Madame Bovary és Happy Dontvöri

Ismétlés, összefoglalás, elsősorban lányos apáknak

Azt írta a Könyvhét szeptemberi számában (478. old.) az én nagyon kedves kolleginám, a nem laikus Eszter, hogy Bovaryné – már tisztáztuk (ez itt az     i s m é t l é s    helye), hogy az „ igazi” a harmadikkal azonos – lektűrolvasó kékharisnya . Ennyire konkrétan nem állította, de Emmának ez is szerepköre, szerinte, és egyetértek vele. Hogy honnan ered a kifejezés (angolul: blue stocking , franciául: Bas-bleus ) azt szépen előadja Mit is jelent? c. szótárában Sárközi Mátyás.

            De hát mit is olvasott Madame Bovary, sz. Emma Rouault? Merthogy jó nevelést kapott. Flaubert azt is leírja, hogy Emma miért lelkesedett (Párizsért, Itáliáért stb., festményekért, épületekért, a tengerért, a hegyekért, a zenéért, szóval mindenért, ami SZÉP ), de mi most csak az olvasmányaira koncentrálunk. Tehát: előfizetett a Munkakosár-ra és a Szalonok tündéré-re, Leon jelenlétében egyszer belelapozott az Illustration-ba. Gondolom, ezek olyanok lehetettek, mint a Fürge ujjak és a Gyöngy. Olvasta Eugéne Sue regényeit. Ő valóban nem több mint akkori népszerű (lektűr)író. Ám Balzac és George Sand műveit is forgatta. Mai fogalmaink szerint nem lektűrírók. Lehet, hogy akkor annak számítottak?! (Kérem, hogy egy olvasásszociológus világosítson fel bennünket.) Olvasta a Pál és Virginiát (Paul et Virginie). Hogy az mi, arról olvasóim legjobb ha a Művek lexikona II. kötetéből (Magyar Nagylexikon Kiadó, 2008) tájékozódnak. Itt csak annyit róla: Jacques-Henri Bernardin de Saint-Pierre kisregénye 1787-ben jelent meg. Ez egy egzotikus környezetbe helyezett idill, érzelmes történet. Mindent nem sorolok fel, de azt még hadd idézzem: „ Tizenöt éves korában, legalább hat hónapon át, Emma egy egész kölcsönkönyvtár porát szívta magába. Később meg, Walter Scottnak hála, a történelmi dolgokba habarodott bele...” (Az Első rész 6. fejezetében bővebben tájékozódhatnak ezekről a dolgokról.) Csak az ember olvas . Ezt a 19. században biztosan így mondták: Regényt csak nő olvas . Hát, ezek után nem csodálkozhatunk szegény Emmánk tragédiáján. Mindezt elsősorban a lányos apáknak írtam le.

            Az a rosszindulatú mendemonda terjedt el szegény Mária Antóniáról (aki, ugye, lényegében magyar volt), hogy a vérpadon elnézést kért a hóhértól. (Talán mert véletlenül rálépett a lábára, vagy akaratlanul meglökte?) Hát ha így lett volna is, szerintem b i z t o s a n hidegvérrel Entschuldigung-ot mondott, semmiképpen sem Pardonnez moi-t! Ennyiben szolgáltassunk igazságot a mi mártírunknak.

            Mármost az első kedves hozzászólónk is szeretnék válaszolni.

Én nem azt vártam Tőle, hogy a filmvásznon és a színpadon való alakítás illetve játszás-téma lerágottságával hozakodik elő, hanem annak hiábavalóságára hívja föl figyelmemet, miszerint a regényekből, novellákból, drámákból, tehát szépirodalmi alapanyagból készített filmek „ másságán” -különbözőségén és értékcsökkentségén kár rágódni. Erre mondhattam volna keményen, hogy: NEM. Most csak halkan mondom: neeeem. Nem szabad a rágódást, csámcsogást, cuppogást abbahagyni. Még akkor sem, ha végül is nem oly egyszerű a képlet, mint bejegyzésemből látszhat. Mivelhogy nem írtam végig a témát. A nagy, a legnagyobb ellenpéldát például ostobán kihagytam. Kedvencem, Luis Buň uel jelentéktelen, gyönge, bűnrossz irodalmi alapanyagból készített zseniális filmeket! Bikácsy Gergely (sok apró hibát tartalmazó, ám mégis nagyon fontos) monográfiájában tessenek utánanézni, hogy mely szerzőkről és regényeiről van szó. S még annyit Mickónak: játsztam S. Imrével, A. Gáborral, Sz. Ádámmal, S. Lászlóval (Közepesen régi Nemzeti Színház) egy színpadon. Depardieu-val is szívesen játszanék, de még inkább elborozgatnék. Komolyan: színpadon őt sem fogom már látni, ahogy nem láttam Belmondo János Pált. Pedig amikor (legutóbb) Párizsban jártam, éppen a Kean-t alakította. És csak 200 frank volt a beugró. Na de akkor miből ittam volna a jó kis vörös borokat, rozékat, söröket?

            És mondhatnám, hogy az M1-en futó Miss Marple-sorozat gyönge, mint a harmat. De mondhatnám azt is, a Fábri Zoltán rendezte Hannibál tanár úr annyira de annyira jó, hogy az csuda, holott nagyon eltér Móra kisregényétől, pedig asse kutya. (Szabó Ernő alakításáról ódát kellene zengenem.) Remélem, nem csak minden magyarember (töhötömista), hanem magyar ember tudja ma már, hogy pun testvéreink tagjai voltak a turáni faj népközösségének. (Most a t a m a n a – e l m é l e t e t ismételjük, pajtások): És hogy Tarquinius, azaz Tar-quin az Tárkony, ami Tarkán, vagyis kopasz főnök. És (Africanus) Scipio az Scsipió, Csipijó, azaz Csípi jól, vagyis jól megcsípi Hannibált (Hanni Pált). Bízón-bizony, helyre kell tenni a dolgokat: a pun-háborúk történetét csupa római írta meg („ Jaszna sztrela gladova!” – nem fordítom le. Magyar jelentése benne van a Hannibál föltámasztásá-ban.)

            A Fábri-lista egyébként igen érdekes: Sarkadi, Kosztolányi, Móra, Sánta Ferenc, Molnár Ferenc, Örkény, Déry, Rónay György, Kaffka, Balázs József egy-egy, vagy akár két műve volt a kiindulópont... Kevés olyan jelentős magyar regény van, amilyeket ne filmesítettek volna meg. A „ nagyok” közül Jancsó és a korai Szabó István dolgozott a legkevesebbszer irodalmi alapanyagból. Kivétel a Lengyel József novellából forgatott Oldás és kötés – ami az én kedvenc Jancsó-filmem, mert a Hernádi-féle („művészfilm”) blöfföket nem fogadtam el. Autonómnak autonóm, de blöff, kivéve a Szegénylegények-et, a Csillagosok, katonák-at. Utóbbitól az Oscar-díjas Mephisto az, amely egészen más, mint amit a rendezőtől addig megszoktam. Nem is szoktam át, Redl ide-Redl oda. Az Apa, az Álmodozások kora, a Szerelmesfilm, ha nem is remekművek, de jók, hangulatosak, a mieink... És milyen könnyű kézzel csinálta meg a Találkozás Vénusszal c. tragikomédiát! Csak azt nem tudom, jó film-e. Bacsó pedig hiába dolgozott (mindig?) saját forgatókönyvből... Krimik, megtörtént bűnesetek, nem irodalmi mű nyomán készült tucatnyi „mű”: autonóm?! filmművészet? - frászt, már akit szórakoztató filmipar – A fene tud ebben rendszert felállítani! De a cseh filmeket nem kezdte ki az idő: a Szigorúan ellenőrzött vonatok-at, az Egy szöszi szerelmé-t, a Fekete Péter-t és a Tűz van, babám!-at …Milyen külső-belső színek vannak a Vége a régi időknek-ben és a Sörgyári capriccio-t sem méregetjük hiába Hrabalhoz.

            Persze, amilyen hülye vagyok, engem mégiscsak izgat, hogy milyen Agatha Christiekből csinálják ezeket a kilúgozott filmszerűségeket, amiket az M1 sugároz mostanában. Vagyis, kedvem támadt, csak az összehasonlítás kedvéért A. C-t olvasni. Holott nemigen szoktam. És mivel már láttam két feldolgozásban a Veszedelmes viszonyokat (Gerald Philippe-pel és John Malkovich-csal), hamarost megnézem azt a három részes francia-kanadai változatot, amelyben Deneuve, Nastassja Kinski és Rupert Everett játszik.

