ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
Forrás nélkül

Forrás nélkül

Marketingből jeles. A borító hátoldalán szakmai tekintélyek elismerő sorai; „a médiaoktatás fájó hiányát begyógyító munka” és persze „hiánypótló összefoglalás” született. A munka komolyságát bizonyítandó a tanulmányok lábjegyzeteltek, van név-, sőt tárgymutató is, a tárgyalt korszak áttekintését kétíves kronológia is segíti - és mégis: minél inkább elmélyed valaki a Magyar médiatörténet szövegében annál több alkalma nyílik a morgolódó bosszankodásra, majd ennek nyomán a végkövetkeztetésre: ezt a tankönyvnek szánt hézagpótló kiadvány „csak” tankönyvnek nem jó. Nem jó, még akkor sem, ha nincs másik.

Rendhagyó médiatörténetnek nevezi az általa szerkesztett, a kronológia helyett nyolc nagy tematikai fejezetre tagolt tanulmánykötetet Bajomi-Lázár Péter. A fél évtizede útjára indított Médiakutató című elméleti folyóirat alapító főszerkesztője (s egyben a Zsigmond király főiskola kutatási igazgatója) a Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig című könyv előszavában azt is jelzi, hogy a 121 szerző által jegyzett munkát „elsősorban a főiskolák és egyetemek kommunikációs és média szakos hallgatóinak” szánták. Összefoglaló tankönyvnek tehát. E funkciójának azonban ez a negyed századra visszatekintő kötet nem felel meg. Tegyük most zárójelbe azt az elméleti kérdést, hogy szabad-e, lehet-e a közelmúlt – tudományos szempontból korántsem feldolgozott - eseményeit úgy tálalni, mintha azok már távlatosan megítélhetőek lennének (szerintem ez a könyvből kiordító sugalmazás az alapvető félrevezetés). Ennél ugyanis sokkal lényegesebbnek problémának azt tartom, hogy a Magyar médiatörténet három és félszáz oldalán riasztóan sok a pontatlanság és a felületesség, és ha máshonnan nem, hát az irodalomjegyzékben pontosan tettenérhető, hogy a szerzők többsége, számos, még az egyébként könnyen hozzáférhető, publikált forrást sem ismer.
Belátom, a megállapítás súlyos, így legalább néhány - a saját kutatási területemről, az irányított sajtó történetéből vett - példával alátámasztandó. A jóindulattal talán még tollhibának is nevezhetőkből csupán mutatóba említem, hogy a politikai napilapok főszerkesztőit nem 1984-85-ben, hanem egy évvel korábban cserélték le intézményesen, a Máshonnan Beszélő című szamizdat lap 1985-ben nem Donáth László-, hanem Donáth Ferenc-emlékszámot adott közre. Az viszont már nehezen magyarázható, hogy az elmúlt évtizedben megjelent fontos sajtótörténeti vonatkozású könyvek szerzőinek – a Szigorúan ellenőrzött mondatok címűt jegyző Vörös Lászlónak, a Mozgó Világ történetét feldolgozó Németh Györgynek, a Tiszatáj- illetve az Új Forrás-krónikát közreadó Gyuris Györgynek és Monostori Imrének - neve még csak elő sem fordul a névmutatóban. S az 1980-as éveket fellazító szamizdatról úgy esik szó, hogy közben a szerkesztők és szerzők figyelmét teljességgel elkerülik az ihlető források, az emigráció nevezetes és a magyar sajtóra komoly hatást gyakorló orgánumai, mint például a Méray Tibor szerkesztette párizsi Irodalmi Újság vagy a müncheni Új Látóhatár, noha ezen lapok szerkesztői tudván tudva sajtótörténeti felelősségüket és utókor iránt kötelezettségüket, a rendszerváltást követő években alaposan dokumentálták működésüket. S ha a könnyen hozzáférhető források esetében ilyen hiátusok vannak, akkor kevésbé lehet csodálkozni azon, hogy a kötetben még csak utalások sincsenek olyan közgyűjteményekre, mint mondjuk az 1956-os Intézet Ortal History Archívumára, a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárára vagy a sajtótörténet számára kimeríthetetlen kincsesbányájára, a Magyar Országos Levéltár párt- és állami iratanyagára…
Nem recenziót írok, egy kötet margójára jegyzetelek csupán, így megengedhetem magamnak, hogy - elrugaszkodva immár a tankönyvként emlegetett tanulmánygyűjteménytől – néhány ment(eget)őszavam is legyen róla. A Magyar médiatörténet ugyanis pontos lenyomata mindannak, miként is áll hazánkban a sajtótörténetírás. Áll, merthogy ilyesmi ma jószerével nincs is. Nemhogy a legújabbkori, de még a két világháború közötti időszak sincs feldolgozva, a Magyar Tudományos Akadémia nagy sajtótörténeti vállalkozása csonka, 1892-ig tart csupán, a források változatlanul feltáratlanok, néhány elszánt (elszállt) kutató időről időre meglepi ugyan egy-egy kinccsel a jelenkori utókort, de még a legismertebb lapoknak sincs rendes bibliográfiája, keveset tudunk arról mely lapok mit, miről s mikor írtak, milyen nagyobb viták, átalakulások történtek. S valahogy úgy vagyunk az egész 20. századi (sajtó)történetünkkel, mint mondjuk a két világháború közötti nagy magyar médiavezérrel, vitéz leveldi Kozma Miklóssal: életrajza már van, a fő forrásanyagul szolgáló naplója viszont még mindig nem jelent meg…
Nekem pontosan ez a legnagyobb bajom ezzel a mostani médiatörténeti – szerintem nagyon is időelőtti - vállalkozással, a kötetben megjelent tanulmányokkal. Tisztelet a kivételnek, a szerzők lenyűgözően okos vagy éppenséggel kevésbé meggyőző érveléssel, állítanak valamit - helytállót vagy éppenséggel tévedést, ez esetben ez szinte mellékes is -, aztán a tárgyukat így vagy úgy megvakarva újra és újra kiderül: nem tényvárra építkeztek.

Murányi Gábor

Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Szerkesztette Bajomi-Lázár Péter. Akadémiai Kiadó, 368 oldal, 3200 Ft.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2018/2. számaÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés