Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Livi meséi
Babák magyar
népi viseletben
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Livi meséi Babák magyar <br> népi viseletben
Fullasztó ügynökvilág

Fullasztó ügynökvilág
Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak

Etalon született: így és csak így szabad hozzányúlni az ügynök-ügyhöz, ahogy azt Szőnyei Tamás tette a Nyilván tartottak című, vaskos, 830 oldalas kötetében.

Bár nagy leleplezéseket ígérő ügynökkönyvből mostanában, kis túlzással mondhatni, minden hétre jut egy, a szakmai és/vagy erkölcsi minimumot el nem érő fércművek, iratkompilációk célja korántsem a múlt tisztázása, sokkal inkább a politikai indíttatású lejáratás – s ez még (a minősítésnél nem győzöm hangsúlyozni a viszonylagosságot:) a jobbik eset. Van ugyanis rosszabb változat is: a maszatolás, amikor csak a lényegről, a működés mechanizmusáról és a szervezet felépítéséről nem esik szó, amikor az sulykolódik a titkokra, szenzációkra mindig éhes olvasóra, hogy voltaképp egyetlen, persze sok egyetlen bűnös van: a hazafias alapon vagy éppenséggel zsarolással beszervezett ügynök, spicli, besúgó, rendőri szakzsargonban informátor vagy titkos megbízott.
Szőnyei „Titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990” alcímű könyve viszont impozáns munka: azt adja, amit ígér, alaposan, kiváló (megszerzett) szakértelemmel és még nagyobb empátiával elegy kérlelhetetlenséggel vázolja fel a Kádár-kor rocktörténetét. Ez, kétségkívül sajátos szempontú rock-historiográfia, merthogy a kötet lapjain túlsúlyos a megidézett téma és kor háttértörténete, ám a szerző - aki a Magyar Narancs hetilap egyik meghatározó publicistája és szerkesztője - valójában „csak” folytatta korábbi, Az új hullám évtizedéről írt korábbi munkáit.
Új könyve hátterét ezúttal nem a zenék, a szövegek, a nevezetes vagy felejthető koncertek, lemezfelvételek adták, hanem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában – leánykori nevén: a Történeti Hivatalban – fellelt, de talán pontosabb a kifejezés: a kutató rendelkezésére bocsátott iratok. Noha bevezetőjében maga Szőnyei jelzi, hogy irathiányok miatt munkája nem törekedhetett teljességre, a könyv olvastán ez a megjegyzése (túlzottan) szerényesre sikeredett: ebben a könyvben, azon túl, hogy erős reflektorral bevilágított s láthatóvá, átélhetővé tette a rock újkori magyar históriáját, magára a kádári szocializmus működésének időszakára is megkerülhetetlen megállapításokat tett.
A történetírásban pozitivistának tekintik azon műveket, melyek a legapróbb részletekről is hosszan értekeznek. Ebben az értelemben Szőnyei kötete pozitivista, a legapróbb információmorzsákat is olvasója elé teszi. S jól teszi. Mert enélkül nehezen lenne érthető, hogy a rockszakmáról jelentő 60 besúgó minként is tudta behálózni és nem ritkán befolyásolni a szocializmus potenciális ellenségének tekintett (könnyű)zenészvilág történéseit. Az állambiztonság keze – hogy egy korabeli pesti flaszterfordulattal éljek – mindenhová betette a lábát, ezt persze sejthető és sokszor érezhető is volt – úgy általában. A konkrét ügyek viszont – és a pozitivista Szőnyei 830 oldalas kötetében szinte minden lapra jut egy - meghökkentenek. Nem is azzal, hogy az állambiztonságiak ki mindenkit próbáltak meg s milyen módszerekkel, többnyire pitiáner zsarolásokkal beszervezni – hol sikerrel, hol sikertelenül; azzal már inkább, hogy az ügynökeiket más ügynökeikkel figyeltetik, provokáltatják (például valutaüzérkedésbe rángattatják be, majd nézik jelenti-e önnön kisiklását), de leginkább azzal, hogy milyen cinikus módon csapnak le a konkurencia-harc ihlette ügynöki ötletre, a másik zenekar ellehetetlenítésére, vagy hogy a nem teljesen parírozó besúgójukat – egy állambiztonsági játszma keretében – spicli gyanúba keverik. Mindezek megtörténtek ugyanis például…
De itt meg kell állnom. Nem mintha nem merném Szőnyei nyomán megnevezni a kötet számomra legvisszataszítóbb besúgóját, „Garát”, a Metró zenekarban billentyűző, s az Illést szétrobbantani szándékozó Fogarasi Jánost, vagy a népszerű lemezlovast, Cintulát (akinek besúgó voltát éppen a III/III. szivárogtatta ki), vagy tartanék attól, hogy a „Dejkó” néven gyalázatos jelentéseket fogalmazó másik discjockey, Arató András – ahogy ígérte – személyiségi jogai megsértése címén beperel mindenkit, aki ügynöknek mondja őt, még ha az volt is, hanem azért mert minden kiemelés, akarva akaratlanul listázás. Szőnyei könyvének legnagyobb érdeme pedig éppen az, hogy ezt a buktatót elkerülte. Pedig olvasóival megosztja a fullasztó ügynökvilágról szerzett tudását: akit be tudott azonosítani, azt könyvében beazonosította, néven nevezte – de elmondta az iratokból feltáruló történetüket, s legfőképp arról szólt, hogy az egész (értsd: a szállított, ilyen olyan információértékű hírmorzsákat feldolgozó) hálózat miként is „hárított”. Így, a folyamatba helyezve kerülnek a néven nevezett „titkos szolgák” is a helyükre, s az olvasó reálisabb képet kap arról is, hogy ki kicsoda is volt valójában. Mégis, megítélésem szerint a hibátlan szerkezetű, mindvégig érdekfeszítő kötet szerzője egyetlen helyen előre megfontoltan hibát követett el. Mégpedig a névmutató összeállításakor, amikor is a „szenzációgyártást” elkerülendő az indexben szerepeltetett ügynököket és fedőneveiket nem társította össze, ráhagyva ezt azokra is, akik csak a listára voltak kíváncsiak, s azt a kötetben közöltek alapján össze is állíthatták, s azokra a téma iránt józan érdeklődést tanúsítókra is, akik e hiátust érzékelve joggal bosszankodtak mindaddig, amíg önerőből aztán el nem készítették a hiányolt lajstromot.
Murányi Gábor

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2017/4. számaA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsonyNKA
Belépés