Az olvasás éjszakája
OLVASÁS
ÉJSZAKÁJA
KÖNYVES
KALANDOK
OLVASÁS ÉJSZAKÁJA KÖNYVES KALANDOK
Szilasi László: Szentek hárfája

Krimi vagy nem krimi?


Bajban van a recenzens, ha Szilasi László Szentek hárfája című regényét (Magvető Kiadó, 2010) tekinti dobbantónak ahhoz az időbeli ugráshoz, hogy egy nagyívű pillantással áttekintse a magyar irodalom „szépirodalmi krimi” vagy „krimiszerű szépirodalom” címkével ellátható termését. Jobb híján a címkézés, hiszen minden nagyobb szabású regény egyben „bűn és bűnhődés” története is: kisebb-nagyobb bennünk lakozó vagy tettekben manifesztálódó individuális vagy közösségi bűnök története. Ha sarkítani akarnék: ahol nincs bűn (bűnös gondolat), ott nincs epika sem. Esetleg: ott kezdődik a lektűr.
Szilasi regénye a fülszöveg szerint „intellektuális krimi”, ám elolvasva a – nem könnyű, asszociációkkal, utalásokkal, jelentésgeneráló stíluselemekkel teli – szöveget, az olvasó megbizonyosodhat, hogy a felderítendő gyilkosság csupán vezérfonál a labirintusban, damil a gyöngysorhoz, amire a szerző felfűzheti nagyszabású történelmi regényének pillanatait, egy olyan művet, amely méltón illeszkedik a Závada- és Darvasi-féle nagyprózák sorába. Illetve túlmutatni is igyekszik azokon. Szilasi László a nyomozás apropóján egybegyúrja a várostörténetet, a generációs históriát és a történelmi regényt, s épp e szintetizáló igyekezet miatt kell Jókaiig, Mikszáthig és Móriczig visszatekintenünk, ha előzményt kívánunk találni. Miket örökölt A szentek hárfája e nagy elődök génjeiből? Jókaitól regényességét, a hosszú kitérőket és elmélkedéseket sem megspóroló írói attitűdöt, az olvasói lendület megakasztása árán is nagy műgonddal kivitelezett lírai beszédmódot. Móricztól a mindvégig megtartott lélektani feszültséget, az elpusztíthatatlan provinciális és feudális viszonyok kitűnő paraboláit, Mikszáthtól ugyanennek a páratlanul ízes életképeit, a nyelv teremtő erejét.
A hagyományos romantikus és realista regényírói eszközök segítségével azonban Szilasi egy minden ízében posztmodern művet épít fel, amelyben összegyúr valóságot és fikciót, elbeszélőt elbeszélő elbeszélőt, fiktív szöveg keretében született fiktív szöveget. A címben szereplő Szentek hárfája (Cithara sanctorum) szlovák nyelvű evangélikus énekeskönyv, az első és legjelentősebb (Lőcsén, a 16. században) nyomtatott szlovák nyelvű szövegemlék. Az egyik elbeszélő, Makovicza Bálint hordozza zsebében, mintegy vademecumként és a regényben világító jelként, amely folyton a realitásra emlékezetet.
A történet „tényállása” szerint az árpádharagosi Nagytemplomban egy diák a karácsonyi éjféli mise idején megöli Omaszta Mátyás módos gazdát, majd a tettes és a holttest is eltűnik a helyszínről. Csakhogy… „A gyilkosság leírása minden esetben a legapróbb részletekig egybevágott. Eldördül az utolsó lövés, eloszlik a füst – ettől kezdve azonban mindenki mást látott, hallott, vélt érzékelni. Minden tanúvallomás alapjaiban különbözött.” Ez adja a kiindulást egy korszakokon átívelő nyomozáshoz, amelynek első etapja 1924-ben, a gyilkosság évében játszódik, második „fejezete” az ötvenes évek diktatúrájában, majd 1989-ben, a rendszerváltás idején. A regény felvonultatja a klasszikus krimik nélkülözhetetlen eszközeit is, ám azokat mind továbbfejleszti és szépirodalmi szintre emeli: a jól körülhatárolható, sejtelmes tetthely szimbólummá nő (a nagytemplom tornya, a vidéki város provincializmusa), a bűntény nyomába eredő detektív megszállottsága nem egyszerűen a „kopó” elszántságából táplálkozik, hanem maga is szereplője a történetnek, a központi fontosságú tárgy nem mint tárgyi bizonyíték kap főszerepet, csupán szellemi valóságában; s a legfontosabb momentum: a nyomozás aktusát is elemeli a szerző a hagyományos és szűken értelmezett jelentésétől, és közelíti a filológia, a jelentéskutatás, a szövegeredet kiderítésének processzusához. S ez az utóbbi talán a legfontosabb jellemzője Szilasi László regényének: a nyomozást a történetmesélés és -olvasás folyamata, lényegében az irodalom parabolájaként rajzolja meg, s e megállapításnál nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szerző filológus, szakterülete a régi magyar irodalom kutatása.
Itt kapcsolódik be az elődök sorába Szerb Antal, aki a halhatatlanul népszerű Pendragon legendában a maga karikatúráját rajzolta meg főhősként, és indult el a tizenhetedik századi rózsakeresztesek nyomába, hogy szimbólumok és legendák szövevényében vezetve maga is egy kiváló „intellektuális krimiben” írjon művelődéstörténetet. Szerb Antal azonban a szórakoztatás mellett döntött, s mint ilyen, műve egyedi maradt a magyar irodalomban. Szerzőink nem szívesen kirándultak a klasszikus értelemben vett krimi műfajába (a Szerb Antalé is több annál, azaz más).
Ha gyilkosság, akkor Édes Anna, vághatjuk rá mindjárt, ám Kosztolányi is csavart egyet a hagyományos bűnregény menetén: a feszültséget mindvégig a bűn bekövetkeztének tudatává erősödő sejtetés szolgálja, mesteri, utánozhatatlan lélekrajzot produkálva. Ott van persze ez is Szilasi regényében, különösen a záró képsorokban, a lehulló lepel mögött teljes valójában feltáruló összetűzés bemutatásában. S benne van Babits Halálfiai is, s A kígyó árnyéka épp úgy Rakovszky Zsuzsától. Bármerre is nyomozzunk elődök után, A szentek hárfája nem detektívregény, s mint regény sem épp olvasói tanpálya. A bűntény feszültsége folyamatosan húzza előre és felfelé az izgalmat, de a mű hatalmas apparátust mozgósít a történet kibontásához: sokkal nagyobbat, hogy a „szimpla” krimire vágyók áttörjenek ezen a szövevényen a belső szál kedvéért. Aki viszont veszi a fáradságot és nekivág, a végén elnyeri jutalmát, ennyi mindenképp elárulható előre.
Laik Eszter

Szilasi László: Szentek hárfája
Magvető Kiadó, 320 oldal, 2990 Ft 

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés