Az irategyesítés ámulata
József Attila-dokumentumok facsimilében

1924. augusztus 14-én József Attila a Múzeum körúton leugrott egy mozgó villamosról. Hogy hová és miért sietett ennyire, s egyáltalán sietett-e, vagy esetleg csupán a még nem véglegesült szövegű Miért hagytál el, hogyha kívánsz című vers valamely során merengett el - nem tudjuk. Az viszont bizonyos, hogy a Múzeum körúton egyenesen egy szolgálatot teljesítő szigorú rendőr karjaiba szaladt, aki az 526/893. számú rendelet előírásai szerint azonmód feljelentést is eszközölt, s „a gyalogos közlekedés rendjének kihágása” miatt a költőt 20 ezer korona pénzbírságra ítélték. Mindezt abból a nagyszerű kötetből tudom, melynek megjelenését a szerkesztő és összeállító, Varga Katalin - a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kézirattárának vezetője - és a kiadványt tervező T. Nagy György - ugyancsak a PIM munkatársa- a könyvhétre időzítette.
Egy pazar ötlet pazar kivitelezésben – ez a foglalata az „És ámulok, hogy elmulok” című, a József Attila-iratok alcímet viselő képes albumnak, amely majd’ kétszáz dokumentumot bocsát facsimilében a nagyközönség elé. Olyan papírokat, melyek többségét ezidáig csak levél-, illetve, kézirattárosok s legfeljebb a József Attila-kutatók vehették tüzetesebben szemügyre.
Életrajzírók, irodalomtörténészek számára jól ismert, hogy a különféle hivatalos okiratoknak, családi leveleknek, fényképeknek, apróbb-nagyobb fecniknek milyen fontos, olykor perdöntő szerepük lehet egy-egy alkotó tevékenységének utókori feltárásában, az életmű egészének megértésében. Ennek az irodalomtörténeti közhelynek lábjegyzetek ezrei (tízezrei) adnak bizonyító erejű nyomatékot. És az is igaz, hogy ezek közül a legfontosabbak olykor-olykor a különféle kiadványok képmellékleteiben is helyet kapnak. A mostani összeállítás azonban alapvetően különbözik az eddig ismertektől: Az életrajzi adalékok ebben a kiadványban főszereplővé, jó minőségű - mondhatni élethű reprodukcióban - izgalmas látni- és böngésznivalóvá lépnek elő. A Varga-T. Nagy páros azonban nem csak a PIM-ben található József Attila-iratokat tette közkinccsé, hanem felkutatták, pontosabban számba vették és a kötetbe emelték azon „hivatalos ügyekben keletkezett” iratokat is, melyek éppenséggel más közgyűjteményekben vagy magántulajdonban vannak. Figyelmük még arra is kiterjedt, hogy az egyszer már publikált, de aztán megsemmisült iratokat a lapközlemény alapján rekonstruálják. Így tettek például az Új Időben 1949-ben közzétett, egykoron a Társadalmi Lexikon számára kézzel írt önéletrajzzal, melynek azóta nyoma veszett, vagy azon 1933 októberi, Hóman Bálint miniszterhez segélyért folyamodó kérvénnyel, melynek eredetije - több ezer kéziratkinccsel egyetemben - 1956-ban égett el az Országos Levéltárban.
A PIM-ben őrzött dokumentumok mellett tehát a kötetbe bekerültek például a Budapest Főváros Levéltárában fellelhető periratok (van belőlük jónéhány, kezdve a Lázadó Krisztus című vers inkriminálásától, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című verseskönyv elkobzásán át, egy szeméremsértő Tersánszky Józsi Jenő novella közreadásáig). És a kötetből nem maradtak ki a megyei levéltárak vagy községi iskolák költőre vonatkozó dokumentumai sem. Virtuális és valóságos irategyesítés is tehát az „És ámulok, hogy elmulok” című, szűkszavú, ám mindig pontos eligazítást nyújtó jegyzeteket adó album. Olvasóbarát voltát pedig a tipográfiai ötletek gazdagsága még inkább kiemeli: egy szempillantás kell csupán, s a lap szélén szereplő szám alapján pontosan tudható, hogy az éppen látott dokumentum keletkezésekor milyen idős volt József Attila, mint ahogy a fehérből feketébe változó elkomoruló oldalak is vezetik, eligazítják a mesélő dokumentumokba újra és újra belefeledkezőt.
