Könyvbe mentett múlt

Csak a címlapot, csak azt tudnám feledni.
Szeptemberben mutatták be a Spinoza Házban a Scheiber Sándorra emlékező kötetet. Mivel a 47 szerzős tisztelgés spiritus rectorától, egykori magyarnemzetes kollégámtól, Kertész Pétertől már korábban értesültem a kézirat kálváriájáról, ünnepelni mentem a könyvpremierre. A kötet borítóját megpillantva viszont megdermedtem. A címlapon ugyanis egy zsidó professzor előadásának három, egymást követő kimerevített pillanata látható, ám a „főszereplő” neve nincs feltüntetve. Aki tudja, tudja, aki nem, nem. Az információmegvonáson túl A könyvek hídja borítója ráadásul félre is tájékoztat: szerzőnek tünteti fel az összeállítót. Mindezt azért említem ilyen nyomatékkal, mert A könyvek hídját elolvasva bizonyos vagyok abban, hogy a remek belbecs más, ihletett és gondosan megcsinált borítót érdemelt volna.
Borítsunk fátylat hát a továbbiakban a külcsínre, nézzük mit találunk a könyvben. Mindenek előtt egy kitűnő, rövidségében is pontosan eligazító, személyes hangú előszót, melyből kiderül, miért is Kertész lett ennek az Emlékfüzér Scheiber Sándorról - a belső oldalon már feltüntetett - alcímű könyvnek motorja, miért is az lett a címe, ami, s még arról is olvashatunk egy igen tanulságos tanmesét, hogy miként lett „egész Izrael Scheiber-liget”.
Az 1913 és 1985 között élt Scheiberről még a szűkszavú lexikonszócikkek tárgyilagosságán is átsüt rendkívüli volta, tudható, hogy számos ősi héber kézirat megtalálása és feldolgozása fűződik nevéhez, ismert, hogy évtizedeken át ő volt a világszerte elismert pesti Rabbiképző Intézetet rektora, maradandót alkotott nyelvészként, irodalomtörténészként, filológusként. Aki ma zsidó tudománnyal foglalkozik, nemigen kerülheti el, hogy bele ne botoljon 1600 publikációja egyikébe. A Professzor – e titulussal határozta meg magát a legszívesebben - a magyar zsidóság „két legnagyobb” tudósának egyike volt (a másik Goldziher Ignác). Ezt az orientalista Komoróczy Géza állítja, s neki hihetünk, ritkán, fényévenként mond effélét…
De hagyjuk a tudományt is, a Kertész Péter gründolta könyv ezt magától értetődőnek tekinti, s a tudós arcéle mellett leginkább annak a valakinek a portréját rajzolja meg, aki a hétköznapokban lebilincselő személyiség, aki szakmai erényeit, ismereteinek felmérhetetlen tárházát, szintetizáló képességét, a legapróbb részletekből való következtetéseit a mindennapokban, vagy ha úgy tetszik, leginkább a mindennapokban hasznosítja. Például házasságok összeparentálásával, esküvői útnak indítással, vagy éppen el a földi létből elbocsátó temetési szónoklatokkal.
És Scheiber olyan tanító volt, aki egyenrangúságot hirdetett és valósított meg, akinek mégis hihetetlen tekintélye teremtődött, aki udvariasnak, szerénynek, gyerekesen büszkének, s ha kellett rátartinak mutatkozott. Csak néhány kiragadott példa erre (ezúttal elhagyva azok neveit, akik megörökítették a történeteket). Egyszer megbetegedett Scheiber egyik tanítványa, s mert a rabbijelölt közeli rokona volt az országos hírű orvosprofesszor, hát őt hívták konzíliumra. Az illemre mindig sokat adó Scheiber pedig maga ment az orvosprof elé. Az azonban nem ismerve a rektort, azt hitte, a portással van dolga, s a liftből kilépve pár forintot nyomott kísérője kezébe. Scheiber szó nélkül zsebretette a borravalót, nehogy véletlenül is megsértse vagy kínos magyarázkodásra kényszerítse a szórakozott professzort. Korántsem ilyen alázattal nyilvánult meg viszont akkor, amikor az 1980-as évek elején az Akadémia elnöke felajánlotta neki: ha néhány formális kérdésre válaszol egy erre kijelölt grémium előtt, megkaphatja a nagydoktori fokozatot. „Nekem a nagydoktorit, amikor már régen akadémikusnak kellene lennem!” –hangzott az önérzetes replika. Megint máskor egy nála érdeklődőt arról világosított fel, hogy az a könyv, amit keres, a fehér hollónál is ritkább, az tulajdonképpen nincs is. Amikor aztán a látogató szomorúan tudomásul vette a lesújtó hírt, s már fordult volna ki a nevezetes könyvtárból, akkor, hosszú (hatás)szünet után a professzor vidor hangon rikkantott utána: „…de nekem megvan!”
A nagy tudományos teljesítmény árnyékában mindezek vajon érdekesek-e? – kérdezheti bárki. A könyvet létrehozó riporter, Kertész Péter és az emlékfüzér készítésében résztvevő félszáz tanítvány, barát, kolléga, vagy „csupán” tisztelgő munkatárs igenlő választ adott. Magam, akit olvasóként magával ragadott a legkülönfélébb stílusú, pátosszal teli, vagy profán megközelítés, csatlakozni tudok csak hozzájuk Nem tudván szabadulni attól a gondolattól, hogy Kertész Péter gyürkőzésével valóban megvalósította azt az egyik héber meséből átemelt scheiberi gondolatot, hogy a papírhíd – vagyis a könyvbe mentett múlt – a végelszámolásnál erősebbnek bizonyul majd minden valóságos vashídnál. Csak várni kell, türelmesen…
Murányi Gábor

Kertész Péter: A könyvek hídja. Emlékfüzér Scheiber Sándorról.
Urbis Könyvkiadó
336 oldal, 2000 Ft