"A szó nekem ópium"
A magyar nyelvről

Kimondom ezeket a szavakat: kaftán, dzsámi, minaret, turbán, és rögtön eszembe jut az oszmán-török hódoltság kora. Hallom: békekölcsön, sztahanovista, béketábor, munkaverseny, és gondolatban már a múlt század ötvenes éveibe képzelem magam lódenkabátban, svájcisapkával a fejemen. Vajon melyek napjaink jellemző szavai? Kattintsunk egy elektronikus hírportálra: bankadó, celeb, villant, iPad, vuvuzela. És máris egyetérthetünk Horatiusszal: „Ahogy a babérfa veszít évről évre a leveleiből és a lehullottak helyébe újat növeszt, úgy vesznek ki és születnek a nyelv szavai is.” Figyeljünk fel arra, hogy Horatius a délszaki, szinte örökzöld babérfáról szól, és nem például a mi égövünkön honos tölgyfáról, amely minden ősszel elhullatja összes levelét, hogy aztán tavasszal újakat növesszen. Az az érzésünk, nyelvünket, ha így haladunk, lassan lombhullató tölgyfához kell hasonlítanunk, hisz szavaink csak hullanak, csak hullanak.
A fiatalok közül vajon hányan ismerik a száz évvel ezelőtt még mindennapos tárgyaknak számító mángorlót, szakajtót, rokkát, rocskát? Tudják-e a mai tizenévesek, hogy mire szolgált az iga, a borona, a jászol vagy a vályú? Természetesen hallom én közbevetve, hogy az a régi paraszti világ végleg eltűnt, szavaira sincs már szükségünk. Talán nincs szükségünk a mindennapi boldogulásunkhoz, de ha olvasni és élvezni akarjuk nemzeti klasszikusainkat: Arany Jánost, Petőfi Sándort vagy Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt és Móricz Zsigmondot, bizony-bizony kellenek ezek és a hasonló ódon szavak. Ha többé nem ismerjük ezeket a régies szavakat, nemzeti kultúránk legfőbb hordozója, anyanyelvünk nem tudja tovább betölteni küldetését. Tudják-e a Twilight, New Moon és az Eclipse fordításán szocializálódott fiataljaink, ha nem olvasták Fekete István Bogáncsát, hogy magyarul a veréb csiripel, a gerle búg, a szarka cserreget, a harkály kopog, a szajkó recseg, a csóka rikkantgat és a vadréce berreg?
Közbevághat bárki, jó-jó, a fiatalok nem ismerik a fenti ódon szavakat, de jól tudják, mit jelent csetelni, tisztában vannak az SMS jelentésével, és tisztában vannak vele, hogy a plusz vásárlásért bónusz jár. Erre én visszavágok, jó dolog-e az, hogy az egér számukra csak egy számítástechnikai segédeszköz, és eszükbe sem jut a kis rágcsáló, ami viszont a nagymamának ugrik be kizárólagosan; hogy a kártya nekik a vásárláshoz kell, és nem a vasárnap délutáni zsugázáshoz? Nem lesz ebből baj? Nem kell attól félnünk, hogy a fiatalok és az idősebb nemzedék nyelve között szakadék alakul ki? Ne jöjjön el az az idő, mikor az egyes nemzedékek már más és más nyelven beszélnek, és köztük ott tátong egy áthidalhatatlan kommunikációs szakadék!
De mekkora is ez a magyar szókincs, amelyből percről percre választ idős és fiatal a maga ismerete és tudása szerint? Örök sláger feltenni ezt a kérdést. Bizony, erre soha senki sem fog tudni válaszolni. De ha egy kicsit csavarunk a kérdésen, és azt kérdezzük, hány szót használtak klasszikusaink, arra már néhány esetben tudunk válaszolni. 1973 és 1987 között jelent meg négy kötetben Soltész Katalin főszerkesztésében a Petőfi-szótár, amelyből kiolvashatjuk, hogy a Nemzeti dal szerzője verseiben, prózai szövegeiben és fordításaiban összesen 22 700 különböző szót vetett papírra. Sok vagy kevés? Ki tudja? Arany Jánost szokás nyelvzseninek nevezni. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében lévő kéziratos feldolgozásból kiderül, hogy költeményeiben ő 18 300 szóval élt. Még egy költő szókincse összehasonlításul: Juhász Gyula költeményeit Benkő József dolgozta fel aprólékosan. A Juhász Gyula-szótárban 12 800 szót találunk. Sajnos ezek a kötetek csak költők szókincsének nagyságára hoznak példát. Nincs egyetlen írónknak sem teljes körű szóleltárja. Csak sejthetjük Jókai Mór bámulatosan nagy és sok szakterületet felölelő szókincsét az Unikornis Kiadó Jókai-szótárából, amely 22 000 bejegyzést tartalmaz. De vigyázzunk, ezek csak Jókainak a „nehéz”, a nem mindennapi beszédhez tartozó szavai!
Klasszikus íróink, költőink nemcsak mesterfokon használták nyelvünket és aknázták ki bravúrosan gazdag szókincsünk lehetőségeit, hanem jó néhányan alkottak is olyan szavakat, melyek ma is élnek. Csokonai Vitéz Mihály szóhasználata révén került köznyelvünkbe az ocsúdik szó, Dorottyája révén pedig a karnevál kifejezés vált népszerűvé. Vörösmarty Mihálynak köszönhetjük a tündér és a tömeg szavunkat, Arany János révén terjedtek el az emberöltő és a tetemrehívás kifejezések. Az árvalányhaj növénynevet Tompa Mihály hozta divatba. A nagy nyelvújító, Kazinczy Ferenc a következő szavakkal gazdagította nyelvünket: alak, árnyék, egyetem (a korábbi universitas helyett), lég, légyott, szerény, szellem és sápad. Végül egy nem is olyan régen meghonosított szó: halandzsa – ezt Karinthy Frigyes alkotta. Mai költőinknek, íróinknak köszönhetünk-e új szavakat? A művészek beépítik-e irodalmi alkotásaikba nyelvünk legújabb építőkockáit? Gyakran úgy érezzük, talán túlságosan is, a mindennapi beszédet utánozva nemegyszer szabadszájúak és durvák. Azonban számos esetben költőink játékosan felvillantják a nyelv lehetőségeit, határait mintegy kitolják. Felkínálják nekünk azokat a szavakat, szóalakokat, melyek akár benne is lehetnének szókészletünkben, de valamilyen ok folytán mégsem születtek meg eddig. A szellemes játékosságra álljon itt egy-egy példa Parti Nagy Lajos, Szőcs Géza és Tandori Dezső verseiből:

