Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Csibi
tűzoltó lesz
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Csibi<br>tűzoltó lesz
“…költőien lakozik az ember…”

“…KÖLTŐIEN LAKOZIK AZ EMBER…”

A költészet napja egynapos ünnep, de amit ez az egy nap a könyvkiadás koncetráló figyelme révén megterem, hetekre, hónapokra elegendő olvasni- és jegyzetelnivalót halmoz fel.
József Attila születési évfordulóján újra megnyílt (átalakulva, újrarendezve) a József Attila-emlékhely. Erre az alkalomra jelentette meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Bókay antal Eszmélet (Tárgyi-poétikai fantázia egy életműről) című, szép albumba foglalt tanulmányát (a jelen cikk címéül szolgáló Hölderlin-idézet is a kiadvány mottója). Az emlékhely az egykori lakás: lak a szülőházban. Ebből – s Hölderlin sorából – vonja el a szerző a választékos lakozik szót, hogy azt esztétikai és bölcseleti magasságba emelve ossze fejezetekre művét: I. Lakozás a tárgyak rendjében – Költészet és önteremtő tér: II. A “lakozás” tárgyias tere: III. Lakozás a senki földjén: IV. Lakozás önmagunkban – A vallomásos költészet belső tárgya. Okfejtését így indítja: “1905. Április 11. Határnap volt. Ettől kezdve a Gát utca 3. Egy olyan különleges térré vált, amely a költő megszületése miatt elvesztette a maga tökéletes véletlenszerűségét, és egy majdan megformálódó költői akarat képeiben, cselekvések, szavak és egy költői test szerkezetében virtuális térkonstrukcióvá vált, olyanná, amit nemcsak kívülről méregethetünk csodálkozve, hanem benne kínunkra, kedvünkre ellakhatunk”.
A pszichológiai közelítésmódtól áthatott, de a tények s a versekből megismerhető világ tárgyiassága által vezérelt tanulmány maga is “ellakik” a könyvtervező, a grafikákat készítő, a kötetet például a költő kéz- és gépiratainak reprodukcióival sajátos univerzummá formáló Pasqualetti Zsófia könyvtárgyának fekete borítói, “falai” között. Kitűnő verselemzések mondanak újat az életmű közismert anya-problematikájáról. Az egyik legfőbb szólamként jelenik meg a megköltött halál kérdésköre, illetve az öngyilkosság retorikája. E kettő együtt nem csupán szövegalakítási, szövegalkotási dilemma: a hosszasan tervezett és nemegyszer elpróbált suicideiumnak mintegy az élethez igazított, komponált helyet és időpontot keres/het/ett a költő. A József Attila öngyilkosságát tagadó okfejtéseknél sokkal erősebben érvel a magától az elkövetőtől és áldozattól vett sors- és lírabeli argumentumok Bókay soraiban ritka empátiával, invencióval és tudományossággal megszólaltatott együttese.
Kormos István – bármennyire garabonciás egyéniség volt, vagy legalábbis annak stilizálta, költötte magát – nem annyira lakozott, inkább csak lakott erre-arra hirtelen megszakadt élete során. Néha az is gondot okozott, hogy legyen alkalmi hajléka, legyen fedél a feje felett. Vasy Géza Kormos István-monográfiája (Balassi Kiadó, Kortársaink sorozat) első nagy tömbjében (Legendák övezte életrajz) azt is felderíti, hogy az életállomásait kissé ködösíteni szerető Kormosnak mikor hol volt az otthona vagy az “otthona”. Vasy mint monográfus már nem először oldja meg kiválóan az életrajz és a pályarajz szétválasztását – úgy, hogy a biográfiai fejezet mégis szervesüljön a továbbiakba. Ám a szakaszolt pálya lineáris követésével sem elégszik meg, ezért a pályakezdés, az első kötet, a beérkezés (és az elhallgatás), a válság és az alkotói tetőzős (1963-1977) vizsgálata után öt (illetve hat) motívumkör (illetve verstípus) elemzésének szenteli a könyv harmadát. Nem okoz nehézséget, hogy a motívumkörök – a víz, a civilizáció, a szerelem, a gyermeklét és a clown motívumköre csupán bizonyos megszorításokkal állíthatók egymás mellé, hiszen konkrét vagy átvitt jellegükben különbségek mutatkoznak s éppenséggel a költői úton érvényesülő sorrendiségük, poétikai jelentőségük is lehetne szakmai vita tárgya. Vasy nyitottan megformált, közös gondolkodásra is hívó munkája ezeket a lehetséges vitapontokat nemcsak az irodalomtörténész céhtársaknak, hanem az érettségizőknek, felvételizőknek, egyetemistáknak is odakínálja. Ha a víz motívumkörének 640 szó szerinti előfordulásánál (ez a teljes költői szókincs 6,06 százaléka) a táblázatok az italféleségek – a víz nem értendő ide –, a vér, vérzés, a homok szóállományát is feltárják, eltöprenghetünk, hogy fogalmilag vagy kontextuálisan ezek mindegyike a motívum érdekében érvel-e, annak fennhatósága alá tartozik-e. A létösszegző versek (Október: Egész évben Lucázás: Rigó kiált fölöttem) kiválasztása – és elegáns elemzése – pedig azt a kérdést ébreszti –, hogy (mint erre maga Vasy mutat rá) három-négy – vagy több – korábbi, más költeményt nem kellene-e a versalak reprezentatívabb megvalósulásaként számon tartanunk.
A kitűnő könyv terjedelmes – és nem pusztán adattári – jegyzetanyaga is figyelemre méltó olvasmány (időnként azzal a kétellyel, hogy Fodor andrás mégoly becses naplóira helyes-e ekkora mértékben építeni).
Az egyetemi, főiskolai vizsgázók szempontjából épp a legjobbkor látott napvilágot Vasy Géza a költészet napja tájékára időzített másik kötete, A Kilencek (Az Elérhetetlen föld alkotói) című, monografikusan egybeszövődő tanulmány- és kirtikagyűjteménye (Felsőmagyarország Kiadó) is. A hét évnyi “aluvást” megérzi, ám meg nem sínyli a laza nagyesszéként is forgatható munka (melybe Vasy egy kissé a maga szakmai-emberi önéletrajzát is “belelakta”, hiszen nemzedéktársairól, egyetemi társairól, barátairól ír. Amiként Kormos esetében arról a lírikusról, aki Nagy László mellett a legközelebb állt a szívéhez, akinek jobbján szerkesztett könyveket – úgy itt olyan poétikákról, melyek közvetlenül a Nagy László-i, közvetettebben pedig az illyési hagyományba illeszthetők: a polcon pedig 1998 óta szolgál Vasy Illyés Gyula évszázada című tomusza is). Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József költészete is elnyeri az áttekintő, tömör leképezést, általában két-három, az alkalmiságon túlemelkedő bírálat kíséretében. A költőközösség mint csoport jelenik meg az első három írásban. Ezzel a tanulmánysorral Vasy Géza mintegy önmagát szólította fel a folytatásra, lévén Csontos János, Jánosi Zoltán és még egy-egy kutató kolléga mellett a Kilencek munkásságának legavatottabb szakértője, aki remélhetőleg mielbőb összefoglalóan is regisztrálja az 1994 utáni fejleményeket (három ezredfordulós bírálatot máris magába olvaszt a kötet).
Varga Dániel elégiák: szürke és ragyogás című verseskönyve a Fekete Sas a költészet napjára ajándékozott kollekcióját gazdagította. A lakozás itt ontológiai probléma, lét és otthonlét ikerkérdések. Tizennégy, római számokkal jelölt haiku fonalára ízesül az általában rímtelen versek egymásutánja. Fő tárgyuk az elválás, az elmúlás, a disszonancia, a diszharmónia. Bár igencsak kínálkozik e kitűnően temperált, hűvösizzású versvilág József Attila-i olvasata, termékenyebb – ha már egyáltalán előzményt keresünk – Pilinszky János “szálka-versei” felől olvasni a gyűjteményt. A költő meditatív hajlandósága, filozofikus beállítódása, intellektuális ereje és kihagyásos, asszociatív egyéni grammatikája mintha ebből az irányból tárulkozna fel legteljesebben. Rokonító motívum könnyűség és súlyosság gyakori ellentétezése is, persze merőben szokatlan textus révén: “légynehéz lüktetés”, “súlyos, szilvaízű szoknyád”, “Elválnak levegőtől és nehéz papírtól a szavak” – “Lapos és könnyű voltál már, / mint egy levegőzni induló rákbeteg”, “Könnyű, délelőtti félálomban…”, “lepkék emelik / szárnyukkal a hajnalt…”, és így tovább. Az egyedi szóalkotások és írásmódok (például: “ko- / porsódeszkacsönd”) talán inkább Tandori Dezső indulására, első és második kötetének ellentétező vers- és nyelvkezelésére emlékeztetnek. Egészében azonban e könyv főként önmaga emléke, vetülete, saját lírai jövőjének előtörténete. A versek visszaszállnak, visszaolvasódnak önmagukra, egy sötéten karakteres, személyes, de megosztható és emberarcú élmény megjelenítés-variációit adják. Az Imporomptu az e mpromptü zenéje is, és az in promptu esse: készenlétben állni tudata is. Transzcendentáló könyv ez, bár a Teremtő főleg csak felettes jelenvaló, és nem a legjellemzőbb haiku a XII: “Egyre távolabb, / Uram. Hű társam várom, / a halálkurírt”. Pontosabb – relatíve – azt mondani: mint minden minden költészet, ez is azt keresi, hogy mi lakozik – benne.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
A Könyvhét 2018/1. számaÉlet és Irodalom AlapítványA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés