Tisza Kata kilenc éve nem publikált irodalmi műfajban, azóta ez az első kötete. Az Akik nem sírnak rendesen című könyvről Babiczky Tibor a fülszövegben ezt írja: „ … egy érintetlen, sima vízfelszín áttetszőségével mutatja meg az emberi kapcsolatok mögött húzódó fullasztó valóságokat.”

– Nagyon izgalmasak a szövegek. Olyan kérdéseket járnak körbe, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak. A műfaj számomra meglepetés, teljesen újszerű, pszichoprózának nevezik. Mit értsünk ezalatt?

– A műfajmegnevezés arra utal, hogy pszichológiai háttértudásra építkező, ám mégis irodalmi szövegekről van szó. Nem pusztán tudományos tételeket óhajt bemutatni, sőt inkább azokra kritikusan rákérdezni, hanem teret enged a szabad történetmondásnak is, amelyben elveszhet az olvasó, de magára is ismerhet, attól függően, mennyire áll készen egy önismereti, önreflektív, önfejlesztő munkára a szereplőkkel együtthaladva. Mindezt a képzelet adta könnyedséggel, aminek során akár részévé válhat ő maga is a történetnek. Nem az a szándék csupán, hogy ismeretterjesztés történjen, de nem is csupán az, hogy szórakoztasson, vagy megríkasson. Hanem egy összetett belső folyamatra invitál, amiben forgószínpadszerűen váltakoznak a perspektívák. A cél nem az, hogy kimondódjon bármilyen igazság, aminek egyébként is igen kétlem a létjogosultságát, hanem inkább az, hogy a nagyon különféle igazságokat minél sokrétűbben megismerhessük, a nő, a férfi, a gyerek, a szülő, a társadalom, a terapeuta szemszögéből is, és hogy ezeket összevetve, a magunk számára világossá váljon egy saját, egyéni álláspont, amelyiken éppen vagyunk, s amelyikből esetlegesen kimozdulás lehet szükséges. Ugyanakkor elsősorban irodalomként jelennek meg a szövegek, amelyek önállóan, puszta történetként is működhetnek, de több olvasásra már több rétegben is megnyílhat a jelentésük.

– Némelyik próza olyan, mint egy kis dráma, ballada, vagy vers. Nem is lehet véletlen, hogy a lírát és prózát egyként művelő Szabó T. Anna ajánlja a könyvet. Szerzőjét bátornak nevezi, majd úgy fogalmaz, keserűség és fegyelemmel zabolázott vad érzékiség jellemzi. Mit szól ehhez?

– Nagyon kedves számomra az ajánló, amit Szabó T. Anna jegyez. Nemcsak az ő igen értékes személye miatt, hanem amiatt is, mert úgy érzem, igen pontosan értelmezte a szövegeimet, továbbá, kiemelt érzelmi jelentősége is van számomra az ő jelenlétének. Az egész történet a facebook-on indult. Én hosszú évekig nem voltam ott jelen, főként a gyerekeim nevelésére fókuszáltam, illetve egy új szakmai identitást építettem, aminek irányát leginkább a kritikai szociálpszichológia határozta meg. Úgy éreztem akkor, hogy az egészen fiatalkori szövegeim sok sebből véreznek, ezért az irodalmi szálat elengedtem, és inkább egy tudományos értelmezése felé mentem el az előítéleteknek, szereztem egy újabb diplomát, doktori tanulmányokat folytattam a területen. Majdnem tíz évvel később, amikor egy megküzdött szakasz már mögöttem volt, és a gyerekeim is már kissé nagyobbak voltak, újra a közösségi hálóra merészkedtem, és ott óriási erővel találtak rám hatások a múltból. Sosem hittem volna, hogy vannak még emberek, akik emlékeznek rám, és legfőként azt nem, hogy szeretnek. Ezek az emberek, akik nap, mint nap követni kezdtek, visszaadtak nekem egy már régen elveszített hitet, és megtanítottak szeretni és elfogadni a múltat. Először csak egy mondatokat írtam, aztán kettőt, majd hármat, és az egyre erősítő visszajelzések hatására nőtték ki magukat a történetek. Közben a tudományos kutatásaimon dolgoztam, és a facebook játéknak indult, ahol szabadon írhatok az érzéseimről. Azt mondhatom, hogy az emberek szeretete hívta elő belőlem a pszichopróza műfajt és ezt az új kötetet. De míg eddig engem leginkább csak az olvasók szerettek, most megjelent a szakma támogatása is. A szakma alatt egyrészt a pszichológus kollégákat értem, a tanáraimat, az évfolyamtársaimat, akik folyamatosan visszaigazolták, hogy a szövegek mintegy interaktív terápiaként is működnek. Másrészt pedig megjelent olyan, általam igen nagyra tartott irodalmárok visszajelzése is, akik bátorítottak és üdvözöltek. Ebből rengeteg erőt merítettem, és az ő hitük pótolta azt a hitemet, amit én elveszítettem már magamban addigra. Ezért oly fontos Anna is, meg Tibor is, meg többen mások ebben a folyamatban, mert nekik elhittem, tőlük elfogadtam, hogy ez fontos, jó irány és csináljam. Hálás vagyok érte.

