Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Babák magyar
népi viseletben
A hosszú hajú
királykisasszony
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Babák magyar <br> népi viseletben A hosszú hajú <br> királykisasszony
Könyvek a rendszerváltozásról

Historia est parabola vitae?
Könyvek a rendszerváltozásról


1989 nem csak szimbolikusan volt kitüntetett esztendeje a magyar történelemnek. A múlt, félmúlt, a jelen s így aztán a kajánul beláthatatlan jövő épp úgy kérlelhetetlenül homogén kontinuum, mint a roppant bonyolult, rengeteg szegmensből álló (folyó) viszonyok indázóan dinamikus rendszere.

Óhatatlanul szétszálazhatatlan a személyesség és az „objektív valóság”. Közhely, hogy sine ira et studio márpedig nem létezik, abban az értelemben, hogy nincsen olyan ember (szerző), aki ne a saját értékrendje alapján építkezne. Szerzők, szereplők, szemtanúk állásfoglalásainak szétválogatása sok esetben szinte lehetetlen. A helyzet éppen azért oly ellentmondásos, mert annyira magától értetődő, és amit nem lehet eléggé a végletekig egyszerűsíteni: a szuperhatalmak harcát az USA nyeri, részint R. Reagan (et. al.) konzekvens koncepciója, részint M. Gorbacsov azóta sem igazándiból okadatolt kvázi antipolitikája nyomán. Utóbbi mintegy szélnek eresztette kelet-európai csatlósait, amelyek közül hazánk sok szempontból felkészültebbnek tűnt (és volt) a szocbarátoknál. Forradalmat ugyan nem tetszettünk csinálni, viszont hungarikumot igen: a rendszerváltás egy fajta kompromisszumos módját kiókomulálni (pl. a „paktum”), amely a majdani stabilitást volt hivatva valamelyest garantálni.

Érdemes Ralf Dahrendorf közismert vélekedését megidézni, amely szerint a rendszerváltások úgy általában három síkon mennek végbe. E három szintet különbözteti meg: a politikait, a gazdaságit és a társadalmi-kulturális, mentalitásbeli szférát. Frappáns megfogalmazása szerint az első kategóriában elegendő fél év, a másodikban már hat esztendőre van szükség, hogy a folyamat végbemeneteléről érdemben szólhassunk, a harmadik terület érdemi átalakulásához akár hatvan évre is szükség lehet.

Vegyük sorra: ami a politikai átalakulást illeti, valóban, az új struktúrák intenzív gyorsasággal kiépültek, a parlamentáris demokrácia intézményrendszere annak rendje s módja szerint létrejött, még ha az inkubátoros csecsemő megannyi immunhiányos keservét megszenvedvén is. Ugyanez elmondható magáról a „pártosodásról” is, jelen helyzet szerint – az a teória is megdőlni látszik, amely szerint a „kettészakadt országot” két mamutpárt vetélkedése definiálja. Egy súlyos probléma azonban megterhelte az átmenetet és a következő időszakot is: az új rendszer legitimációjának némely gyengeségei. Az Ellenzéki Kerekasztal részvevői valójában nem rendelkeztek széles társadalmi támogatással, elfogadottsággal, amin a kezdeti eufóriát követő kiábrándulás éppenséggel nem segített. Az „emberek” nagy tömegei a szabadságélményt megalapozatlan életnívóbeli felemelkedési reményekkel ötvözték. Ehhez képest a teljesítőképesség nagy fokú csökkenése, a munkanélküliség szintúgy drasztikus növekedése következett be.

