Mi köze a kultúrának a természetgyógyászathoz?
Sebestyén Márta a legősibb költészetről és a csodás diófáról mesél
Könyvhét, 2009. február

Ritkán találkozni olyan asszonnyal, pláne, ha közismert és népszerű is az illető, aki azt mondja: örül, hogy múlik felette az idő. Sebestyén Márta úgy látja, minél többet él, annál több tapasztalatot tud belevinni az éneklésbe. A dalból sugárzó vidámságot, bánatot, indulatot nem lehet mímelni, mondja, hiteles csak akkor lesz az ének, ha sors van mögötte.
Kezdjük hát a gyerekkorral, amelyet így idéz fel az énekes:

– Olyan családba születtem, ahol a szép beszéd, az irodalom, a zene együtt volt jelen, én ezeket nem tudom szétválasztani. Akkor főiskolás édesanyám szíve alatt, kilenc hónapot „kijártam” a Zeneakadémián, életre szóló zenei inspirációkat kaptam tőle. Közgazdász édesapám jártas volt a történelem, a földrajz, a néprajz, a nyelvészet területén és legendás memóriával rendelkezett. Bármi szóba került, keresgélés nélkül leemelte a polcról az adott témával foglalkozó könyvet, s pont a megfelelő oldalon nyitotta ki. Mi, gyerekek az ő irányításával olvastunk. Az volt az elve, hogy először magyarul kell jól megtanulni, s utána lehet más nyelvekkel ismerkedni. Magyarul jól megtanulni a legbecsesebb magyar művekből lehet. Tizenkét éves koromig szinte csak népmesét olvastam, azokban vannak a legősibb bölcsességek. Közben esetleg Móra Ferencet vagy Mikszáthot. Az osztálytársaim akkorra amerikai írók műveiről pusmogtak, de én biztos voltam benne, hogy nem lehet mit kezdeni a nagyvilággal addig, amíg a saját országomat nem ismerem eléggé. Irodalomórán persze ilyesmiről is szó esett, de nálunk nagyon fontosak voltak a magyarok, Fekete István, Sinka, Tömörkény, a kevésbé ismertek.

– Nagyszüleimnél nyaranta hosszú délutánokra fölköltöztem a diófára – folytatja történetét. – Ők igai paraszti háztartásban éltek egy pici faluban, volt krumpliföld meg szőlős, megnyugtatott, ha oda kimentem. Nőtt ott egy gyönyörű diófa, olyan ágai voltak, amelyek csak úgy hívogattak: "Ide ülj föl, Márti fiam!". Fölkuporodtam a széles ágra, dudorásztam, mint egy rigó, és olvasgattam. A lombok kellemes árnyat adtak, jól esett ott megbújni. Vittem magammal a pikulámat meg az Olcsó Könyvtár sorozat kétforintos, papírborítású pici köteteit. Talán Szabó Pállal kezdtem, de az irodalom széles tárháza jelent meg abban a könyvfolyamban, Csehov, Maupassant vagy Arany Jánostól a Toldi-trilógia.

– Azt az érdekességet csak később olvastam – folytatja újsütetű értesülésekkel –, hogy a parasztember ösztönösem tudta, milyen fát hova ültessen, s melyik alá telepedjék. A diófa lombozata rengeteg energiát közvetít. Természetesen fogalmam sem volt az ezoteriáról, de önkéntelenül ott éreztem jól magam. A mai gyerek gombokat nyomogat és már hírből sem ismeri azt a mindennél csodálatosabb élményt, amikor egy regénnyel a kezemben besüppedek a fotelba, s megszűnik számomra a külvilág, vagy akár egy zakatoló vonaton is kizárom a zajokat, s beleköltözöm az olvasott történetben. A mi korosztályunk olyan impulzusokat kapott annak idején az iskolában, hogy öröm volt megtanulni a máig fújt memoritereket, nem pedig kötelesség, hovatovább valóságos büntetés.

Családi tapasztalatokról is beszámol; két serdülő fia van:
– Nálunk azt látta a két kölyök, hogy szülő, nagyszülő, mindenki olvas, de aztán jöttek a kötelező olvasmányok, és elriasztó szempontok szerint elemeztetik a talán nem is mindig jól megválasztott könyveket, nem pedig az élménnyel próbálják megfogni a gyerekeket. Az egész generáció türelmetlen, a vibráló élményt szeretik. Rá vannak kattanva az internetre, és nem a betűk meg a mögéjük képzelt és gondolt dolgok érdeklik őket. Szörnyű mulasztás, hogy nem tudjuk eljuttatni hozzájuk a fontos dolgokat.
– Azt is olvastam, hogy a Gutenberg galaxisnak nem lesz vége, csak más módon jut majd el a kölkökhöz az irodalom – keresi Sebestyén Márta a sokak által megtalálni remélt kiutat. – Érdekes történettel állt elő nemrégiben a nagyfiam, aki a legvadabb kamaszkorát éli, nyegle, és az őrületbe tud néha kergetni, mert tudom, csak azért mondja az anarchista szövegeket, hogy nekem égnek álljon a hajam. Azt mesélte, hogy valamelyik nap a buszon állva, önmagát szórakoztatandó, verseket mondott, Vörösmartyt idézte, s megdicsérték. Ettől elmelegedett a szívem, hogy na jól van, hátha nem vadember lesz ebből a kölyökből. Sok minden megmarad bennük, csak nem első kézből, hanem más forrásból.

Akkor sem távolodunk el túlzottan az irodalomtól, ha áttérünk Sebestyén Márta hivatására:
– A népdal a legősibb költészet, akkorról, amikor még énekelt formában adtak elő minden történetet. A zenével annyira összetapadnak a szövegek, hogy ha a dallamot tudom, a sorok soha nem mennek ki a fejemből, pedig eddig 27 nyelven énekeltem dalokat. Én nem azért énekelek el valamit, mert megparancsolja egy menedzser, hanem mert az a dal kiszakad belőlem. Az angol beteg című film zenéjéül szolgáló dalaim például a saját lelki szükségletemből jelentek meg lemezem, s a filmrendezőnek is pontosan az a lelkiállapot és az az ének kellett. Nemrégiben jelent meg az első, saját jogon kiadott CD-m, amely Nyitva látom mennyeknek kapuját címmel istenes és világi dalokat tartalmaz, nagyon szép régi szövegeket gyönyörű dallamokon. A népzene maga volt a természetgyógyászat, az emberek kiénekelték az örömüket, bánatukat, s nem kellett nekik pszichológus.

– Mivel tölteném, ha lenne egy szabad hónapom? – ismétli meg elgondolkozva a kérdésemet. – A fotelba vonulnék egy hatszáz oldalas könyvvel, mert a táskámban mindig kis, imakönyv méretű köteteket hordok magammal, költészeti sorozatok darabjait, Balassi Bálintot, egy-egy novellát vagy kisregényt, ami pont elég arra, hogy út közben elgondolkozzam rajta. S ha lenne a szabadidőhöz egy olyan lakásom, ahol kialakíthatnék egy könyvtárszobát, akkor köteteket rendezgetnék: a gyerekkori, a válásom előtti könyveim és az apukám rám hagyományozta kötetek irgalomból különböző lakásokban és pincékben hevernek. Jó volna, ha méltó helyre kerülnének és végre hozzáférhetővé válnának.

Mátraházi Zsuzsa