odafönn már vadludaznak (P. N. L.)
kisétálsz s megállsz a demokrációs vonalon (SZ. G.)
tetszhetős halott (T. D.)

Kívánjuk, kortársaink ugyanolyan vad áhítattal közelítsenek nyelvünkhöz, mint Ady Endre:

Szűz borzongások, pompás szavak,
Új, nagy látomások királyfia volnék …
… a szó nekem ópium,
Pogány titkokat szívhatok belőle.

Az írók, a költők tehát írjanak, finoman rögzítsék nyelvünk szókincsének napjainkban zajló változásait, a könyvkiadók jelentessék meg a műveket, az olvasók pedig olvassák el. De mit tegyenek a kultúrpolitikusok, akiken sok múlik, hogy az üzleti alapon nem működőképes kortárs irodalom napvilágot lásson? Legyenek mecénások, és azzal a támogató szándékkal és nyitottsággal forduljanak anyanyelvünkhöz, amellyel Mátyás királyunk kortársa, Firenze legnagyobb reneszánsz fejedelme, a nagy mecénás, Cosimo Medici. Ő ugyanis, amint csak alkalma nyílt, elhagyta Firenzét, és addig maradt vidéki birtokán, kedvenc villájában, amíg csak tehette. Itt nyugodtan olvasgatott, és olyan falusi tevékenységeknek szentelte idejét, amelyek számára kikapcsolódást jelentettek, mint például a szőlőmetszés, az olajfák gondozása, a mandulafák, eperfák ültetése. Szívesen beszélgetett a helybeli parasztokkal, tőlük leste el azokat a szófordulatokat, közmondásokat és történeteket is, amelyekkel a városba visszaérve a nagytanács előtt beszédét színezte.
Kiss Gábor, Tinta Könyvkiadó