Ami tehát a gazdaságot illeti, elegendő itt az úgynevezett spontán privatizációra utalni, amely nem kis részben a korábbi politikai „élcsapat” jó néhány tagja számára hatalmi pozícióiknak gazdasági hatalommá konvertálását jelentette, továbbá pl. a szintén meglehetősen baljós emlékezetű kárpótlásra (és ennek részleges folyományaként az úgy-ahogy működő mezőgazdasági struktúrák szétverésére), vagy akár a tőkehiányos helyzetben a nyugati működő tőke belépésének ellentmondásaira. A kétségkívül megindult konszolidációs folyamatokat „vér, veríték és könnyek” kísérték. Ma is joggal lehet a „redszervált(oz)ás veszteseiről, kárvallottjairól” beszélni, de akár például a „nagy ellátó rendszerek” megreformálásának újbóli és újbóli elodázásáról vagy éppen kudarcairól, az egymást váltó kormányok olykor homlokegyenest eltérő gazdaságfilozófiájáról, illetve praxisáról. Az is közismert tény, hogy Magyarország gazdasága kicsi és teljességgel nyitott, azaz nagyon nagy mértékben ki van téve, mondhatni: kiszolgáltatva a kül-, világgazdasági folyamatoknak. Ezzel kapcsolatban is érdemes szót ejteni az Európai Unióról. A belépéssel kapcsolatban két nézőpont alakult ki. Az illúziók rabjai az ország gyors felzárkózását remélték, vajmi keveset tudva az Unió felépítéséről, gondjairól, útkeresése bizonytalanságairól, s arról sem, hogy hazánk valójában mennyire van ténylegesen felkészülve az integrációra. A honi euroszkeptikusokról szintén elmondható, hogy „a magyar függetlenség védelmében” folytatott csatározásaik során ők is nagyvonalúan eltekintenek az Unióval kapcsolatos tények megismerésétől, vagy legalábbis argumentációjuk erre enged következtetni.

A legbajosabb a harmadik szféráról szólni. Főleg mert a társadalmi-kulturális mező változásai mennek végbe a leglassabban, mind a finomszerkezetek átalakulása, mind pedig a „régi tartalmak” lebomlása, részleges fennmaradása, újak kialakulása, meggyökeresedése, illetőleg ezek rendkívül szoros és összetett viszonyrendszere miatt. Még rövidtávú trendeket sem könnyű felrajzolni, nem hogy hosszabb időszakra vonatkozóakat. Leegyszerűsített és agyonkoptatott kifejezéssel: a rendszerváltás a fejekben általában nem ment végbe. Hogy (a szó durkheimi értelmében) anómiás állapotban van-e Magyarország, vita tárgya, ám sok idesorolható jelenséget észlelhetünk. Az előző rendszer értéknélkülisége kitörölhetetlen hatást gyakorolt a társadalomra. Azok a generációk pedig, amelyek a rendszervált(oz)tatás idején még nagyon ifjak voltak, illetve akkortájt születtek, igen ellentmondásosan szocializálódtak-szocializálódnak egy mérhetetlenül kontradiktórikus közegben, ez pedig normaválasztásaikban, -követéseikben jól nyomon követhető.

Az évfordulós kiadványok komoly választékából ezúttal ötöt veszünk szemügyre. Salamon Konrád hangsúlyozottan nem az elmúlt húsz év történeti feldolgozásra vállalkozott, hanem – mint műve címe is mutatja – krónika írására. Szigorúan kronológiai sorrendet követve, évről évre halad az időben, számtalan tény feldolgozásával. (Csak a mellékletben szereplő időrendi áttekintés kevés híján száz lapnyi!) Szerzőnk nem rejti véka alá elkötelezettségét, jobboldali beállítottságú aktor ő, a „másik oldal” keményszavú kritikusa, Jó és Rossz harcának papírra vetője, néhol pamflet jellegű megoldásokkal operálva. Konzekvenciája a közelgő választások előtt egyszerű és jól érthető: „A kommunista rendszer bukása után 20 évvel tehát a magyar nép végre kiábrándult azoknak a szocialistáknak a politikájából, akik a javított Kádár-korszak visszahozatalának ígéretét sejtették, miközben a szociális igazságosság eszményét megtagadták.” Ripp Zoltán másféle metódust követett – lényegesen nagyobb távolságot tartva választott témájától. („A történésznek nem dolga az ítélkezés, fölöttébb kockázatos, ha a jelen ingoványos talajára merészkedik.”) Időben a nyolcvanas évek válságáig nyúlik vissza, világpolitikai kontextusba ágyazva a történteket. A második rész magát a rendszerváltást elemzi, nagy gonddal vizsgálván a szembenálló felek potenciálját, stratégiáit, próbálkozásait, míg a harmadik az utána eltelt időszakot veszi szemügyre, alapul véve az egyes politikai erőknek a rendszerváltással kialakított viszonyát is. „A politika szimbolikus szférájában zajló vitáknak, majd az eszkalálódó belpolitikai hidegháborúnak állandó tétje lett az érvényes rendszerváltás-értelmezés és a hiteles rendszerváltó pozíciójának megszerzése.” Elek István, az egykori politikus, közíró egészen más megközelítési módot választott. Rádiós interjúkban szólaltatott meg egykori résztvevőket, prominenseket meg sokak által már teljesen elfeledetteket, szám szerint harmincnyolc szereplőjét a „daliás időknek”, s ez nyert könyvalakot. Az alig néhány oldalnyi szövegek természetesen nem pótolhatnak egy-egy mélyinterjút, ám tanulságosak mindahányan, egyebek mellett az emlékezet mélységesen szelektív voltát is jól példázzák. Tévúton járna, aki ebből a kötetből próbálná megismerni a rendszerváltás hiteles történetét, de nem is ez itt a cél. Olvasmányos kaleidoszkópot kapunk Elek segítségével. G. Fodor Gábor és Kern Tamás szakmunkájára éppenséggel nem a könnyes nosztalgiázás jellemző. A kétnyelvű: magyar-angol) mű magyar címe (A rendszerváltás válsága) pontosan érzékelteti a szerzők markánsan szkeptikus következtetéseit. Leegyszerűsítve: kiindulópontjuk szerint a legtöbb megközelítési mód azért vezet(ett) hibás következtetésekre, mert mintegy a jövő felől próbálták interpretálni a történetet, a nyugati szintű polgári demokrácia elérésének ideálja irányából „építkeztek”. Márpedig ez „félrevisz”. „Azt állítjuk, hogy a létező strukturák mögött a valóság szerkezetét tekintve ma is változatlanul a (poszt)kommunizmus gondolkodásmódja, logikája és személyekben megtestesülő kontinuitása uralkodik.” Ennek is következménye, hogy nem a nyugati pártfejlődés (egyébként több évszázados) folyamatát képezte le a „magyar modell”, amelyet egyfajta elitpártosodásnak lehet tekinteni. „Ennek következményeként a pártrendszer tagoltsága nem a valós társadalmi tagoltságot jelenítette meg, hanem az ellenzéki értelmiségi csoportok közötti mély ellentéteket.” A válság tehát mintegy bele lett kódolva a rendszerbe. A legitimációs deficitet „elsősorban a politikai elit szerepfelfogásának megváltozása szüntetheti meg igazán”. Hát, van itt még mit vizsgálni. Sűrű tézisgyűjtemény. (Alapos irodalomjegyzék.) És a végére egy regény, a Vágvölgyi B. András tollából. Magánhistória, politkatörténet, a rögvalóság eseményei, dokumentumai remek fikciós betétekkel megtűzdelve, többféle, de végig vágvölgyis stílusban megírva. A szerkezet feszességét, amivel a „szétfolyás” veszélyét kerüli el az író (a történéseknek amúgy köztudottan nem mellékes szereplője) messze nem csupán az évet 365 napra tagoló pszudo-naplóforma biztosítja. A mitikus esztendőben minden mindennel kapcsolódik, összeér, vagy nem, de a lényeg az a koherencia, amellyel a szerző ezt a „sokmindent” keresztüláramoltatja akkori és mostani önmagán.
A korszak történetének megírása értelemszerűen várat még magára, részben a források, részben a distancia, a „rálátás” hiányosságai miatt is – de figyelemre méltó megközelítésekből, szövegekből ma sincs hiány – sőt! -, s a jövendő historikusai haszonnal forgathatják majdan a jelenben született-születő anyagokat.

Székely János


Elek István: Rendszerváltoztatók húsz év után
Magyar Rádió zrt. és Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft.
331 oldal, 2900 Ft

G. Fodor Gábor – Kern Tamás: A rendszerváltás válsága / The crisis of the regime change
Századvég Kiadó
234 oldal, 1890 Ft

Ripp Zoltán: Eltékozolt esélyek?
A rendszerváltás értelme és értelmezései
Napvilág Kiadó
230 oldal, 2600 Ft

Salamon Konrád: A magyar ezredforduló krónikája
Auktor Könyvkiadó
350 oldal, 2900 Ft

Vágvölgyi B. András: 1989
- tűzijáték –
Nyitott Könyvműhely
641 oldal, 3990 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés