ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
A színház körül

A színház körül

Tandori Dezső fordítói tollára igencsak illett Virginia Woolf Felvonások között című utolsó regénye (1941l), mely az Európa Kiadó kis („kamaraszerű”) Woolf-sorozatában látott napvilágot. A szöveg szaggatottságát, izgatott-lefojtott modulációit fokozza a szokatlan igeidőkkel, nagybetűs megszemélyítésekkel, ritka kifejezésekkel is élő magyarítás. A lengén súlyos 188 oldal csehovi párhuzamokat ébreszt. Mintha a Sirály nyitányának és Nyinnájának (és persze Trepljovnak) a „színházcsináló” erőfeszítése ismétlődne, előkelőbb vidéki környezetben, az orosz élet helyett a háború árnya alatt szorongó, 20.századi angol élet boldogtalan figuráival. Az ebben a körben a cselédek, szolgák, földmívelők által sok nehézség, halogatás és ügyetlenkedés közepette megjelenített Parádé civilizáció-féltő és civilizáció-kritikai, historizáló körkép (a regénybe drámaszöveg-töredékek ékelődnek). A sokszor posztimpresszionistának mondott lélektani realista, Woolf shakespeare-i elemeket is használ, ilyen a szó szoros értelmében vett „tükröt tartani” metaforikus, önszembesítő képe. A színjátszás kissé a Hamlet Egérfogó-jelenetére is emlékeztet.
A leplezett vagy bevallott általános rezignáción kívül bizonyos feszélyező, amorális, féloldalas, távlattalan szerelmi és érzelmi viszonyulások medrébe ömlik a Parádé. A „kistörténetbe” a Nagytörténet (annak imitációja). Egyik kapcsolatnak, kapcsolattorzónak sincs megfelelő, nyílt kommunikációs bázisa. A monológnak maradó dialógus, az indulatbeszéd, az egymás mellett elsikló mondatok, a benső fogalmazás nyelvi gyehennája ez. Az atmoszferikusság remekműve. A talán legfontosabb szereplőnek „Ö másodpercnyi életidőre volt szüksége, gondolatidőben sokkal, sokkal többre” egy apró cselekedethez, szituáció-felméréshez (melyben, s ez rávall az írónőre és fordítójára is, említődik egy „szín-egy-bőr-borította, horkantó szörny”). A két idősík ütközése mintegy elmondja magát a regényt.
Ugyancsak az Európa számára válogatott Ledinszky Zsófia az 1942-ben elhunyt Hunyady Sándor drámáiból (Lovagias ügy). A hazai színházak világában egyik szöveg sem ismeretlen, de jellemző, hogy (egy kivételével) valamennyinek a lelőhelye a Színházi Élet, az újság 1930 és 1940 közötti évfolyamai. A hol a tragédia, hol a komédia felé húzó, alapvetően tragikomikus textusokat a mély alakismeret mellett a roppant biztosan uralt eredeti szókészlet, a pszichológiai bonmot-kkal felérő instrukciók, a világra és lényeire terülő, lemondó szeretetelv uralja. Sok epizód régi és újabb filmekből is ismerős lehet. Gizike fogyókúrája is. („Uraim! Ki lépne be önök közül egy sárgadinnyébe?” – Pali szerint ez „részvénytársaság-alapítás” a testi és anyagi takarékossághoz. A kis kalóriatartalmú gyümölcs helyébe „egy tejes ostsee hering és egy császárzsömlye” tolakszik majd Gizike, a „modern nő” a „negyvenért libatepertőt, meg egy rozskenyeret” ötletét fogadja el.
A terjedelmes és alapos Utószó az életrajzi kérdések mellett az értékelés kérdéseit is felveti, Hunyady „perújrafelvételének” reményében. Magam változatlanul vallom, hogy az epikus Hunyady Sándor mindenestül előtte jár a színműírónak (ha van prózai előzménye darabjainak, mindig azt becsülöm többre) – noha a Ledinszky teatrográfiájába említett felújítások egyikének odaadó dramaturg munkatársa voltam (látva, milyen nehéz beilleszkedni ebe a drámaformába, nyelvbe, megmutatás és takarás kettősébe). A szerény volumene miatt a színrevitelre ritkán esélyes Bakaruhában (a színmű) az összes többi elé futtatása némiképp meglepő és vitatható értékítélet. Megfontolandó, hogy Hunyady alig egy évtizednyi alkotói regnálásakor ne keressünk-e társakat olyan írókban és művekben is, mint az asztalfiókjának dolgozó, s a mára közismertté lett Máli nénit is megalkotó Füst Milán? Kiderülne, hogy nemzedéki és származási kötődés, neveltetés, irodalomeszmény, életvezetés, tónus különbségei ellenére az 1930-as években létezett egy olyan darabmodell, amely a preabszurd vonások, illetve inkább az erős és sajátságos groteszkum jegyei is színeztek. (Radnóti Zsuzsa egyik nagy kutatási területe ez, számos kikezdhetetlen – de épp Hunyady irányából bővíthető megállapítással.)
Bíró Kriszta, a fiatal színművésznő – akinek színházarculat-meghatározó alakításaival manapság elsősorban a Madách Kamara színpadán találkozhatunk – három kisregényt adott közre Jozefa címmel (Ab Ovo). A címlapra Ország Lili festményét, a Szorongást választották. A kendővel fátyolozott, szinte láthatatlan női arc, a fekete ruha előtti fehér kézmozdulat arra int, hogy sorstitkok könyveként olvassuk az első (még inkább novella-) szöveget. A műbútorasztalost, a hosszabb címadó történetet, végül a legnagyobb szabású Egyszer vant. Ha ezek a titkok főleg a képtelen, felkavaró, egy életre fogva tartó szerelmek és házasságok titkai, az lényeges specifikum, ám az egyszerre mitologizálódó és folklorizálódó, indázó históriák egy-egy reprezentatív alak (és a körötte nyüzsgő alaktömeg) segítségével világelmondásra törnek.
E nemes cél eléréséhez Bíró Kriszta páratlan mesélőkészséggel rendelkezik. Dokumentum-, emlék- és fantáziaanyagát roppant bőven méri, sietséget nem ismerő lendületében további regényekre elegendő magot szór szerte. Kezdő írónál ne dobálózzunk a nagy szavakkal – de ritka az ilyen élvezetes, sodró, célra és tanulságra kifutó, színes nyelvezetű epika! Évtizedes vagy évszázados időtávok befogása cseppet sem riasztja a szerzőt, megy az idő után, az irodalmi fénypontok, a sajtónyelv, a változó köznyelv, sok lokális adalék, tárgyi vonatkozás segítségével mindig elkerülve a késést: a korlekésést.
Annak, aki még olvasta (vagy, remélhetőleg, olvassa), talán Fejes Endre novellisztikája, s az Egyszer van hátterében a Rozsdatemető kihagyásos regényszerkezete sejlik fel. Ha nem, nem; a mintakövetés egyébként sem vétek. Bíró írói szuverenitását pillanatnyilag színészi hivatásával sem szükséges párhuzamba állítani. Azt viszont tanácsos rögzíteni, hogy ez a – jobbára familiárisnak tetsző s mindentudó – hang épp beavatottságában hordja legnagyobb veszélyeit. A beszélő annyira otthonos egy-egy történetben, hogy el-elszámolja alakjai életkorát (pedig egy év is roppant fontos lehet), „kihirdet” elnémítóan érdekes kapcsolatokat, ám ezek tényleges megrajzolásával adós marad, illetve a dolgok „éppen akkor” esnek meg (esetleg elsőként), amikor a kamera odafordul – holott ennek-annak már rég meg kellett esnie. Az Egyszer van az időbontás, mesélői előrefutás fogásával sem bánik jól, és sok részletet csattanóra, anekdotára, sőt itt-ott közhelyes-giccses álszövegre metsz vissza. A műbútorasztalos szorosra hurkolt históriája, a Jozefa mágikus tanmeséje, az Egyszer van szociologizáló századképe és nőhimnusza egészében nagyon jó olvasmány, és nem egy színész-író, hanem egy író indulása.
Kós Károly levelezésében (Mundus Kiadó) a színházi vonatkozásokat kerestem – tudván, hogy Kós irodalom- és művészetszervező ténykedésének, építészi, írói, polihisztori létének levélemlékei fontosabbak, mint azok a szálak, melyek (szerzőként, díszlettervezőként, nézőként) a teátrumhoz kötötték. Épp ez a megbúvó anyag késztetett a teljes átolvasásra, s ki is buktak a Budai Nagy Antal szerzőjének 1937-es vitái a Nemzeti és a Víg közt, a szegedi premier izgalma, vagy az, hogy egy harmadik előadás rendezőjével, Tompa Miklóssal Kós nem vett fel levélkapcsolatot. Persze még sokat változhat a gyűjtemény (726 levél), a szerkesztő, Sas Péter is erre számít. Az olvasó kisebb-nagyobb javításokra is. A Kós Károly-i arcél, morál, talentum lesz még markánsabb, ha a levelezőtársak névsorához a könnyen hozzáférhető adatokat is előkeresik, ha például a 338.és 339.oldalon nem lesz lényegében ugyanaz a jegyzet; másutt ne tátongjon a jegyzet helye stb. A baráti és rokoni kapcsolatoknál is tartalmasabb (az utókor szempontjából) a Nyugat első és második nemzedéke jeleseihez írt levelek paksamétája, az Áprily Lajossal, Benedek Elekkel, Bierbauer Virgillal, Féja Gézával, Czine Mihállyal és másokkal folytatott (itt csak Kós oldaláról belátható) korrespondancia. S a legtartalmasabb, legszebb, legtermékenyebb a komótos, kacifántos, cizellált, udvariasan felebaráti fogalmazás közepette Kós életfilozófiája, szolgálatelve, Erdély-képe, erkölcse – a különbség és az azonosság, amelyet az ifjú és a matuzsálem között a levelek mutatnak.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
Könyvhét 2018/4.ÉS Páratlan oldalSzókimondókaKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés