ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
Milyen a francia televízió?

Milyen a francia televízió?


Rossz. De nem úgy, mint a magyar. Másképp.
Erről azonnal Tolsztoj Leó jut eszembe, aki az Anna Kareninát a következő klasszikus mondattal indítja: “A boldog családok mind egyformák, de minden boldogtalan család a maga módján az.” Ennek analógiájára valószínűsíthető, hogy minden jó nemzeti televíziós hálózat hasonló, de minden rossz televízió a maga módján az.
A magyar nyelvű televíziós csatornák lényege, hogy nem magyarok. Néhány nagyigényű show műsortól eltekintve (Dáridó, Koóstoló, Tébolygó – hogy csak a legnépszerűbbeket említsem) még a reklámok jelentős része sem magyar, kivéve néhány hamisítatlanul hazai mosópor, intimbetét és mobiltelefon reklámot, a filmek pláne nem magyarok, a mindent elöntő sorozatokról nem is beszélve, most a hollywood-i akció- és horrorfilm sorozatok, a Walt Disney meg a Cartoon Network mellé fölfejlődtek a latin amerikai (mexikói, brazil, argentin és tűzföldi) sorozatok: itt a színészi játék elképesztő teljesítményeiben gyönyörködhet a néző (megannyi potenciális Oscar-díjas!), Sztanyiszlavszkij sírva jönne a receptért, ha tragikusan nem késett volna el, nem beszélve az operatőri munkáról, az egész képosz-tályról a sminktől a világításon keresztül egy-egy jelenet bravúros beállításáig, a virtuóz kameramozgásig, a lenyűgöző vágási technika mellett a belső plánok mesteri alkalmazásáig, ráadásul mint író az ámulattól aléltan hallgatom a költői szárnyalású, mégis oly természetesen emberi hangzású dialógusokat… no, szóval a magas kultúra és emelkedett ízlés eme orgiái nálunk általában importcikkek, nem saját kultúránk gyümölcsei; így a néző ízlése idegen kulturális termékeken csiszolódik, de legalább tanul általuk, és éhenkórász színészeink is megélnek a szinkronból.
Franciaországban ez alapvetően másképp van. Nem engedik be az országba az idegen kultúrát, legalábbis nem oly mértékben, mint hozzánk, ahol mai magyar filmet (azt a hármat, amire egy évben pénzt szán a mindenkori kultusz kormányzat), csak éjfél után tekinthetik meg rétegműsor gyanánt az erre megedződött értelmiségi rétegek, akik föltehetően munkanélküliek és nappal alszanak. Amúgy meg, hogy néha magyar filmet is lásson a nagyérdemű, televíziós csatornáink újrasugározzák filmtörténelmünk egészét a tízes évek némafilmjeitől az Állami Áruház című szocialista-realista remekműig, különös tekintettel a Hyppolit, a lakájra, melyet mint nemzeti filmgyártásunk csúcsteljesítményét évente legalább hatszor megtekintheti az érdeklődő.
Na, Franciaországban amerikai film csak fél tizenkettő után látható, egyéb külföldi, például francia-belga, vagy francia-olasz, vagy francia-svájci, vagy francia-korzikai koprodukció is csak hébe-hóba. Nem tudom hogyan csinálják, de Párizsban például McDonald’s és Kentucky Chicken is minimum négyszer kevesebb van, mint nálunk; igaz, a városban máshol is található kultúrált WC; mindenesetre az amerikai fast-food evés-kultúrát is sikerült visszaszorítaniuk, nemcsak a filmkultúrát.
Karácsony hetében, melyet volt szerencsém Párizsban tölthetni, de volt szerencsétlenségem betegnek lenni, szinte állandóan a tévét néztem, és állíthatom, hogy más, mint a mienk. Nem annyira amerikai (még csak nem is latin-amerikai) mint inkább francia. Az ízlésnek már említett orgiái ott is megtalálhatóak, de nemzetiek.
Nemzeti filmművészetük múltját is becsülik. Karácsony hetében naponta két Luis de Funés filmet láthattam, naponta egy-egy Burvillt, és legalább másod naponta egy Blier-t. Nem láttam viszont se Depardieu-t, se Belmondót, se Alain Delont, ők vagy nem tartoznak a nemzeti filmkultúrához, vagy nem elég ünnepiek karácsony hetére. Nem tudom, nem volt kitől megkérdeznem. (Vagy még élnek… – lehet, hogy ez a baj velük.)
Más. Rengeteg Híradót is láttam, volt is hír. Azon a héten volt a tornádó. Közel száz halott, több tízezer kicsavart fa, települések százai maradtak áram nélkül, az atlanti óceán partját meg elérte az olajszennyeződés: én még életemben annyi olajtól fekete madarat mosdatni nem láttam, mint azon a héten: szívszorító volt. De ha ott egy riporter rászánja magát, hogy a kamera elé állít és mikrofonvégre kap egy riportalanyt, legyen az a helyi osztrigatelep tizenhét éves segédmunkása, azt végighallgatja az első szótól az utolsóig.
Mindenesetre nem sok olyat láttam, hogy a riporter öt percig beszélt volna a riportalany helyett, míg az a képen némán tátogott, utána direktben is a szájába adott volna pár szót: “…hát én, kérem, nem is tudom, talán lehet…” – és ennyi volt a riport, ahogy a magyar riporterek csinálják. Miért?
Lehet – nem tudom eléggé a nyelvet –,hogy a francia riportalany sokkal szebben beszél franciául, mint a magyar riportalany magyarul? Vagy csak egyszerűen tisztelik az emberben az embert, még ha csak riportalany is?

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
Könyvhét 2018/3.ÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés