Az extravagáns írónő és a bulimia
Sofi Oksanen Budapesten

Honnan tudtam volna, hogy oly érzékeny húrt vagy untig ismételt témát pendítek meg, ami valósággal dühbe hozza az írónőt, aki a mindennapi kommunikációban szokatlan indulatossággal csak azt ismételgeti: „ez regény, ez regény, ez regény, én nem naplót írtam!” Ha előre sejtem a heves reakciót, talán árnyaltabban fogalmaztam volna ahelyett, hogy nyíltan megkérdezem Sofi Oksanentől: tartalmaz-e önéletrajzi elemeket magyarul most megjelent regénye, a Sztálin tehenei.
A nemzetközi mezőnyben is sikert sikerre halmozó írónő 1977-ben született, apja finn, anyja észt. Nyolc évvel ezelőtt megírt első regénye, a Sztálin tehenei három generáció sorsán keresztül mutatja be a Baltikum e térségének XX. századi történelmét, társadalmát. Sofia, az észt nagymama a sztálini rezsim sötét éveit idézi elénk. Lánya, Katerina, aki a jobb élet reményében finn férfihoz ment feleségül, saját bőrén tapasztalja a bevándorlókkal szembeni nem túl gáláns finn bánásmódot. Az ő „félvér” lánya, Anna pedig keresi a helyét azt észt nagymama világa és önnön mindennapi közege között, ahol titkolnia kell származását. Identitászavara étkezési problémákba, bulimiába torkollik.
Elmenne a tények mellett, aki nem fedezné fel az írói életrajz és a regénybéli cselekmény között a hasonlóságot. De ha az extravagáns küllemű, fekete raszta haját lila és kék fonatokkal, mintegy ékszerként viselő, bőre sápadtságát kozmetikumokkal még inkább kiemelő, örökké feketeruhás szerző ragaszkodik hozzá, hogy semmi sem vezethető vissza a személyes tapasztaláshoz, amit a minden oldalt sötét színekkel festő regényében olvashatunk, akkor csakis a búvárkodás maradhatott hátra számára a történelmi eseményekre támaszkodó cselekmény hitelesítéséhez.
– Nem kell idős, tapasztalt tudósnak lennie ahhoz, hogy ilyen regényt írjon az ember – vélekedett az írónő. – Gyerekként éltem meg annak az időszaknak az utolsó tizenvalahány évét, amikor az észtek szovjet megszállás alatt voltak, de a rossz életfeltételeket, a szükségszerű lemondás következményeit a legkisebbek is érzékelik. Azt is felfogtam, ha nem is tudatosult bennem, hogy ott semmiféle perspektíva nem látszott kibontakozni. Engem mindig is érdekelt a történelem, de a regényeimben leginkább az izgat, hogy miként hat a múlt a jelenre.
– Felkészülésként sok női magazint olvastam – folytatta. – Gyerekkoromból csak egyetlen ilyen lapra emlékeztem, az persze a szovjet megszállás alatt jelent meg, de most sok-sok női magazinra akadtam az 1920-as, ’30-as évekből, akkor finn, francia, angol és más országokból származó lapok is elkerültek az észt nőkhöz. A döbbenetes különbséget az jelentette, hogy a szovjet lapban még hirdetések sem voltak, s látszott, hogy a függetlenség időszakához képest a képanyag is silányult. Az írások többnyire praktikus tanácsokra korlátozódtak, a riportok nyelvezete pedig lelkesítő volt. Nagyon különbözött attól a valóságtól, amelyről a visszaemlékezésekben hallottam.
Ha már az anyaggyűjtésnél tartunk, faggatom, honnan szerezte a könyvben igen hitelesnek ható értesüléseit a bulimiáról. Azt mondja, húsz-harminc éves kora között ismerte meg az orvosi definíciót, és sok szakirodalmat olvasott róla. Megtudta például, hogy csak az 1970-es évek vége óta tekintik különálló betegségnek a bulimiát, azelőtt az anorexia egyik tünetének tartották azt, hogy a koplalást olykor rohamszerű zabálás, majd önhánytatás váltja fel.
– Miként lehet kilábalni belőle? – kérdezett vissza. – Finnországban több terápiás kezelést is alkalmaznak, de ha ezek következtében valaki jobban lesz, az csak pillanatnyi állapot. A szenvedélybetegség nem gyógyítható, az alkoholista sem mondhatja magát soha átlagos embernek, legfeljebb olyan alkoholistának, aki éppen szünetelteti a szeszesital-fogyasztást. És megeshet, hogy ahelyett másik kényszeres függőség keríti hatalmába.
Nem véletlenül bújja a régi női magazinokat Sofi Oksanen. Nem csak mostani regényében játszanak főszerepet a nők. Például a magyarul már tavaly megjelent Tisztogatásban szintén női sorsokon keresztül mutatja be a hajdani kollaborációt és korunk brutalitását. (Ezzel a művel a kaposvári Csiky Gergely Színház közönsége is találkozhatott, merthogy a finn színművészeti akadémián dramaturgnak tanult szerző a színdarabot dolgozta át világsikert aratott prózai művé.) Sofi Oksanen nem találja különösnek, hogy mindig nőkre osztja a múltfeltáró főszerepet. Így csodálkozik, hogy Magyarországon szinte mindenki hol feminizmusa felől puhatolózik, hol az iránt érdeklődik, hogy hisz-e a nőknek szóló irodalom létében, illetve a női írók problémafelvetésének sajátosságában.
– Finnországban nem skatulyázzuk be ennyire a dolgokat – magyarázta –, és én sem osztom fel az irodalmat női és férfi térfélre, hanem egységesnek tekintem. Engem sem a szereplőim női mivolta ragadott meg, hanem a feldolgozott téma. Az érdekelt, hogy miként tesznek a lélekkel a testet érő külső hatások. A traumák nyomán kialakult lelki zavarok foglalkoztattak. Emellett az a célom, hogy megismertessem a keletet a nyugattal. Európa nemigen járatos a Szovjetunió történetében. A finnek sem támogatják a múlt feltárását. Az észteknél legfeljebb memoárok jelentek meg a megszállás korszakáról. Oroszország történelemszemlélete szintén sajátos. Azt hiszem, Európának ma ez a legnagyobb problémája.
A végső kérdésre, hogy hazái közül valójában hol érzi otthon magát, az írónő kitérő választ adott: „A nyelvben, vagyis az irodalomban.”
Mátraházi Zsuzsa
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei
Scolar Kiadó, 448 oldal, 3450 Ft