Azok az ötvenes évek… Beszélgetés Váradi Péterrel
Váradi Z. Ferenc írói név. A szerzőt igazából Váradi Péternek hívják és világszerte elismert nevet szerzett a tudományos életben és az utolsó negyven évben a napenergia felhasználásában. Az ötven éve Amerikában élő szerző az utóbbi években krónikásául szegődött az 1944 és 1956 közötti évek Magyarországa történetének, annak a félelmetes világnak, amely az ország egyik legsötétebb, legszomorúbb korszaka volt.
Hogyan élte túl két 18 éves szegedi fiatalember a munkatáborokat, a börtönöket és a hadbíróságot, erről szól a Móra Könyvkiadónál 2008-ban megjelent Szökőév című könyve. Két év elteltével jelentkezett a Rések a bástyán, avagy voltak még hibák, elvtársak című kötetével, amiben az ötvenes évek első feléről ír, azokról a félelemmel teli évekről, amikor az emberek egzisztenciája, sőt, léte is bizonytalan volt. De voltak oázisok, ahol tisztességes emberek tették a dolgukat, s amelyek valami miatt elkerülték a rendszer figyelmét. Ilyen volt a Távközlési Kutató Intézet (TKI), ahol a szerző is dolgozott. Ötven év elteltével a könyvet olvasva egyes történeteken még mi, a túlélők is remekül szórakozunk, de ezekért akkor börtön is járhatott volna. A könyv műfaját nehéz meghatározni. Életrajz, korrajz és dokumentumkötet is egyben. A félévszázadnyi távollét ellenére anyanyelvét akcentus nélkül beszélő szerzőt kérdezem. - Miért kezdett el írni? - Az ezekről az időkről szóló könyvekben csak rémtörténeteket olvashatni. Ön meg én átéltük ezt az időszakot, tudjuk, mi volt. A következő generáció már tőlünk hallott róla, az utánuk következő, a jelenlegi pedig a Terror Házában, a Holocaust Múzeumban látja a rémtörténeteket. De arról keveset tudhatnak meg, hogy az ember hogyan élte túl a terror éveit, milyen viszonyok között. Az első könyvem, a Szökőév az 1944-45-ös évekről szól, és arról, milyen volt az átlagos magyar ember akkor. A szerencsétlen magyar lakosság három év alatt (1945-1948) csöbörből vödörbe esett. A két rendszer – a nácizmus és a sztálinista Rákosi-korszak – között nagyon sok a hasonlóság. A különbség az, hogy míg a nácizmusban meg volt szabva, hogy kik voltak az üldözöttek, és kik az üldözők, a sztálinista-rákosista időkben mindkét oldalon bárkiből lehetett üldözött, hogy csak Rajk Lászlót említsem, de lehetett az a szerencsétlen lakó is, akinek a szemetében a házmester megtalálta a szardiniás dobozt… Az akkori kommunista világban senki nem volt, aki biztosan tudta, hogy vele nem történik semmilyen szörnyűség. A Rések a bástyán 1948-ban kezdődik és 1957 januárjában fejeződik be. De nem csak azt tükrözi, hogy a tömegek is rémségekben éltek, hanem azt is, hogyan folyt az élet akkor, hogyan tudták az emberek túlélni azt a korszakot. Ahogyan írom is, voltak oázisok, amiben mi éltünk, és semmi bajunk nem volt. Vagy azért, mert elfeledkeztek rólunk, vagy azért, mert szükség volt ránk, miután titkosnak számító munkát végeztünk az TKI laboratóriumaiban. A könyv tehát annak a generációnak szól, aki túlélte, és újra átéli, és annak a generációnak, aki erről nem tud jóformán semmit. - Gondolja, hogy ez érdekli a mai generációt? - Érdekes módon igen! Az ismerőseim a Szökőévet odaadták a gyerekeiknek, és nem tudták letenni. - Önt – mondhatni – a sors a tenyerén hordozta. Még saját autója is lehetett, amihez szinte a csodával határos módon jutott. És amivel kapcsolatban azt írja, hogy „amit az ember elhatároz, az meg is valósul”. Igen, ha az embert Váradi Péternek hívják. - Nem egészen! Ez nem rajtam múlott. Az ember véletlenül átsétált a kommunista bürokrácia hibáin, persze mindehez céltudatos akarat is kellett, mert a dolgok maguktól nem mennek. - És nem volt mindenkinek olyan szerencséje, hogy autóstól, feleségestől, gyerekestől, csomagostól több határon át simán eljusson az NDK-ba (ahová néhány héttel azelőtt egy kollégájával az NDK Kémiai Társaságának a Kongresszusára kaptak meghívást előadást tartani). - Na, látja, az tényleg csoda volt! - Meddig írta a könyvet? - Legalább két évig. Nagyon sokat dolgoztam a Világbank napenergia-hasznosítási programjának tökéletesítésén. Az utolsót tavaly fejeztem be az Afrikában használható, napelemmel működő lámpák tárgyában.Rengeteg munkám volt vele, csak néha jutottam hozzá, hogy a könyvet írjam. - És miért várt az írással majd’ ötven évig? - Mert már elegem lett a rémségeknek cikkekben, könyvekben, előadásokban való ismétlésétől. Ezek a rémségek sajnos mind igazak voltak, de Magyarországon az emberek többségének nem ilyen volt a sorsa, hogyan vészelték ezek át az időket? Színeket akartam tenni erre a fekete-fehér palettára. - A régi kollégáival, Magyarországon élőkkel és azokkal, akik szétszóródtak a világban, a mai napig tartja a kapcsolatot. - Ők nem csak kollegák vagy munkatársak, hanem bajtársak voltak. Rémes időket vészeltünk át együtt. Bajtársakat nem lehet elfelejteni. Az itthonmaradottaknak akkor életveszélyes lett volna velem kapcsolatot tartani. A rendszerváltozás óta többször hazalátogattam és akkor vettük fel újra a kapcsolatot. Akik külföldre kerültek azok közül többel persze fenntartottam a kapcsolatot. Hegedűs Eszter
Váradi Z. Ferenc: Rések a bástyán, avagy voltak még hibák, elvtársak Móra Könyvkiadó, 424 oldal, 2990 Ft.
|