            Kezembe került egy szép, termetes könyv: Nézőpontok, motívumok . Irodalmi témakörök. Ebben az egyik fejezet irodalom és film viszonyáról szól. Ennek nyomán mondom hangsúllyal, Desirée, az adaptáció és az autonóm alkotás megkülönböztetését jó lenne minél hamarabb oktatni az iskolában. Ehelyett mikor kerül erre sor?! A gimnázium valamelyik évfolyamán, ha jól tudom. És mivel van tele az ötödikes irodalomkönyv? „ Nézzétek meg azokat a filmeket, amelyek nektek való regényekből, mesékből vagy elbeszélésekből készültek!” A lehetséges címek: János vitéz, Odüsszeia, Koldus és királyfi, Fehérlófia, Az aranyember, A kőszívű ember fiai, Rákóczi hadnagya, Csutak és a szürke ló, Két koldusdiák, Robin Hood (melyik? – mindegy is! van egypár), A Pál utcai fiúk, Egri csillagok, A koppányi aga testamentuma. Széria a TV-ből: Tüskevár. A kisfiú és az oroszlánok-on, a Keménykalap és krumpliorr-on már túl vannak a megszólított nebulók. Az összes ajánlott film gyönge vagy közepes adaptáció, ugyebár. Abba a sorba tartozik tehát, amelyik akarva-akaratlan elvesz az eredeti tartalmi gazdagságából. Úgy nőnek föl a gyerekek, hogy nem tudják: létezik olyan autonóm művészet, hogy film. De még csak úgy se járnak, mint én: 12 évesen megnéztem a Kereszteslovagokat. Hű, ebből de jó történelmi regényt lehetne írni! – lelkesedtem. És már majdnem bele is kezdtem, csak még nem voltam kész A kincses sziget mintájára írt kalózregényemmel. De mint fentebbi megjegyzésem mutatja, én, ha látok egy filmet, aminek szépirodalmi alapja van, akkor nagyon igyekszem elolvasni az eredetit. És fordítva. Attól tartok, a nálam fiatalabbak, akik kevesebbet olvasnak, nyilván, mint „ mi” , másfél óra alatt megnézik a filmet, aztán annyi. Nem veszkődnek napokig, hetekig (hónapokig azaz sohanapjáig) az alapul szolgáló regény (el)olvasásával. És azt hiszik, ettől ismerik az irodalmi alapanyagot. (Talán mégiscsak volna értelme integrálni a művészeti tárgyak oktatását? Nem isten ellen való vétek volna ez sem, mint a fizika-kémia-biológia együtt-tanítása.)

            Csak félig-meddig negatív utópia: Azt hiszem, a „ ponyva” , a lektűr, a rózsaszín regény, a krimi stb. hamarosan ugyanúgy válságba fog kerülni, mint ahogy eltűnt az igazi sci-fi, lényegében nincs történelmi regény. De a fantasy is, remélem, az utolsókat rúgja, könyvben és filmen egyaránt. Amennyi van belőle, azt már lehetetlenség elolvasni. Tonnaszám áll a boltokban. A hollywoodi mesevilágnak nincs hova butulnia tovább. Az akciófilmek kifulladnak. A film és irodalom karöltve világsikert produkál-jelenség talán még egyszer-kétszer megismételhető (lásd Harry Potter-sorozatok), de egyik sem menti a másikat. Gyorsan fognak avulni. A 2070-es évek Filmmúzeuma ugyan negyedévente leadja, de már képregény, diafilm formában sem lesz eladható H. P. története. Csak „ műveltségi vetélkedőkön” teszik fel a 4.000 eurós kérdést (az sok pénz ám!) a TV 15-ön: Melyik nap mentek Weasley-ék Harryért a Privet Drive-ra? A/ kedd, B/csütörtök, C/péntek és D/ vasárnap. Nem biztos, hogy vágni fogják a helyes választ.

            Istenem, mi lesz a könyv- és filmkultúrával? Visszaszoknak nálunk (is) a futballstadionokba az emberek (mivel lesznek stadionok és abban igazi labdarúgás, sőt, fejelés, nem csak „mellezés”)? Vagy inkább mindenki maga ír magának egy-két könyvet, évente-félévente? És összeállnak a családtagok, hogy forgassanak egy „ művész” - és egyben családi filmet maguknak valami örök témáról? (Iván megszöktette Pierre feleségét, Ilonkát. Lajos összehívja az unokatesóit és irány Los Angeles... Tíz évükbe kerül, míg megtalálják Ilonkát, aki ugyanolyan csinos, mint volt, és ugyanúgy szereti Pierre-t. A folytatásban az egyik szereplő 80 percig hányódik a Föld körül, és az Északi-sarkon -?! megjelenik neki Scott kapitány szelleme, aki átadja ugyan a Nasca vonalak titkának megfejtését, csakhogy Perselus Piton parancsára egy yeti belelöki a hőst a Loch Ness tóba, ahonnan a sherwoodi erdőből kissé elkóborolt Little John kimenti. Majd a Cseh-tenger partján összefut a Megamorv-expedícióval, amely Shakespeare sírját agnoszkálja éppen. A halhatatlan magyar drámaírót Attila mellé temetik szülővárosában, Hódmezővásárhelyen. A végén az összes Shakespeare-színészt, aki nem tagja a Töhötöm Szövetségnek, lenyilazzák. Szerencsére mindegyik tag már a (III.) X. Y. kormány óta.) Happy. Dontvöri.