– A szereplők (ők azok, akik –  a cím szerint –  nem sírnak rendesen) sokszor egy Szakáll nevű terapeuta rendelőjében találkoznak, aki talán az egyensúlyt képviseli. Hogyan született ez a figura?

– A karakterek szenvednek, gyászolnak, veszítenek, elbizonytalanodnak, döntéseket hoznak, szerelembe esnek, csalódnak, árulások áldozataivá válnak, rossz mintákat hoznak, és mind olyasmit élnek meg, mint mi mindannyian. Ők élő és valóságos emberek, akiket magunk körül látunk, akik mi vagyunk magunk, és akik elsősorban a saját kutatásaimból keltek életre. Személyesek is tehát és univerzálisak, egyaránt. Engem ezek a történetek olyan mélyen megérintettek, pontosan az, hogy mennyire kirajzolható egy kollektív avagy kulturális és visszatérő szenvedés a kapcsolatainkból, hogy kikívánkoztak belőlem ezek az élmények, de a tudományos műfaj ennek nem enged teret. Szükségem volt hát az irodalmomra, hogy az érzelmeket megszólaltassam. És miután a különböző figurák folyamatosan a történeteiket mondják, szükségét éreztem annak is, hogy az egyensúly megteremtése miatt legyen egy hidegebb, kevésbé érzelmes, rutinosabb, sokat látott és tapasztalt hang, aki kívülről tud ránézni az emberi szenvedésére, és aki támaszkodik minden egyes válságban valamilyen pszichológiai elméletre. Szakáll tehát ilyen értelemben a tudomány hangja, de attól lesz emberi mégis, hogy nem állt szándékomban őt tévedhetetlennek megjeleníteni. Ennek a  szakmának is vannak melléfogásai, és ne feledjük, hogy az űzői is emberek. Tehát vállaltan a saját dilemmáik, családi örökségeik, hangulatingadozásaik is ábrázolva vannak a szövegekben. Szándékosan nincsenek nevek, Szakállról se tudjuk, hogy nő-e vagy férfi, mert a nemek nálam legtöbbször felcserélhetőek, a szakáll pedig szimbólumként a megkövesedett nézetek kritikus felülbírálatát is jelenti. A közönség olyannyira megszerette Szakállt, hogy amikor úgy éreztem, a karakterek már Szakáll nélkül is a lábukra állnak, követelték vissza a facebookon Szakállt!

– A könyvet lányainak ajánlja. Miért?

– Ez a legfontosabb kérdés. És mindenre a válasz is, ugyanakkor. Azért írtam ezt a könyvet, hogy legyen a lányoknak egy vállalható anyai örökségük. Az elmúlt tíz évem a csöndes és visszavonult gyereknevelés mellett, az idő külső és belső, tudományos és érzelmi értelmezéseiről szólt. Megértettem a szükségességét a múlt és a jelen összekapcsolásának, az önelfogadásnak, az identitás kérdéseinek tisztázásának, az önmagunkkal való szembenézésnek. Ebben a lányaim sokat segítettek. Sokáig menekültem a múlt elől, nem beszéltem nekik róla, úgy próbáltam viselkedni, mint egy komoly, kutató nő, mert annyira féltettem őket a média által kreált, ambivalensként is értelmezhető, igen pontatlan anyaképtől. De amikor a nagyobbik lányom iskolás lett, és megkérdezte, hogy “anya, te mit csináltál, amikor mi nem voltunk neked”? És válaszolnom kellett. Majd másnap azzal jött haza, hogy “anya, igaz, hogy te valamikor híres író voltál, mert a suliban mondták”? És akkor tudtam, hogy erre meg kell találnom a választ. Egy olyan választ, amit teljes nyugalommal adhatok meg. És akkor eldöntöttem, hogy írnom kell még egy könyvet. Egyetlenegy olyat, amit, mivel egyéni és társadalmi jelentősége miatt én magam is szeretek, egy napon majd ők is szerethetnek.

Szepesi Dóra
Fotó: Szabó J. Judit

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen
Scolar Kiadó, 192 oldal, 3490 Ft

Az interjú rövidebb változata a Könyvhét 2017/1. számában jelent meg.