A regények vére

„Minden irodalmi alkotásban egy regény vére buzog!” – hallottam nemrégiben egy külföldi rendezőtől, midőn előadásának túlzott cselekményességét, antidramatikusságát kifogásolták. Azóta is foglalkoztat a gondolat, illetve a regény és vér szószerkezet. Bereczky János
gyermekjátékok
nyomába eredt Mikszáth Kálmán és a gyermekjátékok világa című monográfiájában (Akadémiai). Az író „regényeinek véréből” (s persze minden egyéb prózai munkájából) táplálkozik a mű, mely leginkább a néprajz, az etnológia (tehát nem elsősorban az irodalomtudomány) körébe sorolódik és értelmezett katalógusnak nevezhető. A szerző rengeteg logikus kis fejezetbe osztja tárgyát (Az altató; Felnőtt játéka ölbeli gyermekkel; Találós kérdések; Hintázás; Babázás; Játékfegyverek; Állatok erdőn, mezőn; Csúfolók – és még hatszor ennyi), jó tipográfiával kiemeli a vonatkozó Mikszáth-idézete(ek)et, elemzi-magyarázza a játékokat (lélektani, társadalmi, történeti és egyéb értelemben), s a szövegek jó ízeire, rejtett-jelképes tartalmaira is felhívja a figyelmet. Csoda, hogy ma még kapunk ilyen vaskos, régi vágású, pozitivista nagytanulmányt! Módszere, haszna, terjedelme helyenként megkérdőjelezhető. S miként lehetett Mikszáthról például Király István, Praznovszky Mihály, Eisemann György alapvető – bár persze nem játékcentrikus – műveit figyelmen kívül hagyva írni?! Remek szemelvénygyűjtemény 1073 citátummal, nívós és üresebb fejezetekkel – A ló, a bárányka és a nyúl halhatatlan írójának szentelve.
Maria Janon, a hermeneutikának elkötelezett sokoldalú lengyel tudós tollából a
vámpírok
képzeletbeli világáról jelent meg – szokatlan műfaja szerint – szimbolikus biográfia. A könyv az Európa újdonsága – kis hibákkal (ki fordította a törzsfejezetet? Miért pontatlanok bizonyos számok? Miért gyenge ismét az illusztrációk nyomdai színvonala?), de összességében elmemozdító, provokatív intellektuális erővel. „Regényes” szellemi kalandozás a különféle vérszívók halálos birodalmában. Anyagát szükségképp főleg regények sora és a filmes epika képezi, enyhén nyomasztó lengyelcentrikussággal, de ügyelve a szláv(?)-„magyar”(?) Drakula központi szerepére. A vámpír című áttekintés nem feledkezik meg a visszajáró halottról, a denevérről, a farkasról és ritkább lénytársaikról sem. Az érvelések, értelmezések túlnyomóan szexuális természetűek. Egy Almodóvar-filmkép (két alvó/halott nő egymás felett) mondatja Janionnal: „Ez alapján akár még el is gondolkodhatnánk egy kicsit a heteroszexuális férfifantáziák nekrofil természetén”. Kár, hogy mégsem gondolkodik el egy kicsit. Sietős tempója, zsúfolt matériája elfedi egyes kérdések kifejtetlenségét, a magyarázatok egyoldalúságát. Kitűnő a szöveggyűjtemény (A vámpír Goethétől és Byrontól Toporig és Sapkowskiig). Balázs Béla fordított Gogolt (Wyj; a Gogol művei I-II., 1971 lapjain más magyarítás áll); impozáns a lengyel körkép; s remek Roland Topor röpke paródiája a Drakula-bélyeg gyilkos – bélyegfogaival.
Déry Tibor által, illetve hozzá 1901 és 1926 között írt
levelek
szerepelnek a Balassi Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum fémjelezte gyűjteményben (Déry Archívum; Déry Tibor levelezése I/a). Ez még a jelzett intervallumnak is csak harmadnyi anyaga; a közeles folytatásig így mutatók nélkül kell boldogulnunk. S ennek hányszorosa van hátra 1977-ig, az író haláláig! A ragyogó munkát végző közreadó, Botka Ferenc szerint is: még 10 év, még vagy 12-15 kötet! (A 319. oldalon látható levélrajzocskát nézhetnénk szomorú szemfogú vámpírnak is – de ő „a kék biciklista”, utalva egy Déry-műre.) D. T. és Kálmán Arnoldné szerelmi levelezése: „levélregény” (tudatja Botka). „Regényesek” a Nyugattal való kapcsolat egyes dokumentumai is (rengeteg szakmai nóvummal, így D. T. és Nagy Lajos barátságát illetően). Botka Ferenc sajtó alá rendezői gyakorlata még jobban regényesít, ugyanis színes, életkrónikázó összekötő szövegekkel tölti ki a küldemények közti időtereket. Tudósan mesélve jegyzetel. Szokatlan gyakorlat, némely pontokon vitatható is, mert elrugaszkodhatnak a feltételezések, lemaradhatnak a konkrétumok. A teljes sorozat irodalmi érték és dokumentáció nagyszabású egybefonódása lesz.
Egy elnyűhetetlen utóéletű
szókép
ad címet-címert Sári B. László tanulmánykötetének: A hattyú és a görény (publikálója az óriási kiadói lendületben levő Kalligram). Illyés Gyuláé a szintagma, melyben „a hattyú vizuálisan megnyilvánuló szépsége áll szemben a görény orrfacsaró bűzével” – a furcsa kettős animális jelenség pedig az irodalompolitikát jelentette. Utassy József (1969-ben, a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán), majd Domokos Mátyás ékelte vissza a kifejezést az irodalmi közgondolkodásba. Sári B. László „regényszerűen” hömpölygő, egybefüggő tanulmányai (Nyelv és politika; Testpolitika; Javaslatok kritikára; Utószó, avagy kontextusról kontextusra) inkább olvasáspolitikai, stratégiai jellegűek. A szép, hosszú, fehér hattyúnyakra vadászó büdös, ragadozó görény duplikált-egy képe a vitalefolyások ismertetésének is csupán emblémája, nem lényege. A homoszociális közelítés (Ottlik Géza: Iskola a határon), a Homoszexualitás és politikum alfejezetcím sejtethet valamit a könyv – a vitairat – sűrű közegéből. Az angolszász iskolázottságú modern elméletiség általában megbékél a kalandozó-kihagyásos-hipotetikus érveléssel. Vitatkozó kritikákra számíthat a könyv, melynek fülszövege még egy állatot a képes beszéd játékterébe von: a könyv alapvetően racionális szakmai irányultsága, elemző politika-fogalma „fehér hollónak számít a magyar irodalomtudományban”. Igaz.

Tarján Tamás