Még a József Attiláért rajongó, s a 20. század történetét valamelyest nyomonkövető hivatásos böngészőket is sorra érik meglepetések: olyan papírok, nyomtatványok, amelyek sokszor pontatlanságuk vagy éppenséggel mellékes voltuk okán válnak figyelemreméltóvá. Jól ismert például, hogy József Attila a görög-keleti vallásban nem lelt nyugalmat, csak papot, ám a költő jónéhány iskolai tanulmányi értesítőjében – anyja keresztlevele nyomán - a „református” meghatározás szerepel a „vallása” rubrikában. S még az iskolai bejegyzéseknél maradva: ha meglehetősen ismert volt eddig is, hogy kezdetben, kisiskolásként József Attila kiváló előmenetelű és magaviseletű gyerek volt, ám Öcsödön egyetlen esztendő alatt kivétel nélkül minden tantárgyból két-három érdemjegyet rontott, a szóban forgó bizonyítvány nyomtatott blankettája mégis csak meglepő. 1912-ben – tudhatja meg a figyelmes olvasó - a tanulókat még háromszor értékelték: „karácsonykor”, „húsvétkor” és „tanév végén”. A költő 1923. decemberi érettségi vizsgalapját szemlélve nyilván sokaknak feltűnik majd az érettségin elnöklő, Pintér Jenő neve. Pláne ha tudja azt is, hogy József Attila hat évvel később megsemmisítő kritikát írt a két világháború közötti évtized irodalomtörténetírását meghatározó tankerületi főigazgató új, „csökönyösen szellemellenes” könyvéről. Az utókori lapozgató aligha tud szabadulni attól a feltételezésétől, hogy a magyar nyelv és irodalom szóbeli vizsgájára adott Pintér-féle „elégtelen” érdemjegy és az Előörs című lapban közölt bírálat között ok-okozati összefüggés is lehet, még akkor is, ha József Attilának egyébként teljességgel igaza volt…
De említhetek egy másik példát, ugyancsak 1929-ből, amikor még nagyban dúlt a szerelem a költő és Vágó Márta között, s az após-jelölt, Vágó József lánya udvarlójának biztos polgári állást próbált szerezni. A kötetben fellapozható a költőnek az a magyar-francia kereskedelmi levelezői állásért való folyamodványa, melyet a Magyar Külkereskedelmi Intézet Rt igazgatóságának címzett. József Attila akkori helyzetéről azonban a kérvény szövegénél jóval többet árulnak el a kérvényre írt hivatali széljegyzetek. A szűkszavú „Vizsgázni!” még csak hagyján, s még az sem érthetetlen, hogy a munkabérül először megjelölt 200 pengőt valaki 150-re módosította. Az igazán mellbevágó megjegyzés az Rt egyik, ma már kideríthetetlen vezetőjétől származik: „Vágó ragaszkodik?” Ez a kérdés, melynek mögöttesét nyilván érzékelhette József Attila is, hirtelenjében átélhetővé teszi a nevezetes, a Mártával való szakítást követő hónapokban született verssort: „Egy jómódú leányt szerettem,/ osztálya elragadta tőlem”, hogy a még későbbi, az 1937-es Születésnapomra című vers „s még havi kétszáz sose telt” soráról ne is beszéljünk…
Annak tükrében pedig, hogy tudjuk, József Attila szeretve-féltett írógépe - melyen önmaga gépelte-püfölte végső formába számos klasszikus költeményét - az 1930-as évek közepétől többször volt zálogban, mintsem a költő használatában, megindító látni és olvasni, hogy az Andrássy út 6. szám alatt lakó poéta – nyilván mert nap mint nap nyálát csorgatva járt el a három házzal arrébb, a 12-ben lévő Remington Írógép Részvénytársaság boltja előtt – 100 pengő előlegért, s havi 77 pengő részlet vállalásával vásárolta meg a Remington Portable típusú „gyárilag új”, (s a 2 százalékos forgalmi adóval együtt) 408 pengős masináját. Viszont azok a dokumentumok már megrendítőek, melyekből például arról értesülhetünk, hogy 1934-ben a költő ellen (egy perén való megjelenés elmulasztása miatt) kiadott hatósági körözésben magasságát még 170 centiméterben jelölték meg, az öngyilkosságát rögzítő halottvizsgálati jegyzőkönyvben azonban már csak 164 centiméter szerepel. És hátborzongató a találkozás azzal a két hatósági okirattal is, melyek szerint József Attila élete 1905. április 11-én este (vagyishogy korabeli megfogalmazás szerint: „délután”) fél kilenckor kezdődött és 1937. december 3-án 19 óra 35 perckor ért véget.
Olvasó, folytatnám… - tolul a számítógépemre a Haszon című József Attila-vers parafrázisa, de hát nem az untatástól való félelem, hanem a megszabott (és már felalkudott) terjedelem miatt vagyok kénytelen befejezni itt…
Murányi Gábor