Minden jó mű meghaladja önmagát
Beszélgetés Vörös Istvánnal

Drámáit a legendás Baltazár Színház illetve, báb és alternatív társulatok révén Európa számos nagyvárosában és falujában játsszák. Az Ünnepi Könyvhétre megjelent Ördögszáj című kötet 10 színdarabja szubjektív történelemkönyv az 1918 és 2048 közti Magyarország sorskérdéseiről.

- Cseh irodalmat és kreatív írást tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Ezen kívül több műfajban alkot. Melyik a kedvence?
- Számomra a versírás az alap, szinte mindennapos, elengedhetetlen az élethez, mint az evés vagy a légzés, de sokkal rendszertelenebbül élek vele, néha naponta háromszor, mintha ennék, néha hetekig nem, mintha én lennék a hold, ami telik és fogy. Egyszerűen megtanultam verset írni, és ha valamilyen érzelmi sejtelem, lappangó gondolat, felpörgő ötlet fölbukkan, bármikor verssé tudom fékezni vagy gyorsítani. A színdarabírást is nagyon szeretem. Kis túlzással a színházban tanultam meg csehül és Csehországban tanultam meg, mi a színház. Meg a jó egyetemi órákon, bizonyos értelemben az is színház, intenzív monodráma. A színművészetet a cseh színház viszonyrendszerében értettem meg, ami persze nem idegen a magyar alternatív színházakétól. Itthon gyakran hiányzik a bátorság ahhoz, hogy több kortárs darabot játsszanak, és ezzel életre keltsék azt az aluszékony közeget, ami a legtöbb magyar kőszínház jellemzője. Mindez persze szemléletbeli változást is igényelne.
- Szinte mindegyik darabját dedikálta valakinek.
- Olyanoknak, akikkel valamilyen módon együtt dolgoztunk vagy gondolkodtunk a színházról. Az országjelentést pl. Zoltán Gábor kitűnő író és rádiós rendező felkérésére írtam. Gogol Revizorához hasonló helyzetet akartam létrehozni a jelenkorban. Az volt az alapötlet, hogy a dialógusok a végletekig variálják egymást, kicsit Havel repetitív szövegeihez hasonlóan, mint egy fúga bomoljon ki az egész, és így képződjön meg a gogoli ív: mi lesz abból, ha egy öntörvényű fiatalember bekerül egy kisváros ügyvezető igazgatós, rendőrös, testőrös szisztémájába, ahol ugyan korábban is élt, de nem szúrt szemet ennek a város fölött lebegő, üres világnak. Kinek van még ajánlás? Fodor Tamás rendező szemlélete és Elek Dóra, illetve a Baltazár színház is nagyon fontos számomra. A Baltazár a színház rituális jellegét képes újrateremteni. Az Ördögszáj című darabot Kováts Krisztának ajánlottam, a címlapon is az általa rendezett előadásból van egy jelenet. Solténszky Tiborral is többször dolgoztunk már együtt, és nagyon sokat beszélgettem Radnóti Zsuzsával is a színházról, ezen belül vagy épp kívül az én szövegeimről.
- Drámáiban nem csak a cselekmény, hanem szinte minden mondat fordulatos, nyelvileg meglepő, nagyon jó olvasni őket.
- Ennek örülök, ez volt a cél. A színpadi szövegekben fontos, hogy minél több jelenet fordulatot hozzon a történetben, sőt a néző világ(azaz történet)szemléletében, a dialógus pedig folyamatos szóbeli szkanderozást kell jelentsen. Én beleírok a párbeszédbe mindent, amit a színpadra szeretnék eljuttatni, mert tapasztalatból tudom, hogy a rendező nem szívesen valósítja meg a szerzői utasítást. Sőt, a szerzőt is fölöslegesnek gondolják sokan. Jobb szeretik saját koncepciójukat valóra váltani irodalmi alapozás nélkül. A magyar film is azért juthatott zsákutcába, mert