A rock és az írók

Különös művelődéstörténeti jelenség a több mint ötvenéves rockzene, amely a szakirodalom szerint Bill Haley Rock Around the Clock című száma nyomán indult el világhódító útjára. A hatvanas években a beat és a soul valóságos szakadékot nyitott a felnőttek és a fiatalok világa között. Aztán a régi rockerek azon kapták magukat, hogy kedvenc zenéjük nem lett avitt gyerekeik és unokáik körében. Így történhetett meg, hogy a kortárs írók fiatalabb és idősebb generációja közösen fogott rockantológia szerkesztésébe.
Az ötlet Békés Páltól származik, aki A Hold túloldalán címmel a Pink Floyddal kapcsolatos novellát közölt a Mozgó Világban. Egy beszélgetésből kiderült, a téma Tóth Krisztinát is foglalkoztatja. Hátha kollégáiknak is van erről mondandójuk, gondolták s elkezdték szervezni az antológiát, amely a Magvetőnél Hasítás címmel lát napvilágot. Csak egy szeletet hasítottak ki a témával kapcsolatos véleményekből; szerkesztési elv volt például, hogy a kevésbé középpontban levő írótársakat mindenképpen felkérjék.

A rockzenéről, amely a nyolcvanas évektől használt összefoglaló neve sok irányzatnak, bizonyos generációkban, nevezetesen az ötvenes éveik végén járó korosztállyal bezárólag, mindenkinek van története a saját életéből – mondja Békés Pál. – Akkor még nem vett körül bennünket a mai állandó zenemaszat; most, ha boltba, kávézóba, hivatalba megyek vagy sétálok az utcán, mindig ott zizeg valami, amiről azt sem tudom megállapítani, miféle muzsika. A rock egyfajta szertartás volt, s mindenkit megérintett, személyes élmények kapcsolódnak hozzá. Eszünkbe jut, hogy mi történt velünk fiatalabb vagy felnőtt korunkban, amikor ez vagy az a szám szólt. Bizonyos értelemben nem különbözött ez a háború előtt vagy a még régebbi generációk élményétől, csak akkor a Für Elise vagy Chopin volt egy-egy szerelem kibontakozásának aláfestője. Valahogy mégis úgy éreztük, hogy ez a zene a maga bődületes erővel sugárzott életérzésével az előttünk jártaktól megkülönböztet bennünket. A felnőtt világtól, a komolyságtól s a komolyzenétől való elkülönülésre kínált alkalmat, a fiatalok zenéje lett, de ahogy telt-múlt az idő, most már az időseké is.
Először meglepett bennünket, a kötet író-szerkesztőit – folytatja Békés Pál –, hogy noha akadnak az antológiában groteszk és ironikus hangvételű írások is, a történetek többsége szomorú, melankolikus. Végül rájöttünk, hogy ez majdnem törvényszerű; mivel a rock leginkább az ifjúkori nagy események s a szerelmek hanganyaga, aláfestője volt, óhatatlanul hordoz magában némi sajgó nosztalgiát.
Viszont vidáman meséli el első koncertélményét:
– Sznob kiskölyök voltam, folyton ellene mentem az éppen divatos irányzatoknak. Nyolcadikos lehettem, amikor berobbant a világunkba az Illés. Mindenki Illés-jelvényt hordott. A családunkból külföldön járt valaki és Mozart-golyót hozott ajándékba. Annak a Mozart-fejet ábrázoló sztaniolpapírjával borítottam be az Illés-jelvényt, s így mentem el a zenekar koncertjére is, ahová valósággal magukkal hurcoltak a barátaim. Később sem lettem bősz koncertjáró, de a nagyok lemezeit gyűjtöttem, részint őrzöm őket még ma is. Később inkább Presser zenéjéért rajongtam meg a Sziriusz együttestől Az ördög álarcosbáljáért. A legnagyobb zenei szerelem azonban a Pink Floyd volt, hozzájuk kötődik az antológiabeli novellám is.

A kötet egyik szerzője, Grecsó Krisztián maga is zenélt. Gitározott.
– A mi korosztályunk tagjainak még nagyon imponált – emlékezik vissza –, hogy rockslágerekkel, úttörőnótákkal vagy Cseh Tamás dalaival tábortűzi gitárosként szórakoztathatja a kortársait. Persze a lányoknál akartam bevágódni ezzel, ahogy egyébként nyilván a többi fiú is. A tanítóképzőben hatan voltunk egy szobában, ebből ötünknek volt gitárja. Folyton zenekart alapított valamelyikünk, mert mindenki szólógitárosi, illetve énekesi nimbuszra vágyott, és senkinek sem akaródzott basszusozni meg dobolni.
– A kamaszzenekari tagsággal ki lehetett emelkedni, s ezzel egy csapásra megoldódott az a korosztályi probléma, hogy mitől lennék én erősebb karakter, különleges fazon, más, mint a többiek, mitől fognak rám jobban figyelni. A rock rendkívül erős érzelmeket közvetít, egyszerre vagány és érzelemdús, mégsem nehéz dekódolni, mert egyszerű eszközökkel dolgozik. De nincs ahhoz fogható, amit akkor érez az ember, amikor belecsap egy elektromos gitárba, és megszólal a torzító. Ahhoz képest semmi megírni ezeket a szerencsétlen novellákat.

– Az a tapasztalatom, és úgy tűnik, ez közös másokéval, hogy legerősebben az illatok és a zenék tudják visszahozni egy-egy időszak hangulatát – hallgatom Tóth Krisztinát. – Sokszor nem minőségfüggő a dolog. Lehet, hogy nem is jó zenéről van szó, de ha kamaszkorában az ember nagyon szerelmes volt, s bizonyos kellemes szituációkban az a szám szólt, akkor az illető egész életében szépnek fogja tartani azt a dalt, mindegy miként nyílik ki számára a világ. Az angol zeneszámokat kamasz koromban úgy énekeltük, hogy egy mukkot sem értettünk belőlük. Kicsit csalódás is volt, amikor rájöttem, mennyire banális a szövegük.
– Nem homogén az antológia – fűzi tovább a szót. – Az anyagát olvasva arra jutottam, hogy nagyon alkalmasak ezek a zenei élmények a leltározásra, számvetésre. De vannak a kötetben esszészerű szövegek is, például Esze Dóráé. Kiss László a legifjabb generáció, eddig két kötete jelent meg, Szüts Miklós elsősorban festőként ismert. Méhes Károly az egyházi iskola kollégiumában nem lehetett nagy rocker, de megírta a maga szép történetét. Márton Lászlót is fölkértük, ő köztudottan egyáltalán nem hallgat zenét, javasoltuk, írjon arról, miként alakult így az élete. Egy ideig dolgozott a szövegen, de nem fejezte be. Forgács Zsuzsa elkezdte írni a kötetbe szánt opust, azonban annyi minden tolult fel benne ezzel kapcsolatban, hogy úgy döntött, különálló műbe foglalja. Többnyire eléggé személyes visszaemlékezések születtek, vagyis jó volt a hívószó, mert ki-ki mondta a magáét. Meggyőződésem ugyanis, hogy belül minden írónál folyton ugyanaz az egy verkli működik, csak kellenek kapaszkodók, amelyek a szerzőt időről időre továbblendítik.
M. Zs.