Feltörni egy könyvet, mint egy kagylót
Tolnai Ottó „nem beszéli szét” új könyvét

Arról ír, amiben él – hasonlítják Faulknerhez vagy Hrabalhoz, akik létrehoztak egy világot, kicsit megemelték és mitizálták. Az ő esetében ez a táj a Délvidék, Magyarkanizsa, a palicsi fürdőhely, vizek és ligetek…. A fürdőváros lakói maguk is fürdővendégek, életre szóló élményeket jelentő szép nők alakjában, akiket gyerekszemmel meg lehet lesni a fürdőben. A Tolnai lexikon, a bélyeggyűjtés szenvedélye, a tárgyi környezet – mind a gyerekkort idézik. Tolnai Ottó véget nem érő meséiben eltűnik a határ köznapi és szürreális között. Merthogy a valóság túl van a tényeken és a tények innen vannak a valóságon.

Szeretném, ha mesélne arról, ami elindította új könyve, A tengeri kagyló megírására.
Most még zárt valami számomra ez a kagylós könyv (vannak kagylós dobozaim is, olyan vásári holmik, kagylókat ragasztgattak mindenféle dobozkákra, majd ráírták a város, főleg dalmát városok nevét), nem kezdtem el beszélni, nyilatkozgatni róla, úgy tűnt, erről a könyvről nem is fogok… Mert akár szép pillanatnak is nevezhetném kagylós könyvemnek ezt a pillanatát. Kár lenne bemaszatolni. Feltörni a könyvet. Talán a korareggeli park emlékével kezdődött. Amikor nem csak a zongorát hangolja a vak hangoló, hanem a liget (előbb Erzsébet ligetnek nevezték, majd Népkertnek) összes madarait is. És amikor a sétányon feltűnik a két alacsonynövésű kertész. Akárha ők ilyenkor, hajnalban sétálnának. Valami nagy kosarat cipelnek. Meg majd a hintákat ellenőrzik, el ne repüljön valamelyik gyerek, mint bolondkocsiról, ringlispilről ahogy olykor elrepülnek, megolajozzák őket, ne nyikorogjanak, ne zavarják a fürdővendégeket. Hogy aztán maguk is kipróbálják. Felülnek, hintáznak. Boldogan, mosolyogva. Mert napközben nincs hely, állandóan foglaltak a hinták; vannak gyerekek, akik csak azért hintáznak, hogy mások ne hintázhassanak. Mosolyognak, de tán az sincs kizárva, sírnak. Ezt csak a béna parkőr tudná megmondani, aki már szintén elindult körútjára, fától fáig, viszont ő ilyen dolgokról nem nyilatkozik. Különben is zuhan, egy budapesti bérház tetejéről folyamatosan, lévén hogy az eredeti foglalkozása a födémjavítás volt. Talán sírnak tehát a kis kertészek… Azóta,csak most látom, mind több hősöm sír…

Újvidék, Kanizsa, Palics – mitikus tájak, szinte regényként működnek – a történet elemelkedik a valóságtól valamiféle mitikus térbe és időbe kerül, és mivel a gyerekkorról (kamaszkorról) szól, ez a mitikus távlat csak erősödik.
Valójában két park csúszott össze ebben a könyvbéli ligetben, szülővárosom, Magyarkanizsai és lakhelyem, Palics mindig szépen gondozott parkja. Két ősi fürdőváros, jóllehet lakói Magyarországra, Mórahalomra járnak fürödni. Egyszer megfigyeltem, a medencében, ahol feleségemmel leledztünk, fele fürdővendég magyarkanizsai, fele pedig palicsi, szabadkai volt... Persze én szeretem Mórahalmát is. A határában láttam életem legszebb fehér szamarát. Nyomoztam is utána eleget, végül megtaláltam, meg is vettem volna, de nem volt eladó. Meg jó volt besétálni Mórahalom könyvtárába is, ahol Tóth Menyus-képek lógnak. Már abban a fehér szamárban is akárha Menyus szelleme mutatkozott volna nekem. Palics fürdőorvosa dr. Brenner volt, gyerekkorom orvosa pedig dr. Kosztolányi Árpád…

Úgy tartják, szűkebb pátriájában talán Ön ért legjobban a képzőművészethez. A regényben Nusika agyagból való megformázásában egyaránt átélhetővé válik a műalkotás születése és a kamaszkori szerelem. Mit jelent Önnek Cezanne és a csendéletei? Komoly műelemzést olvashatunk a könyvborítón szereplő Cezanne -festményről. És ott a sokértelmű tengeri kagyló!
Oldalazom egyre, nem hiszem, hogy magáról a könyvről beszélni fogok tudni. Egykor már a könyv előtt szétbeszéltem könyveimet, most meg, lám, utána sem tudok megszólalni. Most még az foglalkoztat például, hogyan a fenében lett drapp a Cezanne-csendélet, akárha véres tengerikagyló mögött a háttér, amikor eredetileg kék volt?! Emlékszem, volt egy ifjúkori versem, amelyben azt kérdeztem, milyen szín a drappszín?! Hát, íme, mondom most, zsörtölődve, éppen ilyen seszín… Bár az sincs kizárva, hogy csak az a példány sikeredett drappá, amelyik először került a kezembe, különben inkább az egérszürke és a halványkék között valahol, csak a cím oranzs betűinek visszfénye teszi drappá, különösen lámpánál... Meg Aix-en-Provence jut még eszembe. Az is korareggel. Mert vasárnap korareggel volt, amikor egy-két éve, Avignonból barátaimmal (egy magyarkanizsai színházi emberrel, barátommal, egy híres spanyol festővel, meg egy ismert amerikai kritikusnővel) átvittek bennünket Aix-be. Azért korán, hogy még a képtár nyitása előtt megnézhessük a képeket. A felsöpört, fellocsolt város illata. Aztán Cezanne házába, műtermébe is elvittek bennünket. És akkor ott, Aix-ben megtapasztalhattam, hogyan is nézünk mi, magyarkanizsaiak képet, Cezanne-képet meg különösen… Na hát, ebben a könyvben talán ez is tetten érhető, hogy hogyan… A kagyló visszahelyeztetik a képről, a helyére, egy agyaglány lába közé, avagy a tenger feneketlen fenekére talán… És a mi kredencünk. Van egy versem, amelyben végtelen tologatnak egy kredencet, egy hosszú, végtelen, küszöbökkel tagolt, fekete-fehér kockás folyosón, leesik róla egy nipp, letörik a feje, hősöm soká rejtegeti a nipp (nép) fejét stb. Mellébeszélek.

Azt mondta valahol, hogy a valósághoz akupunkturális módon viszonyul – a valóságból kiszúr egy darabot és azzal dolgozik. A valóságból az irracionalitásba emeli. Itt is ez történik?
Semmis helyeket, semmis dolgokat, semmi komákat próbálok akupunktúra-szerű munkába fogni, kitisztítom, lélegezzenek a pórusok…
Szénási Zsófia

Tolnai Ottó: A tengeri kagyló
Fórum Könyvkiadó