Marad utána egy regény és a naplója
Deák László emlékkönyv
A közelmúltban elhunyt Deák László költő, képzőművész és kiadóvezető emlékére megjelent kötet szerkesztőjével, Kemsei Istvánnal beszélgettünk.
– Nehéz volt összeállítani ezt a könyvet? Hiszen nagyon jó barátok voltak.
– Harminchat évig voltunk barátok. De, ha az érzelmekre gondol, nem volt nehéz foglalkozni a könyvvel. A gyászmunka része volt ez is. Az ember legkönnyebben úgy oldja fel a gyászt, hogy közben tevékenykedik. Amint kiderült, hogy lehetőség van a könyv összeállítására, abban a pillanatban elkezdtem rajta dolgozni. Nagyon meg kellett válogatnom, mi kerülhet bele, mert a rendelkezésemre álló anyag körülbelül a duplája volt annak, mint ami belefért az adott terje-delembe.
– Miért tartották fontosnak, hogy megjelenjen ez a kötet?
– Laci a magyar lírának kiemelkedő alakja volt. Rengeteg újat hozott a magyar költészetbe. Nyelvé-ben, gondolatvilágában, világképében. Hozzá hasonló költő még nem volt, és valószínűleg nem is nagyon lesz. Különös színvilág az övé, hasonlíthatom is kedvenceihez, Berda Józsefhez, Nadányi Zoltánhoz vagy Kálnoky Lászlóhoz. Netán Parancs Jánoshoz, aki mester és barát is volt egyben.
– És mint képzőművész?
– Rajzait nagyon szeretem. Remekül rajzolt. Grafikáit a költészetével egyenrangúnak tartom.
– Készítettem vele egy interjút épp ide, a Könyvhétbe, nem sokkal a halála előtt. Akkor még úgy tűnt, jól van.
– Annyit illik tudni, hogy megoperálták, a műtét sikerült. Amikor a különböző terápiákon végigszen-vedte magát, úgy nézett ki, hogy minden rendben van. Igen ám, de tüdőrákja volt, amelynek egy idő múlva áttétje is képződött, és az eredeti betegsége is kiújult. 2009 októberétől már gyakorlatilag haldoklott. Bement a kórházba, kijött a kórházból és így tovább.
– Közben azért dolgozott.
– Dolgozott persze, naponta kötelességszerűen bejárt a kiadóba. Óriási akaraterővel rendelkezett. Vezette a kiadót, ami elég körülményes munka lehetett, tekintve annak anyagi helyzetét.
– Mi történt a kiadóval Deák László halála után?
– Tovább működik, Vincze Ferenc most vezetője. Ám, ahogy hallom, pénzügyi helyzete vál-tozatlanul labilis.
– A könyvben olvasható életútinterjúból, melyet Erős Kinga készített, kiderül, hogy Deák László Kovásznai Györggyel is együtt dolgozott.
– Igen, a filmgyárban. Lehet úgy is mondani, hogy a hetvenes években a képzőművésznek készülő fiúk, lányok kivétel nélkül a filmgyárnak dolgoztak. A rajzfilmkészítésben segédkeztek. Akkoriban a magyar rajzfilm csúcson járt, rengeteg tehetséget be tudott fogadni. Laci például nagyon sokat dolgozott a János vitéz rajzfilmváltozatának munkálatain is. Talán itt fogható meg, miért nem került be Laci soha a fősodorba, mert mindig olyan társaságokba keveredett, melyek szintén nem voltak benne. Mint például a ma már klasszikusnak tekintett Kovásznai György sem. És folytathatnánk a sort. Lacinak a tehetségéhez képest nem volt épp szerencsés életútja. Költőként már avval is balszerencséje volt, hogy velem fedeztette fel magát.
– Hogy történt ez pontosan, mármint a felfedezés?
– A Fiatal Művészek Klubjában barátkoztunk össze. A remek házibulik időszaka volt ez. Egyik este mentünk hazafelé Lacival, akkor árulta el, hogy verseket is ír, és megmutatná nekem. Másnap elho-zott egy dossziényi verset, amely gyakorlatilag az első kötete anyagát tartalmazta. Nagyon izgalmas, fantasztikusan eredeti versek voltak. Én néhányat bemutattam a Mozgó Világban. Ez ’77-ben történt. Elvittem a kötetet Kormos Istvánhoz is, de ő talán már érezte a halála közeledtét, nem nagyon akart foglalkozni vele. Ezután vittem el az anyagot Parancs Jánosnak, a Magvetőbe. Így jelent meg a Magasles. De Laci igazi felfedezése továbbra is késett. Egyedül Tandori Dezső figyelt fel arra, hogy igazi költő született. Laci naplójából tudom, hogy a kötet megjelenése után mennyit szenvedett, hogy valahol közöljék legalább egyetlen versét. Az Új Írás évekig packázott vele például. Aztán megjelent a második kötet, majd a harmadik kötet. És hívták a Magvetőbe szerkesztőnek.
– Szerette a szerkesztői munkát?
– Szerette, tudta, értette. Megvolt az a képessége, hogy ránézett valamire, és azonnal meg tudta mondani, hogy jó-e. Nem kellett betűről betűre végigolvasnia valamit ahhoz, hogy tudja, hogy mit olvas. Ez a sajátosság nagyon kevés emberben van meg. Ezért is vállalta a könyvkiadást. Bár ritkán vallotta be: volt missziós szándék is abban hogy vállalta ezt a munkát, hogy napvilágra kerüljenek a magyar irodalomnak azok a részei, amelyek ugyan nincsenek előtérben, de mégis értékesek, mégis fontosak. Ha végignézzük, kiket adott ki, illusztris a névsor.
– Maradt utána egy kiadatlan regény és a naplója.
– A regénye kiadásra vár. Villányi László jóvoltából a győri Műhely folytatásokban közli. A naplón most dolgozom, hatalmas anyag. Sok mindent tudtam a barátomról, de hogy ekkora szorgalommal dolgozó naplóíró, azt nem. Azt szeretném, ha együtt jelenne meg a regény és a napló, mert kiegészítik egymást.
– A naplót a nyilvánosságnak szánta?
– Nem hiszem. Keveset tudtunk róla, a halála után derült ki, hogy létezik. A fiai pedig rám bízták a vele való munkát.
„Orpheusz úr” – Deák László emlékezete, Orpheusz Kiadó, 2010, 248 oldal, 2600 Ft
Jolsvai Júlia