Sanghaj modernizálója: Hudec László Egy építész újrafelfedezése
A közelmúltban látott napvilágot egy könyv Hudec Lászlóról, arról a távolba szakadt hazánkfiáról, akiről mostanáig vajmi keveset tudhattunk, és akinek egészen különleges sors jutott: Sanghajban dolgozott három évtizedet építészként. Nem akármilyen építészként: a város mai arculatát nagymértékben az ő munkái határozzák meg. A kötet magyar szerzőjével, Hudec egyik leszármazottjával, Csejdy Júlia művészettörténésszel beszélgettünk.
– Milyen rokonságban áll Hudec Lászlóval? – Anyai ágon vagyunk rokonok, Laci bácsi húga volt az én dédanyám. – Miért kellett e könyvhöz egy olasz építész? – Luca Poncelleni írt egy háromszáz oldalas dolgozatot Hudec Lászlóról, majd bonyolult úton-módon eljutott a családunkhoz és a kiadóhoz – végül a dolgozat egy részének és az én munkámnak lett a közös gyümölcse e könyv. A dédapám, akivel Hudec folyamatosan levelezett és nagyon szoros viszonyt ápoltak egész életükben, rendszerezte a leveleit – ez a levelezés és néhány, sanghaji életéről és a munkáiról szóló fotóalbum és folyóirat volt a család birtokában. Ezekből a levelekből rengeteget idézek a most megjelenő könyvben. E levelek létezéséről egyébként én magam sokáig nem is tudtam. A kínaiak sem voltak azzal tisztában, hogy Sanghaj építészeti arculatára mennyire rányomta a bélyegét Hudec László munkássága. A kilencvenes években kezdtek el egyáltalán foglalkozni a 20. század elejének épített örökségével, azzal hogy kik és milyen épületeket emeltek e metropoliszban. És ekkor döbbentek rá, hogy ebből a fantasztikusan sokszínű kavalkádból mekkora hányad köszönhető Hudec Lászlónak. A hagyaték talán legfontosabb része, tehát az építészeti munkák egy kanadai egyetemen a Victoria Universityn találhatóak. Ide került mindaz, amit Hudec László el tudott hozni vagy hozatni Sanghajból 1947-ben, illetve az követően. Kevés dolgot tudott magával vinni, hiszen mivel magyar konzulként zsidóknak állított ki menleveleket így megmentve az életüket, a háború után kapkodva kellett elmenekülnie. Amerikába került az a számtalan dokumentum, amelyet egész élete folyamán gyűjtött magáról – nagyon precíz ember volt, eltett és rendszerezett mindent. A róla szóló folyóiratcikkeket, fényképeket az építkezésekről még a mi családunknak is küldött. Megszámlálhatatlan levelet írt, talán grafománnak is nevezhetnénk, hetente öt-hat oldalas leveleket írt az édesapjának például. – Kivételes ember lehetett. –Nagyszerű ember volt. Én annyira megszerettem a munka során, hogy szinte a legközebbi családtagjaim egyikének érzem. – És akkor jött Luca Poncellini, az olasz építész, aki elment Sanghajba? – Elment Sanghajba, ahol kiderült, hogy a sanghaji levéltárban a terv- és iratanyag még nem teljes körűen kutatható. Egy kínai professzor hölgy segített neki, de még az ő segítségével sem tudott meg sok mindent. Végül Luca Poncellini kiderítette, hogy Hudec gyerekei, akik még élnek, az Amerikába kimenekített hagyatékot teljesen egészében beadták az előbb említett kanadai egyetemre. Oda ment ki tehát Luca és lefotózta az óriási anyagot. Időközben eljött Magyarországra is, többekkel felvette a kapcsolatot a családunkból és akkor merült fel első ízben a könyv ötlete is. – Miért épp Ön kezdte el a családból a hagyatékot gondozni, majd társszerzőként részt venni a könyvírásban? – Először a húgom kezdett a www.hudecproject.com website-on dolgozni, ezután jött a könyv. A nagynénémnél volt a hagyaték, aki bennem bízott, hiszen én családtag vagyok, számíthat a diszkréciómra, és művészettörténész lévén szakmailag is hozzá tudom tenni a magamét. Egyrészt feldolgoztam a hatalmas levelezést, másrészt jó néhány magyar vonatkozással egészítettem ki az eredeti szöveget. – Mi lehet az oka annak, hogy Hudec a kényszerű Amerikába menekülését követően már nem alapított építészeti irodát? – Leveleiből kiderül, hogy megfáradt – hiszen addigra már több mint 100 megvalósult épülete volt. Azt is tudni kell róla, hogy ifjú éveiben lelkésznek készült. És Amerikában már a teológiának és a keresztény régészetnek szentelhette magát. – Sanghajba kerülve szinte rögtön építészként kezdett dolgozni. – Hamar rájött, nagyon intelligens és jó helyzetfelismerő képességgel rendelkező ember lévén, hogy ott akkor építészeti szempontból vákuum volt. Sanghajban a tízes-húszas években csak néhány nyugati építésziroda működött. Curry, akivel Hudec együtt dolgozott a kezdeti években, volt az első amerikai, aki irodát nyitott ott. Annak ellenére, hogy Hudec rettenetesen elmaradottnak ítélte meg a város akkori állapotát, hatalmas munkabírással és szívóssággal kezdett dolgozni és dolgozott további harminc évig. A legelején úgy gondolta, hogy tovább kell lépnie és elhatározta, hogy tapasztalatszerzés céljából két-három évente utazni fog és ehhez tartotta is magát. – Hogyan illeszkedhet be egy európai, magyar ember az ázsiai világba, ráadásul hogyan határozhatja meg azt a tőle olyannyira idegen kultúrát? – Ezt én máig sem fejtettem meg. Talán valamiféleképpen mégis magyarázza az a tény, hogy Hudec rettentő stabil világszemlélettel és erkölcsi háttérrel érkezett. Valóban hívő ember volt és ennek megfelelően is élt. Luca Poncellini kutatásai is azt igazolták, hogy ez egy borzasztóan korrupt, szövevényes világ volt, melyben ő ennek ellenére tisztességes tudott maradni.
Jolsvai Júlia
Luca Poncellini – Csejdy Júlia: Hudec László, Holnap Kiadó, 8800 Ft
|