Egy ikerpár édesanyja, szépíró és a Marie Claire egyik szerkesztője. Esze Dóra hatodik könyve Kurt Cobain kardigánja címmel a Nirvana együttes 27 évesen öngyilkosságot elkövetett énekese köré szerveződő novellafüzérből áll. A Kalligram Kiadó nemzedéki könyvként ajánlja az olvasóknak, mert talán nincs még egy szerző a kortárs magyar írók között, aki a pop-kultúra életérzését és ikonjait ilyen színvonalon emelné be az irodalomba.

- Nehezen szülöd meg az írásaidat?
- Azt hiszem, nem. De ez viszonylagos. Az írás kínja vándorol, kinek itt jön elő, kinek ott. Valamennyire mindenképp fáj, a gyötrelmet nem lehet megúszni, de ha egyszer lendületet kapok, nincs okom panaszra. És bár én a császármetszést ismerem, nagyon sok nőtől hallottam, hogy a két óra alatt világra hozott gyermekét ugyanolyan intenzitással szülte meg, mint a másikat, akivel végigvajúdta a napot.

- A kötet alcíme: Történetek zenére. Ezt a könyvet nemcsak azért szövi át a zene, mert egy zenész áll a középpontjában és nemcsak az ő zenéje bukkan fel a könyvben, hanem például Maria Callas operaénekesnőé, Viváldié, a Quimbyé, vagy éppen Pély Barnabásé.
- A könyv alcímét a szerkesztőm adta, neki ezt dobta ki a maga professzionális close reading technikája. Rá is mutatott, hogy minden novelladarabban van zene, kivéve az utolsót, egy Kafka parafrázist, amely viszont fúgaszerűen épül fel. És hát bár az utóbbi hónapokban hanyagolom, azért énekelek, korábban Nőerőmű néven volt egy irodalmi együttesünk. Mindenki nagyon elfoglalt, de legyünk optimisták, még erőre kaphatunk.

- Egyébként is szeretsz ellenpontozni, gyakran különböző megszólalók pillantásán keresztül építed fel a történetet, a többféle nézőpont mintegy felelget egymásnak, vagy önálló életet élnek egymás mellett.
- Ebben a kötetben majdnem minden írás felkérésre készült, összesen két és fél év alatt. Szakmai szempontból bizonyára ez, a kisprózával való folyamatos kapcsolat tartotta bennem a lelket. Amikor Mészáros Sándorral először leültünk beszélgetni azt mondta, hogy radikálisan megújítottam a stílusomat. Inkább megújulás volt ez, valami történik velem, amiből igyekszem minél többet tanulni.

- A „Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes” című esszéd, amelyben a Nirvana és Kurt Cobain életét szinte zenetörténeti alapossággal elemzed, hangsúlyozottan ironikus. A kötetben az irónia, önirónia egyébként is kiemelt szerepet kap, átjárhatóvá teszi az igaz és hamis közötti szakadékot, nem mindig tudjuk, mikor vagyunk átverve, hogy így fogalmazzak. Menyire kell komolyan vennünk a kötetet?
- Hát az elég rettenetes, mikor valaki magát komolyan veszi, különösen ha ez az alkotói alapállása. Ebben az országban mintha különösen hajlamosítana a levegő. Pedig nem kéne ennyire összerogynunk a saját súlyunk alatt.

- Kaptál-e már visszajelzéseket? Esetleg Nirvana rajongóktól?
- Remélem, nem érzik magukat átvágva, ha Kurt nevéért veszik meg. A legnagyobb visszajelzés maga a megjelenés: kiadót váltottam, nekem tehát egyenesen a Kalligram Kiadó mondta azt, hogy kellek nekik. Finom kis zöld fény ez a saját relaunch kampányom szempontjából. És persze visszajelzésnek tekinthető, hogy a folyóiratszerkesztők ezeket a novellákat megrendelték és megjelentették. Úgy látom, a magyar írónetworking is működik: ha valakinek írást küldesz, mert kéred a véleményét, többnyire örömmel válaszol.

- A fülszövegben a könyvet úgy aposztrofálják, mint jelentős hozzájárulást a ma divatos női irodalomhoz, mint a női lét esendőségének epikus megidézését. Egyetértesz evvel?
- Bár tudnám, egészen pontosan mi az a női irodalom. Pedig van, érdekel, nyilván rá is csúsznék bármilyen frappáns válaszra, de sajna most egyet sem találok. Ha a régi iskolát vesszük, a realista deskriptívvel szemben biztosan nőinek tekinthető a pszichologizáló, a finom lelki rezgéseket és hétköznapi részleteket a fő emberi vektorokkal, vagy akár nagy történelmi eseményekkel egy sorba emelő hang. De akkor mit mondjunk a Bovarynéről vagy az Anna Karenináról, erről a két szuperbefolyásos könyvről százötvenkét, illetve százharminc két évvel ezelőttről? Vagy mit mondjunk arról, hogy bármiféle alkotó tevékenység a női megközelítés kulcsára járó férfias folyamat? Mit mondjunk arról, hogy maga az írás kétnemű és nemtelen egyszerre? És mit mondjunk arról, hogy sok nőnél egyszerűen kizárja egymást család és írás, miközben Katherine Mansfield vagy Virginia Woolf életében utolsó vérig birokra is kelt egymással a kettő? És arról, hogy a legtöbb férfiíró kipróbálja, milyen női szemmel írni? Az utóbbi években úgy látom, hogy a hivatalos, hímzett zászlóval is rendelkező női irodalom a testtudat köré szerveződik. Nem értem, mi haszna lehet itt a tematizálásnak, néhány másodperc alatt kimeríthető, sajnos már az égvilágon semmi botrányos nincs benne, és túl azon, hogy elvész a külsőségekben, azaz leszűkít, rettenetesen unalmas is.

- Írsz valamit mostanában?
- A gyerekeim születésével megváltoztak a regényírói reflexeim. Lehet, hogy egy kapu bezárult, és ki kell nyitnom egy másikat. Újratanulom magam és a hivatásom. Másfél évesek voltak, amikor megjelent az Alex és Alex…, épp hogy beszéltek. Egy évvel később pedig ikerfronton köszöntött be a dackorszak. Hát én azóta nem vagyok ugyanaz az ember. Akkor is, azzal együtt az életem legnagyobb ajándéka ők, persze. Most már elmúltak ötévesek, és minden egyre jobb velük.

Szénási Zsófia

Esze Dóra: Kurt Cobain kardigánja. Kalligram Kiadó, 2008 1900Ft