Az olvasás éjszakája
OLVASÁS
ÉJSZAKÁJA
KÖNYVES
KALANDOK
OLVASÁS ÉJSZAKÁJA KÖNYVES KALANDOK
Paulo Coelho a Zahirról

Budapest Nagydíj 2005
Interjú Paulo Coelhóval A Zahirról


– Mi A Zahir központi témája?
– A könyv mindannyiunk világlátásáról szól, amely abból a történetből ered, amit meséltek nekünk, és amelynek folyton igyekszünk megfelelni. Csakhogy ez a történet nem mindig egyezik azzal, amelyet valójában meg kellene élnünk. A regény főszereplője, egy híres író, akit elhagy a felesége, és ő, ahelyett hogy továbblépne és felfedezné, mennyi érdekesség van még a világban, azon rágódik, mit csinálhatott volna másként. A saját múltjában vájkál, és képtelen mással foglalkozni, mint hogy megválaszolja a kérdést: miért hagyott el a feleségem, amikor sikeres, tisztességes, becsületes és megbízható férfi vagyok?
– Mit jelent A Zahir?
– Jorge Luis Borges szerint a Zahir a XVI. századi iszlám mitológiából származik, a jelentése pedig: valami, amit ha egyszer meglátsz, többé nem tudsz kiverni a fejedből. Ez lehet egy oszlop, egy pénzérme, egy rögeszme, vagy bármi, ami végül eluralkodik az egész életeden, és szentté vagy őrültté tesz.
– Milyen mértékben tekinthető A Zahir önéletrajzi ihletésűnek? Mennyiben van benne ön a történetben?
– Valójában minden író belehelyezi magát a történetébe. Nyilvánvalóan mindig is vágytam rá, hogy elmondjam, mit jelent híresnek és ugyanakkor elszigeteltnek lenni. Az író esetében pontosan ez a helyzet. Nincs kapcsolata a közönségével, de tudja, hogy emberek milliói olvassák a könyveit. A hírességet, mint olyant tematizálom, és a híres ember felelősségét próbálom elemezni. Az a pillanat, amikor leülök a számítógépem elé, hogy könyvet írjak, teljesen valóságos. Másrészt viszont, engem természetesen nem hagyott el a feleségem, és az egész keresés meg a szerelmi történet megváltoztatásának a rögeszméje nem más, mint egy út, amely fiktív ugyan, de a világ mai állapotát tükrözi.
– A könyvben a sikeres író felesége szintén híres, és szakmailag elismert – mégsem boldog. Miért?
– Hozzá vagyunk szokva a boldogság eszméjéhez, vagyis életünk során elérkezünk egy ponthoz, amikor boldognak érezzük magunkat, és onnantól kezdve nincsenek többé kihívások. Azt gondolom, hogy attól a pillanattól fogva, hogy az életben nincsenek többé kihívások, megszűnik a keresés öröme is. Ilyenkor egy átlagos házaspár, aki számos nehézséget túlélt, hirtelen elkezd veszekedni. De valóban ezek az igazi értékek? Tényleg ezért születtünk erre a világra? Az író felesége nem hajlandó áltatni magát, mint a többi házaspár, akik elértek ebbe a „harmonikus” állapotba, hanem elhatározza, hogy utánajár a dolognak, és megkeresi a választ. Mi dolgunk van itt a Földön, miért nem tudjuk soha megtalálni a boldogságot?
– Ezen a ponton határozza el, hogy haditudósító lesz?
– Esther így dönt. Nőként joggal gondolja, hogy minden embernek megvannak a maga korlátai, amelyeket a háborúban tud a leginkább megélni, mivel a háborúban mindenre képes az ember, a legnagyobb hőstettektől a legperverzebb cselekedetekig. Nap mint nap ezt látjuk a háborús tudósításokban, amelyek sajnos egyre inkább életünk részeivé válnak. Az átlagember, az átlag amerikai, a hatalom érintésétől szörnyeteggé válik, aki könyörtelenül kínozza a foglyokat, ahogy az iraki Abu Ghraib börtönben történt. Nemrégiben egy amerikai tábornok azt nyilatkozta, imád embert ölni. Vannak dolgok, amelyeket az emberek csak ilyen határhelyzetben mondanak, s amelyek ellentétesek az erkölcsi normákkal. Esther nyilvánvalóan választhatna magának más szakmát, és dolgozhatna, mondjuk egy kórházban, ahol szintén nap mint nap szembesülhetne a betegséggel, a tragédiával, de ő kalandra vágyik. Keresi a kalandot, úgy érzi, a kaland értelme egyben az élet értelme. Elmegy a háborúba, és haditudósító lesz.
– És ezt csak a harcmezőn értheti meg az ember?
– Szerintem nem feltétlenül. Voltaképpen az élet maga is egy harcmező, csak erről igyekszünk megfeledkezni. De hát az univerzum alapja éppen ez a tűz, és a tűz megnyilvánulása a konfrontáció. Állandóan azt az elvont fogalmat keressük, amelyet úgy neveznek: béke, és közben észre sem vesszük, hogy a szervezetünk is folyton küzd saját magával, s hogy minden, ami körülvesz minket, nem más, mint konfrontáció. A harcmezőn a dolgok sokkal nyilvánvalóbbak, ezért megy Esther a harcmezőre. Bár, ha az emberiségbe több józanész szorult volna, észrevenné, hogy ez a konfrontáció, ez a harc mindig és mindenütt jelen van.
– Ön szerint A Zahir mindannyiunk egyetemes tapasztalata?
– Igen. Véleményem szerint mindannyiunknak megvannak a magunk rögeszméi, és sajnos könnyen rabjaivá válunk olyan dolgoknak, amelyek végül tönkre teszik az életünket. Ki kellett fejlesztenünk magunkban egy módszert, hogy megértsük, a kihívás nem lehet rögeszme. A kihívás valami, amit le kell győzni. Nem hatalmasodhat el rajtad, mert akkor tönkreteszi az életedet. Sajnos a legtöbb emberben a Zahir, vagyis ez a rögeszme – legyen az a pénz, a szerelem, a hatalom vagy bármi – átváltozik valamivé, ami tönkreteszi az életüket, amely addigra már csak erre a rögeszmére korlátozódik.
– Visszatérő témája a könyvnek, hogy van egy történet, amit elmeséltek nekünk, és van egy másik, amit viszont nem…
– Mondok néhány példát: van egy értékrend, amely szerint élünk, de a valóságban ezek az értékek nem egyértelműek, olyannyira nem, hogy ha az ember kétszer elgondolkodik rajtuk, másodszor nem ugyanarra a következtetésre jut, mint először. Például ilyen a béke.
A béke nagyon konkrét dolog, amikor a háborúról van szó. De ha mondjuk, a nyugdíjról van szó, máris elvonttá válik. Vannak emberek, akik egész életükben csak azért harcoltak, hogy végre megtalálják a nyugalmukat, a békéjüket, és amikor elérkezik a várva várt békéjük, azaz a nyugdíjaztatás pillanata, úgy érzik, hogy már nem részei az életnek, kívülállónak érzik magukat. De millió példát mondhatnék a szimbólumkutatás területéről is. Például: a kereszt, amit a katolikusok imádnak, én is katolikus vagyok, eredetileg minden emberi kínszenvedés legborzalmasabbika volt. Senki nem imádja a guillotine-t vagy az akasztófát, mert ezek élénken élnek a képzeletünkben. Az viszont feledésbe merült, hogy a kereszt is kínzóeszköz volt, ennek már más jelentést tulajdonítunk. Végül aztán körülvesz minket egy olyan szimbólumrendszer, amit bár nem értünk, mégis azt sugallja nekünk, például a kereszt esetében, hogy az önfeláldozás jó: áldozd fel önmagad.
– Lehet egy embernek több Zahirja élete során?
– Számtalan Zahirja lehet egy embernek. Mindig más. A Zahir betölt minden teret. De vannak olyan emberek, akik annyira megrögzöttek, hogy nekik valóban csak egyetlen Zahirjuk van. De ha valahogy sikerül túltenniük magukat rajta, jön a második, aztán a harmadik, és így tovább. Ezek az emberek csak ebben az állandó feszültségben és rögeszmében tudnak élni.
– A Zahir elvezethet minket valami célhoz, vagy inkább maga is csak egy vágy tárgya?
– Ott van például Az Alkimista, maga ismeri. Az Alkimistában van egy vágy, egy cél: a piramisok kincse. De a regény végére a fiú megérti, hogy nem a kincs, hanem az út teszi gazdaggá. A Zahir nem. A Zahir azonnal célba akar érni. A cél azt mondja az embernek: én fontosabb vagyok, mint az út. Ezért kezdtem a regényt Kavafis versével, amely az útról szól, amely elvezeti az embert a céljához. Kavafis versében tulajdonképpen benne van az egész regény. Arról szól, miként tér vissza Odüsszeusz Ithakába, és azt mondja, hogy ennek az útnak hosszadalmasnak kell lennie, minél tovább tart, annál jobb, mert bár végig az Ithaka utáni vágy vezeti az úton, de valójában az út a lényeg. A Zahirra ez nem igaz. A Zahir az a dolog, amit addig nem tudsz megszerezni, amíg át nem alakítod valamivé, ami lök előre.
– Miért éppen Kazahsztánból származik a könyv egyik főszereplője?
– Azért választottam Kazahsztánt, mert ott él a Tengri hagyomány. E szerint a hagyomány szerint az egész univerzumot be lehet fogadni, és Istent nem lehet ajtók mögé zárni, ahogy más vallások mondják. Ez a hagyomány túlélt minden hatást, túlélte a kereszténység, az iszlám és a konfucionizmus hatásait is. Vagyis a föld az anya, aki megérdemli legmélyebb tiszteletünket, és az élet csodája a földben testesül meg. Itt, ahol most vagyunk, láthatja, hogy ugyanez a gondolat nyilvánult meg a Szeplőtelen Fogantatásban, amikor megjelent Szent Bernadettnek. De ez a gondolat végül eltorzult, és mást kezdett jelenteni. Én tehát abban hiszek, hogy ha visszatérnénk az egyszerűséghez, persze nem arra gondolok, hogy totemisták legyünk és mindenfélét imádjunk, hanem hogy ha megértenénk, hogy Isten ott van mindenben, és minden dolog egyetlen egész, végül az élet sokkal összetettebb lenne.
– Hogy írja Paulo a könyveit?
– Kétévente írok egy könyvet. Úgy érzem, élnem kell az életemet, kapcsolatban kell lennem az emberekkel lnnyel, és hagynom kell, hogy a könyv megíródjon bennem. Két évnél rövidebb idő alatt lehetetlen bármit is csinálni. Mert szükségem van arra, hogy kapcsolatba kerüljek az emberekkel, és arra is, hogy kapcsolatba kerüljek önmagammal. Egy adott pillanatban a legmeditatívabb kapcsolat az, amikor érzem, hogy megszületett bennem a válasz egy kérdésre, és ez az a pillanat, amikor leülök a számítógép elé és elindulok, hogy fölfedezzem lelkem ismeretlen óceánját, és azt, hogy mi volt a kérdés, ami fölmerült bennem, és mi a válasz erre a kérdésre.
– Melyik regénye áll a legközelebb A Zahirhoz?
– Mindegyik könyv egész más, nem lehet őket összehasonlítani. Egyik sem állhat közel a másikhoz. Mindegyik kifejez belőlem valamit. Az Alkimista az utam metaforája. Az Egy mágus naplója azt a pillanatot ragadja meg, amikor életem gyökeres fordulatot vett. A Veronika meg akar halni azt mutatja meg, milyen fontos a különbözőség és a különbözőség elfogadása. Szóval nem lehet egymással összehasonlítani a könyveket. Az egyetlen közös bennük a stílus, és én mindig olyan stílusra törekedtem, amely egyszerű, anélkül hogy felszínes volna.
– Kik a kedvenc írói?
– Megrögzött olvasó vagyok, és mindent újraolvasok: Jorge Luis Borgest, Dante Isteni színjátékát, némi félelemmel bár, de újraolvasom Henry Millert, aki nagy hatással volt rám, Jorge Amadót, aki a brazil lélek leghívebb tolmácsa. William Blake számomra sokoldalú zseni: nagy festő, nagy költő és nagy látnok.
– Mily módon változott meg az irodalomszemlélete annak tükrében, hogy maga ma az egyik legtöbbet olvasott szerző a világon?
– A siker rengeteg ajtót nyitott meg előttem. Persze vannak köztük olyan ajtók, amelyek mindig ugyanoda vezetnek, például a fogadásoké, de ugyanezek az ajtók elvezetnek az emberekhez is. És ez lehetővé teszi, hogy utazgassak, hogy megismerjek embereket, lehetővé teszi, hogy észrevegyem: az irodalomnak olyan fontos szerepe van ma, amilyen már vagy 10–15 éve nem volt. Manapság az irodalom olyan, mint a mozi. A legtöbbet használt közeg, egy egyszerre írott és olvasott közeg, az internet közege, a szavak és a mondatok közege. Ezért az olvasók leveiből azt látom, hogy az irodalom olyan erővel támad föl hamvaiból, amit 10 évvel ezelőtt el sem lehetett volna képzelni.
– Maga szerint a nyugati világban, egy olyan korban, amikor a hírnévnek óriási kultusza van, van még helye az értelmiségnek?
– Azt gondolom, hírességnek lenni és közben értelmiséginek lenni nem feltétlenül ellentmondás. Sok olyan híres embert látok, akik a hírnevüket valami jó ügy érdekében használják fel. Igen, azt hiszem, hogy a klasszikus értelemben vett értelmiségi, aki csak ül és kritizál másokat, miközben nem csinál semmit, és egy lépést sem tesz előre, valóban elkopott, elavult fogalom. Én nem elemezgetem az életet, inkább élem. És ebben az értelemben mindenki, aki csak elemzi az életet, anélkül hogy élné is, eltékozolja azt.
– Ön szerint az irodalom közvetítésével ki lehet békíteni egymással az akadémikus kultúrát és a népszerű kultúrát?
– Nem látom ezt a különbséget. A ma népszerű kultúrája a holnap akadémikus kultúrája. Ha visszatekintünk Shakespeare-ig vagy Cervantesig, azt látjuk, hogy épp az maradt meg belőlük, és az vált klasszikussá, ami a saját korukban népszerű volt.

Fordította: Nagy Viktória
Az interjút lapunk a kiadó, valamint a szerző irodalmi ügynöksége szíves közreműködésével közölheti.
Fotó: Xavier González 

 

Könyvhét, 2005. április

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés