ezeket a városokat – lehet velem egyetérteni vagy éppen vitatkozni.

– Mondana esetleg egy példát?

Próbálok pillanatokat megörökíteni, kis anekdotákat, olyan epizódokat, amiket átéltem. Mindig van ugyanis ilyen, ha az ember utazik, vagy úton, útközben van; lát egy olyan helyzetet a téren, ami megragadja, vagy épp egy kis történet szemtanúja lesz a villamoson, vagy a metrón, ami belefészkeli magát a fejébe. Én az ilyen kis hangulatokat igyekeztem összegyűjteni. Hiszen ezeket a pillanatnyi történeteket se előttem, se utánam nem láthatja ugyanígy senki más, csak az enyémek, ahogy valaki más utánam a következő pillanatban megint valami mást fog látni, ami csak az övé lesz. Azt éreztem a legjobb megoldásnak, ha ezt a kétféle megközelítési módot ötvözöm; egy többé-kevésbé objektív leírás a Notre Dame-ról, persze, az én „szűrőmön” keresztül, és az én stílusomban, és egy-egy ilyen kis történetbuborék, amit viszont valószínűleg az olvasó nem élt át velem, ha csak nem éppen mellettem ült abban a bizonyos kávézóban vagy a metrón.

– Van kedvenc helye Párizson belül?

Nagyon nehéz egyetlen helyet kiválasztanom. Az biztos, hogy a Notre Dame-ot és a környékét nagyon szeretem. Ide mindig visszatérek, ha Párizsban járok. De nagyon szeretem az Opera környékét is, a boulevard-okat, és a parkokat. Én kimondottan „parkfüggő” vagyok Budapesten is ezt hiányolom, kevés az igazán zöld, összefüggő ligetes terület a magyar fővárosban. Legalábbis nekem.

– Van olyan hely, ahova nagy utazóként nem jutott el, de szerepel a „bakancslistáján”?

Az előző kijelentésem ellenére, vagyis, hogy nem tervezek útikönyv sorozatot indítani, van egy város, amiről mégnagyon szívesen írnék, egy város, ahol egyszer kivételes szerencsémre másfél hónapig éltem. Ez a város nem más, mint Sevilla. Azonkívül van még egy nagy szerelmem, Marokkó, bár általában megrögzött Európa-járó vagyok. Ki tudja, ha alkalmam nyílik egy ilyen utazásra, még ebből is születhet egy ilyen útirajz, mert azért az ember el tud csábulni…

Kurcz Orsi

Sediánszky Nóra: Tékozló Párizs - Városnapló öt tételben
Saxum Kiadó, 288 oldal, 2980 Ft

Az interjú rövidebb változata a Könyvhét 2016/1. számában jelent meg

A párizsi fotók illusztrációk - Könyvhét archívum