levált az irodalomról és a rendezők saját maguk akarnak kitalálni mindent. Jó példa erre Makk Károly; akinek a legjobb filmje a Szerelem, amely két Déry novellára épül, és a legrosszabb az Egy hét Pesten és Budán, amely a Szerelem folytatása szeretne lenni, csakhogy Makk már nem vette a fáradságot, hogy megírassa egy íróval, így csak klisék és közhelyek kerültek vászonra, melyek szinte az előző remekmű moralitását is megkérdőjelezik. Láttam jó néhány olyan színpadi előadást is, amikor a rendezői koncepció megfojtotta a darabot és önmagában ugyanakkor nem volt képes megfelelően uralni a színpadi történést. Az ilyen esetekben nyilvánvalóan az író hiányzott a munkafolyamatból. Pl. Rómeó és Júlia valahol a Balkánon, és a muzulmán-keresztény ellentét lesz a szerelmük akadálya. Nem rossz ötlet, de ezt már meg kell íratni, mert nem bírja el a Shakespeare-szöveget illetve a szöveg a koncepciót! Kioltják egymást. Miért lenne elfogadható bizalmas Lőrinc barát a muzulmán félnek? Ha pedig nincs Lőrinc barát, nem hihető a szerepe, akkor borul az egész darab. Írói beavatkozásra van szükség. A West Side Story esetében valami ilyesmi történt, aztán még hozzáadták a zseniális zenét, és a Shakespeare-i zsenialitás máris katalizátorrá tudott változni. Leonard Bernstein talán soha máskor nem komponált zseniálisat, vagy legalábbis ennyire zseniálisat.
- Olvastam, hogy kedvenc filmje többek között Bergmannak a Personája és Huszárik Szindbádja, amelyek erőteljesen rendezői filmek. Mégis, miért annyira jók?
- Mind a kettőben nagyon erős az irodalmi anyag. Bergman esetében nagy szerencse, hogy nemcsak nagy rendező volt, hanem elképesztően jó drámaíró is. Másrészt olyan tradíció van mögötte, a skandináv dráma, amire ő egyszerűen ráépíti a saját művészetét. A Suttogások, sikolyok, Strindberg is lehetne, a Jelenetek egy házasságból, Ibsen is lehetne. Már alig emlegetik Fábry Zoltánt, aki nem átallott magyar irodalmi remekműveket megfilmesíteni, és nagyon jó filmek lettek. Jancsó Miklós legjobb filmjei is egy íróval, Hernádival való együttműködés eredményei. A Szindbádnál Huszárik pontosan tudja, hogy mindenből a legjobbat kell választani: Krúdyt, az egyik legjobb magyar írót, operatőrnek Sára Sándort, címszereplőnek Latinovitsot. A másik filmjében, a Csontváryban meg a festő géniuszát igyekszik megragadni. Feltétlen kell valami géniusz, és egy kollektív művészetben semmiképp se szégyen, ha azt nem mind én, a rendező adom. Minden igazi művészet benyúl a kollektív tudattalanba, ahol Weöres Sándor és Mozart keze egy pillanatban összeér, vagy Csontváry és Raffaello ecsetet fogó keze párhuzamosan mozog. Nincs mit szégyellni azon, ha más tehetségére támaszkodunk, mert az a saját tehetségünket erősíti. Például, amikor az Apám kakasa című verseskötet keletkezett, amiben Lackfi Jánossal klasszikus gyerekversek új változatait írtuk meg, nyilván mi is ebben bíztunk, hogy a mesterek révén saját magunkat is meg tudjuk haladni. Végül is minden jó mű attól jó, hogy az illető meghaladja saját magát. A zsenialitás nem egyéni teljesítmény, miközben valaki neve alatt jegyzik. Mozartra jogosan vagyunk mindannyian büszkék, mert ő mi vagyunk.

Szepesi Dóra

Vörös István: Ördögszáj. Lélekvesztések bő száz év magyar történelméből (1918-2048)
Napkút Kiadó, 340 oldal, 2990 Ft