Otthonülő kószáló
Kocsmai beszélgetés Bächer Ivánnal

Délutáni törzshelyét, az egyik Pozsonyi úti kocsma teraszát jelölte meg találkozásunk színhelyéül. Tűzött a nap, s bár gyér árnyék vetült valahonnan, az aszfalt ontotta magából a forróságot. Pedig épp csak elkezdődött a nyár. Mégis, mondja Bächer Iván, augusztusban is itt fogja múlatni az időt, nem készül sehová.
A fejtörő ellentmondás már előbb kitűnt: miközben az Ab Ovo gondozta úti jegyzeteiről készültünk beszélgetni, e-mailjében kérte: hadd ne kelljen messzi eltávolodnia otthonától az interjú kedvéért.

– A kötet címéhez hűen Kószáló hírében áll, könyve Erdélyben, Rómában, Svájcban és máshol külföldön, valamint magyar tájakon szerzett élményeiről számol be, és Ön valójában otthonülő típus?
– Néha, egy évben egyszer csak kimozdul az ember, viszont ha ilyesmi történik velem, azt rendre megírom. Egyébként nem otthon szeretek ülni, hanem kint, például itt a teraszon. A Wekerle-telepen nevelkedtem, s az volt a legnagyobb büntetés, ha nem szabadott kimenni. Amikor rossz jegyet hoztam haza vagy nem gyakoroltam rendesen a zongoraórára, akkor jött a szobafogság. Ez a legszörnyűbb büntetés volt. Még télen is annak éreztem.

– Ugye magának Wekerle maradt a kedvence, noha folyton költözött élete során?
– Mindig az a kedvencem, ahol vagyok. Persze ilyen otthonosan, családiasan, mint itt, Újlipótvárosban, nemigen éreztem magam máshol Wekerle óta. Ott nőttem fel, rendes gyerekek, felnőttek, nagyszerű szomszédok, tisztességes munkásemberek között. Akkor persze még nem tudtam, hogy ők egyszerűek és munkásemberek; ugyanolyanok voltunk. A mai napig tartjuk a kapcsolatot velük.

– Utazott-e akkoriban is?
– Nem, külföldre soha nem küldtek a szüleim, pedig sok rokon, ismerős élt „kint”. Nagynéném Kanadában, anyai nagyszüleim Algériában. Anyám több nyelven beszélt, s a francia volt az anyanyelve. Én azonban igazi röghöz kötött Kádár-korszaki kölök voltam, talán emiatt nem tanultam nyelveket. Politikai okai is lehettek, de szóba sem került, hogy elmenjek határon túli rokonlátogatásra. Egyetemistaként kezdtem el utazni, barátokkal, Rómába, Párizsba, Franciaországba, Svájcba... Létezett egy nyolcezer forintos vonatjegy, amellyel egy hónapig lehetett utazni szerte Európában. Ha jól szemelte ki az ember az indulási időpontot, akkor éjszaka a vasúti fülkében szunyókálhatott.

– Most miként választja ki az úti célját?
– Nem én választok. Meghívnak. Olyanok is, akik akkor még idegenek a számomra. Látják, hogy miféle dolgokat írok, s egyszer csak jön egy e-mail, hogy menjek el hozzájuk. Persze magyaroktól kapok ilyen leveleket. Úgyhogy külhonban is magyarként járok-kelek. Van egy svájci unokatestvérem, aki gyakran oda jön, ahová utazom. Tud hat-nyolc nyelven, s kalauzol engem.

– Az ő, hatalmas hegyen, nyolcvan éve, részben menedéknek épült házuk leírása lélegzetelállító, a „már-már elviselhetetlen kilátással”, mely meghazudtolja a leggiccsesebb képeslapokat is…
– …ebben a könyvben ez van, de jártam francia Svájcban is, egy barátnál, ahol százötven tehénnel laktam egy fedél alatt.

– Tehenekkel azért itthon is találkozott, nemde? Az egyik a Dunakanyarban úszkált a folyóban…
– A világ egyik legszebb fekvésű kocsmateraszán ültem, ahonnan a bogdányi bánya, a nagyvillámi kis torony, a visegrádi vár és a csillogó Duna egyként szemlézhető, és arra lettem figyelmes, hogy a vízben valami közeledik a part felé. Kisvártatva ki is botorkált a fövenyre egy jól megtermett tehén. A kocsmabeliektől tudtam meg, hogy ő Vilmos, Kisorosziból. Egyszer csak minden ősszel úgy dönt, átússza a folyót. Nagyon szeretem a tehenet. A föld legbékésebb, legjámborabb háziállata. De úgy látszik, még benne is ott lakozik az ördög.

– Az eddigiekből is látszik, hogy noha futólag említ a könyvében álomzavaróan kongó harangokat, szomszédvárakat, műemlékeket, de nem nevezetességekre, műkincsekre koncentrál írásaiban. A szó klasszikus értelmében vett útirajzok ezek, a megidézett táj és a helybeliek hangulatát adja vissza, az ott élhető világot érzékelteti.
– Utazásaim közben mindenütt általában egy-két napot töltök, s bár szeretem a múzeumokat, ilyenkor azokra nincs idő. Inkább az életre figyelek, nem turistaként járok-kelek. Szeretek családnál lakni, elmenni a közértbe, ott megtudni, hogy mekkora a tandíj, mennyibe kerül a gyerek, ebből mennyit vállal magára az állam. Így lehet megismerni egy országot. Bédekkerekből biztosan nem derül ki, hogy a holland társadalombiztosítás a fogjavítást fedezi, de csakis az első fogaknál, amelyek beszéd és szolid nevetés közben látszanak. A hátsókat ki-ki maga csináltatja meg, ha rágni akar, és ehhez képes előteremteni a pénzt. Ugyanígy tudtam meg Svájcban az évente ötször-hatszor esedékes helyi, kantoni népszavazások vagy városi referendumok céduláiból, hogy a szociáldemokraták azt szeretnék, ha a jelenleg ötévestől tizenhat éves korig járó ingyenes oktatás korábban kezdődne és tovább tartana. A néppártiaknak azonban az a véleményük, hogy ne csak a bevándorló, hanem az őssvájci anya is maradjon otthon a rezsónál és a gyerekével. Ott a négyéves kicsik alig tizenöt százaléka jár óvodába, mert azért húszezer forintot kellene fizetni, méghozzá naponta. De aki rászorul, az kérhet és kaphat is támogatást a várostól.

– A politikai és szociális ügyek mellett éléskamrákat, pincéket szintén tanulmányozott, vagyis továbbra is hódol a kulináris élvezeteknek, amint arról korábbi írásaiból tudomást szerezhettünk?
– Szeretem, a piacot, a vásárlást, a nézelődést. De csak hétvégeken főzök. És most éppen egy ételeskönyvön dolgozom. Az életemet, a családomat, a múltat régi ízekkel idézem fel gyerekkori háztartási alkalmazottunk, Kató és barátok, barátnők, élettársak, feleségek főztje nyomán. A Kató feltálalta krumplileves, túrógombóc vagy aranygaluska máig étvágygerjesztő emlékem.
Mátraházi Zsuzsa

Bächer Iván: Kószáló
Ab Ovo Kiadó, 196 oldal, 2850 Ft